2013. március 11., hétfő

Gentle Love - Gyengéd Szerelem




XXIII – XXIV. Fejezet

(Bella szemszög)

   Sokszor eltűnődtem már azon, hogy milyen lesz majd az életem, ha egyszer én is szerelmes leszek. Boldog mert, az a személy mellett lehetek, aki úgy fog majd szeretni, ahogy vagyok? Vagy, boldogtalan… mert a szerelmemet nem viszonozzák?
   Eddig nem tudtam megérteni, s még felfogni se tudtam, hogy milyen szerelmesnek lenni. Szeretni, valakit olyannak amilyen. Legyen akár elfogadhatatlan személy, avagy eget rengető elbűvölő személy.

De, mégis miért szeretünk bele valakibe? –anno, ez a kérdés régebben néha – néha napján mindig felmerült, amikor a körülöttem lévő barátaimnak párjaik voltak.
De, ma már tudom erre a választ. Pontosabban, csak azt tudnám rá válaszolni, amit a szívemben érzek.
Mind tudni lehet, azt hogy kibe szeressünk bele, azt nem lehet meg válogatni.
A szerelem előbb – vagy utóbb úgyis rátalál mindenkire.
Edwardot, sok mindenért tudom szeretni. De amiért leginkább magába bolondított az, az, hogy önzetlenül tisztelni és szeretni tudja a családját…

Kissé elboldogtalanított az a tény, hogy itt kell hagynunk ezt a csodás várost, csak hogy visszatérhessünk az esővel borított helyre. Másrészről pedig, örömmel töltött el a tudat, hogy viszont láthassuk a szeretteinket.
Miután mindent összepakoltunk, megálltam a szoba közepén. Szerelmem hátulról a karjait a derekam köré kulcsolta, s így álltunk egymáshoz simulva, miközben a gondolataikban felidéztük az itt töltött csodás napjainkat.

Felidézve a késői sétánkat, a játszótéren eltöltött perceinket, a kicsikkel való játszadozásokat, a vásárban lévő bolondozásainkat. Mint például, amikor Edward egy zöld udvari – bolond – csilingelős sapkát húzott a fejére. A viccesebbnél – viccesebb arcfestékeinket, amik valójában összevisszaság volt. Azaz vegyített festékek. Amit örültünk, hogy sikerült lekaparnunk magunkról. Bár Edwardnak könnyebben ment, de nekem? Nekem már kissé nehezebb volt. De, nem bántam meg, hogy hagytam magam rávenni az arcfestésre.

-       Hiányozni fog ez a hely. –sóhajtottam szomorúan.

-       Ahogyan nekem is. De ígérem, hogy még visszajövünk ide, annyiszor amennyiszer csak szeretnéd. –lehelt egy csókot a fülem tövébe, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam.

-       Tudom. –fordultam meg az ölelésében, majd a karjaimat a nyaka köré kulcsolva, leheltem egy apró csókot ajkaira.

Mikor kopogtatás hallatszott az ajtó túloldaláról, Edward ajtót nyitott a táskáinkat és a bőröndjeinket levivő férfinak.
Majd még egy pillantást véve a szobára, fogtam meg szerelmem-felém nyújtó kezét, s hagytam, hogy kivezessen a szobából, és egyúttal a szállodából is. Majd, a ránk váró taxiba beülvén mentünk a reptérre, ahol felszállva a gépre, szerelmem karjaiba bújva vártam, hogy hazaérjünk, Forksba.

***

Amint a repülünk földet ért, és leszálltunk, Edward egy pár percre magamra hagyott mind addig, amíg ő elment a kocsiért.
A bőröndjeink mellett ácsorogva egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy harmincas éveiben járó, magas – fekete hajú férfi fegyvert tart, egy fiatal nő fejéhez. Mire a nő, sírva könyörgött a férfihez, hogy ne ölje meg.

-       Kérem… kérem, ne öljön meg.

-       Hallgass. Fogd be a szád, vagy megöllek. –ordította a férfi.

Mire mindenki hangos sikításba kezdett. Amit a férfi nem hagyhatott annyiban. Elemelte a fegyvert a nő fejétől, s egy lövést meresztett a levegőbe, mire a sikítások helyett, csak ideges és félő szipogások hallatszottak.

-       Mindenki le a földre! – kiáltotta a férfi, mikor újra visszahelyezte a fegyvert a lány fejéhez. –Azt mondtam, hogy le a földre! Te is, te barnácska! –nézett rám.

Teljesítve a kérését, én is lehasaltam a fölre. Mi mást tehettem volna, ha nem azt, hogy teljesítem a kérését? Bár kívülről nem látszódhatott rajtam a félelem jele, de legbelül mégis rettegtem. Rettegtem attól, hogy ez az elmebeteg férfi, megölhet. Bárkit megölhet.

Soha nem hittem volna, hogy ez még egyszer megtörténhet velem. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem. De, ezek szerint az égiek mégsem akarják, azt hogy elfelejtsem. Még is hogy tudnám azt elfelejteni, hogy egy gyilkos vére tapadt a kezemhez? Se hogysem. Ez akárhogyan is akarnám, nem tudnám kiirtani az emlékezetemből. Pedig mennyivel könnyebb lenne…

(2002. április 10.)

Kicsit unottan vonszoltam magam anya után, ki a bankba tartott. Pedig egyáltalán semmi kedvem nem volt várakozni, egy olyan helyen ahol egy csomó ember arra vár, hogy sorra kerülhessék, csakhogy fel tudjanak venni egy bizonyos összeget. Mint ahogyan azt anyám is tervezi. A bankhoz érve, az ajtót előttünk egy biztonsági őr nyitotta ki.

-       Köszönjük, Peter. –köszönte meg anya a kedvességét, a férfinak.

-       Mrs. Swan, Miss. Swan. –biccentett felénk.

-       Helló. –intettem felé.

Majd belépve az ajtón, keserű sóhaj hagyta el az ajkaimat, amint meg láttam az ablakoknál álló temérdeknyi sorokat.
Amíg anya beállt az egyik sorba addig én helyett foglaltam, az egyik bőr fotelben, amit valószínű azért raktak ki ide, hogy leüljünk rá.
Remek Bella… ügyes vagy. Szerintem még a bolond is tudta volna ezt.

Órák teltek el az óta, amióta itt vagyunk. Lassan már a seggemet is elültem, ebbe a várakozásba. Így úgy döntöttem, hogy körülnézek odakint, hátha találok, valami jó kis üzletet ahol el tudnám ütni az időt, amíg anya sorra nem kerül. 
Az ajtóhoz lépve, nekiütköztem valakinek. Kinek az arcára pillantva, csak egy fekete maszkot láttam. Azonban mielőtt bármit is reagálhattam volna, hirtelen egy rántást éreztem, amint magához húz, majd egy pisztolyt, amit a fejemnek szegezett.

A levegő a tűdömbe rekedt. Sikítani akartam, segítségért kiáltani, azonban egyetlen egy árva hang se jött ki a torkomon. A félelem úgy árasztott el, mint a földet valamikor réges – régen az özönvíz. Nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Mikorra mindenkinek a fejében tudatosult, hogy mi is történik most, jelen pillanatban, az épületet rémült sikongatások töltötte meg. A férfi utasított az ablakok túloldalán ülő dolgozókat, hogy szedjék össze az összes pénzt abba a táskába és zsákba, amit feléjük dobott.

-       Földre, mindenki! – üvöltötte.

-       Ne, bántsa a lányomat. –könyörgött anya a férfinak, aki egy ördögi kacajt hallatott.

-       Óh, egy lányát féltő anya! –sóhajtozott, szinte drámaian. – Földre maga is, vagy a kicsike lánykája, holtan végzi.

-       Anya, tedd azt, amit kér. –kértem, anyát.

Anya a kérésemnek eleget téve, hasalt le a földre. Amit Peter, a biztonsági őr ki is használt, ugyanis a fegyverével az engem rabul ejtő férfit lőtte meg. Azonban, a golyó ép hogy csak horzsolta a karját. 
A férfi dühében, viszonozta a lövést. Amitől, az őr holtan esett össze. A rémület, ami elárasztott, most ezerszeresére nőt. Éreztem amint a szemeimet ellepik a sós könnyek. Sirattam a férfit, kit nem is ismertem. Az úján lévő gyűrű, biztosította azt, hogy házas. 
Sajnáltam a feleségét, aki most elvesztette a férjét. Sírtam amiért, egy gyilkos tart a karjai között, s bármelyik pillanatban végezhet velem is.

Valamit ki kell találnom. Meg kell védenem magam. És, a többi embert. De még is hogyan?
Gondolkozz Bella, gondolkozz! –törtem a fejemet, gondolatban.
Esetleg hasznát vehetném, az önvédelem órán tanultakat. Bár van félteni valóm, de legalább azzal a tudattal hallhatok meg, hogy megpróbáltam magam védeni.

A bal lábammal rátapostam a férfi lábára, majd megpróbáltam kicsavarni a kezéből a fegyvert. Amint a fegyver a kezem közé került, a férfira szegeztem, majd ijedtemben meghúztam a ravaszt.
És ekkor a férfi egy hangosat kiáltott, majd ugyanúgy, mint az őr, holtan terült el a földön…


…A jelenben…

Visszatérve a jelenbe, amikor láttam, hogy a férfi háttal áll nekem, feltápászkodtam a földről. A háta mögé akartam osonni, csak, hogy le tudjam fegyverezni.

-       Ne… ne tedd! –kiáltott fel egy kislány.

Mire a férfi hátra fordult, s az én irányomba tartó fegyverét meghúzta. Amint eltalált a golyó, a levegőt szaggatottan kezdtem el venni az ijedtségtől. 
A hasamra csúsztattam a tenyeremet, amit feltartva magam előtt, a vérem miatt piroslott.

A hangos kiáltások, és ijedt sikongások lassan kezdtek elhalkulni körülöttem. Éreztem, amint a lábaimból minden erő elszáll. Térdre rogyva a földön, a szemeimet újra a sós könnyek lepték el. 
Volt idő amikor, azt kívántam bár meghalnék. De, akkor azért kívántam a halált, mert nem akartam vakon, a szüleim és a húgom nélkül, leélni az életem. 
De, ma már ez megváltozott. Élni akartam. Boldoggá akartam tenni Edwardot.

-       Bella. –két hűvös kart éreztem meg magam körül, ki rögvest a karjaiba is húzott. – Bella, kicsim. Kérlek, mondj valamit.

A szemeimből a könnyeim, egyre jobban utat törtek maguknak.

-       Szerelmem, kérlek. –sírt az angyal, kiért bármit megtettem volna.

-       Ed… Edward. –nyögtem elfúlóan a nevét.

A fájdalom, amit a hasamban éreztem, egyáltalán nem volt annyira fájdalmas, mint amit a szívemben éreztem.
Éreztem, sőt mi több tudtam, hogy ezért magát hibáztatja, és hibáztatni is fogja. Pedig, nem ő tehet erről.

-       Orvost. Valaki hívjon már orvost, a rohadt életbe! – dühödt kiáltásként, harsant végig a hatalmas helyen szerelmem hangja. – Szerelmem kérlek, bocsáss meg. Az én hibám. Ha… ha nem hagytalak volna magadra, akkor most nem…

-       Shh… - minden erőmet összesűrítve, emeltem fel, csak hogy az ajkaira simíthassam az ujjaimat. – Nem a te hibád.

-       Még, hogy nem az én hibám? –csattant fel.

-       Ne… kérlek, ne emészd magad.

-       De…

-       Nincs, de. Nem haragszom rád, hiszen nincs is miért. Köszönöm, amiért boldoggá tettél. Tudod, mit sajnálok a legjobban? –kérdeztem, mire nemet rázott a fejével. Azonban mielőtt folytathattam volna tovább, köhögnöm kellett. Nem foglalkozva a felköhögött vérrel, folytattam tovább. – Azt bánom, hogy nem adatik már több időm arra, hogy téged boldoggá tehesselek. Tudod, az volt a tervem, hogy megbocsájtok Tempiéknek. De, ők nekik ezt már nem tudom elmondani. Megkérnélek rá, hogy mondd meg nekik, hogy szeretem őket, s hogy már nem haragszom. S, hogy köszönöm.

-       Nem… Ezt majd te fogod nekik elmondani. –vágott közbe, ellent mondóan.

-       A családod tagjainak is add át, hogy szeretem őket. Kérlek, ígérd meg ezt nekem.

-       Nem tehetem. Bella, én ezt nem tudom meg tenni. –nézett rám, fájdalmas tekintettel. Amitől, a szívem ezerszeresére szakadt.

-       Szeretlek… sajnálom. –suttogtam.

Majd éreztem amint a szemeim lecsukódnak, s akármennyire is próbáltam ellenkezni az engem körül vevő sötétség ellen, mégse sikerült…


(Edward szemszög)

…pár órával később…

Miért velem történt meg ez? Nem kaptam már elég pofont az élettől? Nem eleget szenvedtem már azzal, hogy egész eddigi életemet vámpírként kellett leélnem? Most amikor meg, valakinek sikerült fényt hozni az életembe, egy hirtelen csapásra el kell veszítenem?!
Miért, hagytam egyedül? Ez az egész csak is az én hibám. Még akkor is, ha ő nem így vélte.

Már több mint három óra telt el azóta, hogy bevitték a műtőbe őt.
-       Egy kis levegőre van szükségem. –állt fel Jasper a székről.

-       Veled megyek. –állt fel Alice, ki a férjébe karolva hagyta el a folyosót.

-       Hidd el, Carlisle mindent megtesz azért, hogy megmentse. –éreztem meg anyám, kezemre simult kezeit.

-       Nem élném túl, ha elveszíteném őt. –néztem aranybarna szemeibe.

-       Shh… - húzott közelebb magához.

Ha nem lenne itt a családom velem, akkor nem lennék képes ennyire tartani magam…

Az órák csak teltek és teltek, de még semmit se tudunk arról, hogy milyen szerelmem állapota. Nem is merek belegondolni abba, hogy elveszítem őt. 
Nem tudnám elviselni a hiányát. 
Nem tudnám elviselni azt, hogy nem láthatom többé gyönyörű szemeit, mosolyát. Hogy, nem hallhatom csilingelő hangját. Hogy, nem érezhetem frézia illatát.

-       Edward! –hallottam meg apám hangját, ki a műtőből jött ki a többi orvossal, és nővérrel.

-       Carlisle kérlek, mond azt, hogy Bella túl van a nehezén. - rohanta le Tempi.

-       Megtettük mindent tőlünk telhetőt. De még sincs túl a nehezén. Várnunk kell „három napot”, ha túléli, akkor minden rendben lesz. 

*Fiam, a golyó súlyos sérülést okozott, csak is egyetlen módja van annak, hogy megmentsük az életét, ha átváltoztatjuk.* - intézte apám a szavait hozzám, gondolatban.

Épp ettől féltem. Nem tehetem azzá, amivé én vagyok. De elveszíteni se akarom őt.
Mi lesz akkor, ha gyűlölni fog, amiért azzá teszem, amivé én is vagyok?

Beérve a műtőbe ahol szerelmem feküdt, a szívem, ha tudna ezer darabra tört volna. A kezem közé véve a kezeit, simítottam végig meleg arcán. A tény, hogy ha ébren lenne, akkor az arca tűzforró lenne, egy szomorú mosolyt csalt az arcomra. Mert, akár átváltoztatom akár nem, többé már nem láthatom, amint elpirul. Nem hallhatom már többé szíve dobogását.

-       Edward, most kell meg tenned. Mert már csak percei vannak hátra. – tette apám a kezét a vállamra.

-       Nem megy. –néztem fel rá. – Nem tehetem, olyanná amilyen mink vagyunk. Addig, nem amíg ő azt nem mondja, hogy tegyem meg.

-       Edw… Edward. –hallottam meg szerelmem erőtlen suttogását.

-       Szerelmem. –leheltem csókot a kezére. – Sajnálom, annyira sajnálom.

-       Tedd meg. Olyanná akarok válni, amivé te vagy.

-       Tényleg ezt akarod?

-       Csak is ez az egyetlen mód, ami lehetővé teszi, hogy veled lehessek. –szorította meg a kezem.

-       Megteszem, mert te kéred. És mert szeretlek.

Először az ajka felé hajoltam, csak hogy egy szerelmes csókban forrjunk össze. Majd az ajkaimmal a nyaka felé közelítettem.

-       Szeretlek Edward. –suttogta szerelmem.

Majd a fogaimat belevájtam a nyakába…

***

Lassan elérkezik a harmadik nap vége. Ez idő alatt, mind végig szerelmem mellett voltam. Egy percre se tudtam magára hagyni, sőt mi több eszem ágában sem volt, őt egyedül hagynom. Még akkor sem, ha a családom tagjai, ha egyesével is, de egy – egy kis időt velem töltöttek. 
Alice, valami véletlen folytán nem látta szerelmem jövőjét, ahogyan egyikünké se. Mintha, valaki blokkolta volna a képességét. Először felrémlett a többiek fejében, hogy egy idegen képességekkel rendelkező vámpír van a közelünkben, de senkit találtak, s nem is éreztek vámpír illatot, amikor keresésbe kezdtek. 
Elezar elmélete szerint –kik mikor megtudták, hogy mi történt Bellával, rögvest útnak eredtek Forksba, ahova, tegnap este érkeztek meg -, ez egy védekező pajzs lehet, ami egy fajta képesség lehet. De, hogy pontosan mi is lenne ez a képesség, az csak akkor fog kitudódni, ha Bella felébred majd.

-       Nézd, milyen gyönyörű. –fogta meg a vállamat, Rose.

-       Mindig is az volt. –suttogtam halkan.

Most nem volt kedvem beszélgetni. Egyedül csak is arra vágytam, hogy az a nő ki itt fekszik előttem az ágyon, magához térjen.

-       Temperence és Seeley is itt vannak. Fel akartak jönni, azonban mi jobbnak láttuk, ha nem zavarnának téged. Olyan hihetetlen, hogy jól fogadták a kilétünket. –csodálkozott el.

-       Szeretik Bellát, és bármi is legyen ő, nem érdekli őket. Csak az, hogy éljen. Kell ennél több?

-       Nem.

Először engem is meglepett az, hogy Tempi és Seeley nem akadtak ki azon, hogy mi vámpírok vagyunk, és hogy hamarosan a lányuk is a mi fajtánkhoz fog tartozni.

Lassan a szobát, a felkelő nap fénye töltötte be. Ahogyan a nap sugarai megérintették szerelmemet, a bőre mintha a világ leggyönyörűbb gyémántja, úgy csillogott. Meseszép volt így vámpírként is, ahogyan akkor is mikor még ember volt.
Annyira belemerültem a szépségébe, hogy észre se vettem, amikor a kezeimet egy másik kéz szorította meg gyengéden. A tekintetem egy szempillantás alatt a kezeinkre emeltem, majd vissza szerelmem arcára. Ki egy elkápráztatott mosollyal nézett vissza rám.

-       Szerelmem. –sóhajtottam, megkönnyebbülten.

-       Edward. –húzódott közelebb hozzám, és a karjaimba fontam. – Köszönöm.

-       Szeretlek. –leheltem csókot a feje búbjára.

-       Én is szeretlek. –mondta.

Hosszú percekig, összeölelkezve ültünk néma csendben. Nem foglalkoztunk azzal, hogy odalent a családunk arra vár, hogy Bella felébredjen, hogy lemenjünk. Egyszerűen csak, élveztük ezeket a nyugodt perceket…

Prológus

Fél év elteltével, Bella szemei vörös szín - helyet, ugyan olyan aranybarna színben pompázott, mint szerelméé Edwardé. 
A fiú szerint, a lány szemei sokkal melegebb és gyönyörűbb, mint bárki másé –e világon. Bár az első két hónapban a torkát kaparó kín miatt, rengeteget szenvedett. De, mégis jól tűrte. 

Nap, mint nap, képes volt harcot vívni a vér iránt szomjúság ellen, emberek között. Nem akart a szüleire támadni, akiket bár nehézkesen, de sikerült elfogadni úgy, mint anya és apa.

A képessége, amit Elezar jól sejtett, egy egyszerű védekező pajzsból állt. Amit bárki köré felhúzhatott, ha úgy akarta. Azonban, Edward a gondolataiba csak akkor olvashatott, ha szerelme úgy akarta azt.

Esme és Carlisle boldogan ölelték egymást a nappaliba nyíló ajtó mögött. Boldogak voltak amiért, az első számú fia, Edward is megtalálta a boldogságát, Bella mellett. Kik egymást ölelve nézték a többiekkel, Adam farsangi báljának a felvételét. Bár, mindannyian jelen voltak az ünnepségen, mégis örömmel nézték vissza a felvételeket…

Miután a felvétel a végére ért, mindannyian a saját szobájukba vonultak, ahogyan Edward és Bella is. Beérve a kettejük szobájába, ami barna és kék színben domináltak, az ágyra dőlve csókolták meg egymást.

-       Most már örökre együtt lehetünk. –mondta boldogan Bella.

-       Örökkön – örökké. –felelte mosolyogva Edward.

Ki megpecsételve a mondatát, újra megcsókolta szerelmét. Először lágy szerelmes csókot váltottak, amit újabb és újabb szenvedélyes csókok követtek. 

A világ mintha megszűnt volna létezni körülöttük. Nem számított nekik semmi más, minthogy a szeretteiket boldognak lássák, ahogyan egymást is. Jóban – rosszban, amíg világ a világ…


Vége

Gentle Love - Gyengéd Szerelem

"Az a legcsodásabb az életben, ha rátalálunk arra az emberre, akivel a kapcsolatunk az  évek múlásával folyamatosan mélyül, szépül és örömmel telik meg. A szerelemnek ez a bensősége két ember között a legbámulatosabb jelenség, isteni véletlen."


XXI – XXII. fejezet

(Bella szemszög)

   Hogy hogyan és milyen tempóban habzsoljuk az életet, szinte mindig az életkorunk határozza meg. Ebben a versenyben már gyermekkorunktól részt veszünk, és soha nem állunk meg. Mintha minél előbb a végére szeretnénk érni. Ahogy érettebbek leszünk, alkalmanként lassítunk, hogy körülnézzünk és élvezzünk bizonyos pillanatokat. Ez a felnőtté válás jele.
Szeretnék minden egyes olyan csodálatos pillanatot élvezni, és tölteni, amikor Edwarddal vagyok. Mellette minden szomorúságomat és bánatomat felváltja a boldogság, ami abból fakad, hogy ő szeret s mellettem van. 

  Rájöttem, hogy ha ő nem lenne velem, akkor még mindig a magányban, a szüleim és húgom hiányától szenvednék. Mások előtt a „jól vagyok” és a „minden rendben”, mosolygós állarcot viselném. De amióta ő és a családja betoppantak az életembe, minden megváltozott. Őszintén és felszabadultan tudom élvezni a napok minden egyes pillanatát. Azt már régóta tudom, hogy nem akarom elveszíteni Edwardot. De… akármennyire is nem szeretnék arra gondolni, ami előbb – vagy utóbb be fog következik, ha nem teszünk ellene. Még pedig a halálom ellen. Tudom, az még odébb van. Vagy kitudja?! A sorsunk elől úgyse menekülhetünk. De erre még nem szeretnék, és nem is akarok gondolni. Inkább a mának és a jelennek szeretnék élni, annak a férfinak az oldalán kibe menthetetlenül beleszerettem.  

  Annyira aranyos volt, amiért elhozott ide Stockholmba. A rég áhított álmaim országába/városába. Kicsi koromban, amikor apa jóvoltából Stockholmba utaztunk, mindig boldognak éreztem magam. Szerettem nézni, ahogyan az emberek mindenkivel szeretet teljesen és kedvesen bánnak, ahogyan Esme is. Bevallom, hiányoznak Edward családtagjai. Ahogyan Tempi és Booth, annak ellenére is, hogy haragszom rájuk.Hogy valaha is megfogok –e majd tudni nekik bocsájtani, azért amiért eltitkolták előlem az igazat? Nem tudom.

   De most nem akarok rájuk gondolni. Egyébként is azért akartam minél előbb eltűnni Forksból, hogy távol legyek tőlük. Hogy csak is Edwarddal lehessek. Ki, még ha nem is kérem, de mégis minden kívánságomat lesi…

***

  Miután az egész délelütött arra használtuk fel, hogy a másikat kényeztessük, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni.
Belenézve a bőröndbe, örömmel könyveltem el, hogy Alice nem esett túlzásokba a ruháimat illetően. Azokat a felszereléseket vettem fel, amik felülről voltak. Egy fehér fehérnemű szett, melyre egy barna szőrös nyakú kötött – kardigánt vettem fel, s egy barna koptatott farmert. A másik bőröndhöz léptem, amiben sejtelmeim szerint a lábbelik tartózkodtak. A sejtéseim beigazolódása után, egy épp a kardigánomhoz illő szőrmés csizmát vettem ki. Amit miután zoknit is felvettem, húztam fel.
A hajamat csak úgy, mint általában legtöbbször, kifésülten hagytam leengedve. 

   Mire magamat késznek nyilvánítottam, addigra már szerelmem is végzett a zuhanyzással. Amikor kilépett a fürdőszobából, a derekára csavart törölközővel, a szemeim továbbra is a mellkasára csöppenő vízcseppekre fókuszált, amelyek a hajából csöpögtek. Legszívesebben ismételten az ajkaira vettem volna magam, de próbáltam elnyomni a feltörekvő vágyaimat. Kívántam őt most is, ahogyan az elmúlt percekben is. Érezni akartam a csókjait ajkaimon, arcom és testem minden egyes szegletén. Ahogyan az ujjai érintéseit, a testét, amely az enyémmel összekapcsolódik…

  Az ajkaimat egy keserves sóhaj hagyta el, amiért most nem engedhetek a vágyaimnak. Ami az én hibám. Ha nem akartam volna annyira végig sétálni Stockholm felejthetetlen helyein, akkor még most is egymást kényeztethetnénk szerelmemmel.

  Addig amíg én magamban viaskodtam a feltörekvő gondolataim ellen, addigra Edward is felöltözvén állt előttem. Ő rajta is, akárcsak rajtam a barna színű ruhák domináltak. Ami mosolyt csalt ajkaimra.
-       Összeöltöztünk. –mondtuk ki egyszerre.
Majd elém lépett, hogy ajkaink egy szerelmes csókban forrjanak össze. Az ajkaink elválása után, mind a ketten a kabátjainkba bújtunk. Igaz én az Alice-től kapott – szintén barna – szövet kabátot vettem fel, míg Edward egy szürke színű szövet kabátot. Most is mind mindig remekül festett. Mikor nem?
  
  Mivel tudomásomra jutott, hogy Alice fényképező gépet is elrakott nekünk, amit Edward máris a zsebébe rakott. Még szerencse, hogy ez egy kisebb példányú gép. –gondoltam magamban, miközben az egyik tenyeremet szerelmem-felé nyújtó tenyerébe helyeztem.
Majd kilépve a szobából, és a szállodából, kezeinket összekulcsolván indultunk neki a hosszú sétánknak, a nap sütötte városba. 

***

  Séta közben, igyekeztem minden egyes olyan pillanatot megörökíteni, amelyekről tudtam, hogy ahogyan most is, úgy a későbbiekben is örömmel fog majd elönteni, ha majd visszaemlékezem ezekre a gyönyörű pillanatokra. Mint például, az ilyenkor is a játszótéren játszadozó vidám gyerekre, kik közé mi is beálltunk játszani. Az édesen csengő kacagásuk, ahogyan nekem is, úgy szerelmem ajkaira is mosolyt csaltak. Amikor az egyik kislány, kit Jamie-nek hívtak, elesett és meghorzsolta a térdét, egyrészt büszkén kísértem szemmel szerelmemet, amint épp vigasztalni próbálta, siker eredménnyel.Annyira aranyosak voltak így együtt, hogy muszáj volt őket lefényképeznem. 

  Látva Edwardot, amint az ölében ültette a kis Jamie-t, elgondolkoztam egy pillanatra. Elképzeltem, hogy a mi gyerekünket tartja az ölébe, és vigasztalja. Egy kislány vagy egy kis fiú, ki leginkább ő rá hasonlítana.
-       Mi a baj? –térített vissza a jelenbe szerelmem bársonyos hangja, akinek a karjait éreztem a derekam köré simítva.
-       Semmi - semmi. Csak elkápráztatva figyeltem, ahogyan Jamie-t vigasztaltad. Aranyosak voltatok együtt. –mondtam, miközben a karjaimat a nyaka köré kulcsoltam.
-       Kis tündér a kislány. –felelte mosolyogva. Amit nem tudtam nem viszonozni.
-       Csókot – csókot! –hallottuk, meg a kicsik kántálását.
Amin én meglepődötten csodálkoztam. Még nincsenek hat évesek se, de már követelőzni tudnak, hogy ők csókot akarnak látni!
-       Nem gondolod, hogy teljesíteni kéne a kérésüket? –tette fel a kérdést szerelmem, huncutsággal a szemében.
-       Hm… nem is tudom. –feleltem tetettet gondolkodással.
Majd éreztem Edward hűs leheletét ajkaimon. Ami engem a borzongás helyett, forrósággal öntött el.  Szinte kínzó lassúságnak tűntek a percek, amíg ajkaink egybe nem forrtak.

  A csókunk megszakítása közepette, a kicsik kissé hangos visításba és tapsba kezdtek. Ami szintén mosolyt csalt mindkettőnk arcára.
Kissé szomorúan, de tovább folytattuk a sétánkat.
Kellemes érzésekkel árasztott el, hogy most én is megtapasztalhatom azt, hogy szerelmemmel összekapcsolt ujjakkal egymás mellett sétáljak. Régebben kicsit irigykedve figyeltem a szerelmes párokat, kik egymás kezét fogva szerelmes pillantásokkal mutatják meg a külvilág felé, hogy ők ugyan is szeretik egymást, s hogy ők ugyancsak egy párt alkotnak.
S az, hogy ez mind velem is megtörténik, egy álmom válik valóra. 
  S csak remélni tudom, hogy ez az álom, soha se fog elmúlni…


***

(Edward szemszög)

   Minden egyes perc pillanat, amit szerelmemmel töltök, és tölthetek az maga a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is el tudnék képzelni. Ő hoz fényt az életembe. Nélküle nem lehetnék az, aki most vagyok. Egy boldog és szerelmes vámpír, ki élete szerelme mellett lehet. Ölelheti, csókolhatja és kedves – szerelmes szavakat mondhat, és suttoghat kedvesének.

  Stockholm utcáin sétálva, összekulcsolt ujjakkal kellemes érzés töltött el, sőt mi több mintha varázslat lenne. Egy olyan varázslat, ami csak is kettőnket von maga köré. Ahol a gondoknak és a bajoknak, csak hűlt helye van. S csak is a boldog és varázsos pillanatoknak élünk.Szerelmem ajkain újra látom a gyönyörű mosolyait, amikkel még jobban magába bolondít.
Mindig ilyen boldognak és mosolygósnak szeretném öt látni, egész életemben. Amíg csak élek. Nem akarom őt elveszíteni. Azt akarom, hogy velem legyen örökkön – örökké. De ez csak is akkor érvényesülhet, ha ő is egy lesz közülünk. Vajon, tényleg ezt akarom? Megfosztani őt az igazi családérzésektől? A saját gyerektől? Nem, ezt nem tudnám megtenni.

  Majd betévedtünk egy játszótérre, ahol a kis gyerekek vidáman játszadoztak. Látva szerelmemen azt az örömöt, amikor a kicsikkel játszadozhatott, tudtam, hogy képtelen lennék őt megfosztani attól, hogy saját gyermeke legyen. Látszik rajta, hogy mennyire szereti őket, s bizton állíthatom, hogy csodálatos anya lenn belőle. A téren lévő kis gyerekek, mind nagyon aranyosak voltak, de közölök csak is a kis Jamie volt az, kivel egész jól kijöttem. Mikor megláttam, amint elesett, s sírni kezdett, amiért lehorzsolta a lábát, annyira megsajnáltam, hogy képtelen lettem volna arra, hogy ne vigasztaljam meg.

  Ismerkedésünk közepette, szerelmemre vettem egy pillantást, aki épp pillanatképeket készítettet párosunkról. Gondolataimban felrémlett az a tudat, hogy bár a saját gyerekünket tarthatnám az ölembe, s vigasztalhatnám. De, ez lehetetlen. Nekem, vagyis nekünk, vámpíroknak nem lehet gyermekünk.
Vagy mégis? Hiszen, Adam is félvér. Akkor viszonylag nekünk is lehetne gyerekünk. Carlisle biztosan többet tudna mondani erről. 
De mi van, ha Bella nem szeretne tőlem gyereket? Na, jó ez butaság. Még hogy Bella nem szeretné, hogy legyen egy közös kisbabánk?! –viaskodtam magamban, mindaddig, amíg szerelmem arcáról az a bájos mosoly, ami nem rég volt eltűnt. Tudtam valami aggasztja őt, de hogy mi? Azt nem tudom. Bár hallhatnám a gondolatait, hogy tudjam mi jár a fejében!
A kicsik kérésének eleget téve, újra érezhettem szerelmem finom meleg ajkait. Amelyektől kelletlenül de, rövidesen el is kellett szakadnom, hogy tovább folytathatjuk a sétánkat.


***

  Mivel a nap lemenőben volt, így visszafelé sétáltunk a szállodába. Ami mellett volt egy kisebb tópart is, aminek a szélénél állva, hátulról átölelve szerelmemet, tekintettük meg a gyönyörű szép naplementét.

  A szobánkba menet, rettentő gyorsasággal vetettük rá magunkat a másikra. Meglepett szerelmem sietsége, amit nem tudtam szó nélkül hagyni, csakhogy felhúzzam egy kicsit.
-       Nocsak – nocsak! De nem bír a vérével kisasszony! –szóltam rá, vigyorogva.
Mire ő először meghökkent pillantásokkal illetet, majd egy pillanatra elgondolkodtató arcot vágott. Azután pedig hirtelen mozdulatot véve, kibújt az őt ölelő karjaim közül. Amit nem tudtam mire vélni.
-       Nem –e? –kérdezte, felhúzott szemöldökkel.
-       Nem! –vágtam rá gyorsan, amit nem kellett volna.
-       Fogadjunk, hogy én tovább bírom azt… hogy ne érjek hozzád, mint te! –tette fel az ajánlatát, amit egy pár perc leforgása alatt fontolóra is vettem.

  Még is miért ne mennék bele? Ha sokáig kibírtam azt, hogy ne érintsem meg őt, akkor most is menni fog. –mosolyogtam el magamban, miközben győztesként könyveltem el a türtőztetésemet. De vajon, sikerülni fog türtőztetnem magam, annak ellenében, hogy ne érintsem meg? Hiszen már maga a tudat is kínoz, hogyha nem érinthetem meg. Hm… de ő volt az, aki előbb ragadott magához, amint beértünk a szobába. Szóval, több mint valószínű, hogy a fogadást én nyertem meg.
-       Rendben, állom a fogadást. De mi legyen a tét? –kérdeztem kíváncsian. –miközben az én fejemben, egy pikáns jelenet fordult meg.
Még pedig, az hogy bikini bemutatót tartson nekem. Hú… teljesen olyan leszek, mint Emmett. Atya úristen! Ha ő ezt most hallaná, tuti biztosan büszke lenne magára, amiért állandóan az ilyen hülyeségeivel (tanácsaival) nyüstölt.

-       Ha én nyerek… mondjuk, hogy amikor hazaérünk, mármint hozzátok, akkor az egyik este, neked Chippendale fiúnak kell lenned, az egész családod között, s az helyett hogy a lányoknak járod a táncot, a családod férfi tagjainak kell majd táncolnod. Hogy milyen ruhákban, azt majd akkor ott megtudod. –jelentette ki vigyorogva.
-       Hm… rendben. De ha én nyerek, akkor, neked pedig bikini bemutatót kell majd nekem tartanod. –fogtam meg a felém nyújtó kezét, csak hogy a fogadásunk megkötődhessék.
-       S miért nem a családod férfi tagjai előtt? –kérdezte huncutsággal a szemében.
-       Még csak az kellene! Élveznéd mi, ha minden egyes adandó alkalommal, amikor megpillantanak téged, egy szál semmit sem takaró ruhában, azt fontolgassam, hogy kit hogyan nyírnék ki! –jelentettem ki hitetlenkedve.
-       Akkor csak is neked fogok majd bemutatót tartani, ha nyersz. –mondta kacsintva, majd az egyik bőröndöt behúzva maga után, tűnt el a fürdőszoba ajtaja mögött.

  Minek neki ilyenkor az a bőrönd? –tettem fel magamban a kérdést, mire egy kis időn belül már sejtettem is a választ.Ugyan is Bella, egy halvány rózsaszínű csipkés – áttetsző, rövid hálóingben jelent meg előttem. Amint a szemeimmel végigpásztáztam gyönyörű testét, a vágy szerelmem iránt elemi erővel tört rám.  Már épp felpattanni készültem ülő helyzetemből, amikor eszembe jutott, hogy szerelmem most direkt incselkedik velem. Lenyelve a vágyaimat iránta, egy nem tetsző mosollyal ráztam meg a fejem. Az arcára pillantva, láttam, hogy az előbbi öröm mosoly, bosszús mosolyba váltott át. Ami megnevetettet.
-       Cseles, nagyon cseles! –szólaltam meg elismerően.
-       Még nincs minden veszve! –jelentette ki magabiztosan, ami semmi jót nem ígért.
Igazam is volt, ugyan is eztán jött csak a fekete leves. 

  Szerelmem a lejátszóhoz lépve, kezdte el kapcsolgatni azt, mind addig, amíg egy számára megfelelőnek tartó számhoz nem ért. Majd egy lágy zenére érzéki táncot kezdet el lejteni előttem. Ami igen is nagy hatással volt rám. Majd egyszer csak előkerült valahonnan, egy szőrmés sálféleség, melyet a nyakam köré fonva kezdte el húzogatni egyik – irányból a másikba. Tudta, hogy ezzel a cselekedetével igenis nagy hatással van rám. Ezt tudtam a kacéran mosolygó tekintetéből. Miközben én a feltörekvő vágyaim ellen harcoltam, ő aközben folytatta a táncát. Észvesztve – örülten kívántam őt. Ebben a mindössze eddig eltelt másfél percben, már rengetegszer nyújtózkodtak a kezeim a csípője felé, de még időben sikerült visszafognom magam. Amit ő pedig élvezett is. Élvezte, hogy kínozhat. Lenyűgöző, hogy mikre nem képes azért, hogy nyerjen.

  Ajkainkat eközben már csak alig párcenti választotta el, amikor is ő még azelőtt elhajolt előlem, hogy megcsókolhattam volna. Magamban fortyogtam a bosszúságtól, hogy így kínoz engem.Majd amikor hátat fordított nekem, s a csípőjét kezdte el riszálni, akkor már végleg elszakadt nálam a cérna. Felpattanva ülőhelyzetemből, mögé osontam, hogy a karjaim bilincsként ragadhassák meg a csípőjét. Éreztem, hogy egy pillanatra megijedt.
-       Nem bírom tovább. –leheltem a füleibe.
-       Ahogyan én sem. –feleltem, majd velem szembe fordult, s a karjait a nyakam köré fonta.
-       Egy igazi szexisen őrjítő nőszemély vagy! –mondtam, s ajakaimat az övéire tapasztottam.
S ezt követő percekben – órákban az előttünk álló egész éjszakát át szerelmeskedtük… 

***

 *Tudom... tudom, hogy gonosz húzás volt itt így abbahagyni... de most nem igazán sikerült egy forró jelenetet megalkotnom.  s így azt egyből ki is töröltem. :s  Bocsi. s bocsi azért is amiért a táncról sem írtam részletesebb beszámolót. de most igazából az se jött most úgy össze, ahogy szerettem volna. 
:( Kérlek ne haragudjatok rám. :S

A zene amire Bella táncolt:


És a hálóing amiben táncot lejtett:


2013. március 10., vasárnap

Gentle Love - Gyengéd Szerelem


*Az igazi szerelem több, mint egyszerű romantikus vonzalom, az barátság is egyben.*

XX. fejezet

(Edward szemszög)

   Az út Stockholmig, békésen és nyugalmasan telt. A repülőn ülve, szerelmem a karjaimban feküdve aludt el.

   Amíg ő az álmait élte, addig én a hátát simogattam, miközben a gondolataimba merültem. Még a mai napig is alig hiszem el, hogy ő tényleg engem választott, hogy engem szeret. Azt már az első pillantásnál tudtam, hogy ő különleges, s hogy ő lesz az a nő kinek a szívemet adnám, adtam. Szeretem. Sőt mi több, ez nem is, azaz igazi érzésem iránta, amit érzek. Ez az érzés sokkal több.

Amikor vele vagyok, minden értelmet nyer. A szívem kalapál, mellette az vagyok, aki lenni szeretnék, nem pedig az, aki tényleg vagyok. És a gondolat, hogy nélküle éljem le az életem, nemcsak kibírhatatlan, hanem elképzelhetetlen.

Egy csapásra rájöttem, hogy jelentek valamit egy embernek, már a puszta jelenlétem is jelent neki valamit, s hogy boldog, ha mellette vagyok. Ez így elmondva kissé egyszerűen hangzik, de ha elgondolja az ember, akkor rájön, hogy iszonyúan nagydolog, hogy egy életre szól. Olyan erő ez, amely ízekre tépheti az embert, és tökéletesen meg is tudja változtatni. Egyszóval szerelem, de ugyanakkor más egyéb is. Valami, amiért élni lehet.

Bármit megtennék, hogy őt boldognak lássam. Ezért szó mi szó, teljesítettem egy régóta vágyott álmát. Mely Stockholmról szól. Elmesélte, hogy kislányként a „szüleivel”, ha tehették mindig ott töltötték a karácsonyt. Számára a karácsonyi vásárok, és a naplemente volt a legeslegszebb élmény, amit kaphatott azon a helyen. A gyönyörű csokoládé szemeiben, látni azt a gyermeki csillogást, amikor a hely szépségéről és kultúráiról mesélt, csak még jobban beleszerettem. Eközben magamban megfogadtam, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy azon idő keretében, amit itt tölteni fogunk, emlékezetessé fogom számára varázsolni…

***

  Miután az Alice által, foglalt szállodai szobába értünk, szerelmemnek rögvest készítettem egy számára kellően meleg fürdővizet. Majd amíg ő befeküdt a kádba, addig én leszólva a szobaszervizbe, hozattam fel neki vacsorát.
  Amit pár perccel később már bent a szállodai szobánkban várakozott arra, hogy Bella elfogyassza.

   A szoba kasmír barna és fehér színben pompázott. Ahogyan a szobában lévő bútorok is –e kettő színben domináltak. Ez a két szín összetétel, pont a mi stílusunknak volt megfelelő.

Bekopogva a fürdő ajtaján, egy halk: - Szabad! – következtében, beléptem a tágas halványbarna csempézett helyiségbe. Szerelmem lecsukott szemekkel, feküdt továbbra is a kádban. Közelebb lépve a kádhoz, leültem annak szélére, majd az ujjaimmal egy kisebb mennyiségű habot merítettem ki, amit szerelmem arcába fújtam. Mire ő prüszkölve, ült fel, s nyitotta ki csodálatosan szép szemeit. Az ajkaimat eközben egy apró kuncogás hagyta el.

Azonban a kuncogásom abban a pillanatban el is halt, amikor Bella egymás után kezdett lefröcskölni vízzel. Amivel annyit ért el, hogy a rajtam lévő póló elölről teljesen átázott. Amikor észrevettem, hogy a tekintete a mellkasomra tapadó vizes pólóra esett, egy széles vigyor jelent meg az arcomon. Csak, hogy húzzam őt, lassú mozdulatokkal vetettem le magamról a pólót. A hatás, amit szeretettem volna, azt el is értem. Ugyan is hallottam és egyben láttam is amint egy hatalmasat nyel.

-       Csak nem tetszik az, amit látsz? –húztam fel a szemöldökömet kíváncsian, miközben feltettem neki egy kérdést.

-       Nem. –felelte egy ártatlan mosollyal az ajkain.

-       Nem? Igazat mondasz? –nyúltam be a vízbe, amikor elértem a csípőéig, lágy simogatásokba kezdtem.

-       I… igen. –felelte szaggatottan, amint az őt simogató kezemmel a melleit kezdtem el masszírozni.

-       Hm… - hümmögtem elgondolkozva azon, hogy hogyan is bírhatnám ő arra, hogy az igazat mondja.

Majd hirtelen ötlettől fogva, a karjaimba kaptam vizes testét. Ezzel egy kisebb sikkantást kicsalva belőle.
Miközben a szobába lépdeltem vissza, szerelmemmel a karjaimban az ajkaimat az övéire helyeztem. 
Az ágyhoz érve, óvatosan lefektettem őt –mindeközben meg nem szakítva ajkaink játékát.Mivel neki levegőre volt szüksége, s így amikor az ajkaink elváltak egymástól, apró csókokat leheltem nyakára. Eközben a kezeimmel se tétlenkedtem. A kezeimmel ahol csak értem őt, ott vettem birtokba testét. Azonban az ő kezei se tétlenkedtek tovább. Először a hátamon simított végig, majd a mellkasomon, mind addig, amíg el nem értek az ujjai, a nadrágom széléig.

 Hagytam, hogy megszabadítson az engem takaró ruhadaraboktól. Egy apró csókot leheltem ajkaira, majd lejjebb haladva a kezeim mentén csókoltam végégig puha meleg testét.
Amikor az ajkaim a bőrét érintették, egy kéjes sóhaj hagyta le finom ajkait. Visszatérve ajkaihoz, vérpezsdítő csókban forrtak ajkaink. Közben, míg az egyik kezemmel újra a melleit kényeztettem, addig a másikat levezetvén a forróságához, kezdtem el gyötörni szerelmemet az édes kínok mezeire.
Majd az ujjaimmal a nőiességébe helyezve kezdtem el mozgatni benne. E érzéstől, szerelmem belenyögött a csókunkba. Amit én kaján vigyorral az arcomon könyveltem el magamban. Élveztem, ahogyan a karjaim között, csak is az én karjaim között megremeg a teste az általam nyújtott élvezettől. Amit rövid belül meg is tapasztalhattam újra. Teste elsőnek megfeszült, majd ernyedten hullott vissza az ágyra. Kihúzva az ujjaimat a nőiességéből, az ajkaimat ismételten visszahelyeztem az övéire, miközben óvatos lassúsággal összekapcsoltam testünket. Míg belőlem állatias morgástört fel, addig szerelmemből pedig kéjes sikoly. 

Nem mozdultam még, csak néztem őt. Néztem a vágytól csillogó szemeit, amiben az én szintén vágytól fűtött tekintetem tükröződött vissza. A lábait körém fonta, majd megmozdította a csípőjét. Ennek jelzésképpen  először lassú tempót diktáltam, amit rövidesen gyorsabb ütemre váltottam át.
Ajkainkat egy – egy rövid idő erejéig összeillesztettünk, de azonban a feltörő morgásaim és az ő sikkantásai előrébb törekedtek. A szobában csak is a kettőnk kéjes nyögései hallatszottak  Mielőtt azonban mind a ketten elérhettük volna a teljes megsemmisülést, még nyújtani szerettem volna a pillanatot. Így ez ügy érdekében, még ha ezzel nem csak őt, hanem magamat is kínzom lassabb tempóra váltottam őt, ami mélyebb lökéseket kívánt magam után. A kezeimmel az ő kezeit kulcsoltam össze a feje fölött, óvatosan ügyelve rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat.


Már éreztem, hogy nincs messze a vég, így újra gyorsítottam a tempómon. Bella nyögései, és az én morgásaim egyre csak sűrűsödtek, testünk szorosabban tapadt egymáséhoz. Majd egyszer csak szerelmem teste megremegett alattam, és egy hangos sikoly tört fel torkából.
Már nekem se sok kellett, hogy elérjem a véget… szerettem volna, ha szerelmem kicsit kipihegi magát, de azonban ő ezt nem így képzelte, fordított a testhelyzetünkön. Majd mozogni kezdett rajtam. A körmeivel végig szántott mellkasomon. Én pedig a kezeimmel a fenekébe markolva ösztönöztem őt tovább a mozgásra. Rövid időn belül, szerelmemmel egyszerre értük el a mindent elsöprő véget –akit másodjára is elért a teljes extázis -.
Kihúzódva szerelmemből hagytam, hogy a mellkasomra fektesse a fejét.
A szobát, amit eddig pár perccel ezelőtt a nyögéseink lengték körbe, azt most már a hangos lélegzetvételünk vette át. 

***

  Hosszú percek eltelte után, az ujjaim szerelmem hátát simogatták, amíg az övéi az én mellkasomat. A néma csöndet szerelmem gyönyörű hangja szakította meg.

-       Tudod, amúgy ott a fürdőszobában nem mondtam igazat.

-       Tudom. –feleltem, mosolyogva, amit ő viszont nem láthatott.

-       Egészen addig, amíg nem találkoztam veled és a családoddal, már rég elkönyveltem magamban, hogy sohase leszek majd olyan boldog, mint azelőtt. Hogy sohase fogok majd látni. Senkit nem akartam és nem is engedtem annyira közel magamhoz, mint a te családodat. De mindez megváltozott. Carlisle-nak hála, újra látok. S újra ugyan az a Bella lehettem, mint aki régen volt. Na, jó nem is teljesen ugyan az lettem, mint aki régen, de egy régi részem visszajött. Amiért hálás is vagyok mindannyiitoknak. De legfőképp neked. Mert itt vagy velem, nekem. S szeretsz. –emelte rám tekintetét.

-       Azt már mondtam neked, hogy előtted egyetlen egy nő se keltette fel a figyelmemet. De még utánad sem. –itt mosoly kúszott az arcára. – Minden vágyam az, hogy téged boldognak láthassalak és, s hogy az is légy. Fontos vagy nekem, mindennél és mindenkinél jobban. A szívem már rég a tiéd. Szeretlek.

-       Ahogyan az én szívem is a tiéd. Csak is a tiéd. –felelte, mire megcsókoltam őt.

Viszonozva a csókot, öleltük egymást még jobban.

  Miután elszakadtunk egymás ajkaitól, szerelmem a fejét visszafektette a mellkasomra, majd folytatva a simogatást a hátán, kezdtem el dúdolni az altatódalt. Melyre rövid időn belül, elszenderedett.