The boundaries of love - A szeretet határai

3. fejezet

( Egy barátság kezdete )

(Bella)

   Talán csak percek, talán csak órák telhettek el azóta, hogy egy barlangba tévedtünk. Amelynek a belsejéig hurcoltak minket. Majd mind a kettőnket egy vasajtó mögötti kis szobaféleségben hagytak.

-         Előre szólok, hogy semmi esélyetek sincs arra, hogy innen kiszabaduljatok. Mert amint az ajtóhoz értek, egyből elégtek. Aminek persze, egyáltalán nem örülnék. –intézte még hozzánk a szavait félvállról az idegen vámpír, mielőtt véglegesen ránk zárhatták volna az ajtót.

   Akit már az első pillantásnál a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam.

   Rosalie-ra pillantottam, aki továbbra is ellenszenves tekintettel mért végig. Éppen ezért jobbnak láttam, nem megkísérletezni egy beszélgetést.  Inkább hagytam őt a saját gondolataiban, s visszatértem az enyémekhez. Amelyek az körül jártak, hogy hogyan és miként tudnám kiszabadítani magunkat. A sok gondolat között, egyik sem volt éppen a legfelemelőbb terv. De, továbbra is törtem a fejemet egy jobb megoldás után. Hátha…

   Egy időre elegem lett a sok agyalásból, ezért inkább próbáltam más felé terelni a gondolataimat. Legalábbis egy kis időre. Azonban ez nem igazán bizonyult jó ötletnek, ugyanis az eszembe jutott Edward és a gyönyörű aranybarna szemei. Valamiért úgy gondoltam, hogy ez helytelen. Mármint, hogy olyan pasi körül forognak a gondolataim, aki körül éppenséggel nem szabadna. Hiszen, ő Adam igazi testvére. Aki iránt a mi napig azt hittem, hogy sokkal több érzelem fűz, mint, szimpla barátság; avagy mint szimpla testvéri kapcsolat.    De akkor ott abban a pillanatban, amikor a tekintetem egybe fonódott az övével. Rádöbbentem, hogy amit érzek Adam iránt, az nem szerelem. Még egyetlen egy kis szikrája sincs ennek a szónak, vele kapcsolatban.    Ami miatt egy kicsi csalódottságot is éreztem.

   Hiszen annyira vártam arra, hogy újra láthassam őt. Hogy újra magam mellett tudhassam.

   Azonban azt is tudnom kell, hogy én soha sem lehetek az a lány, akit Edward szerelemmel szeretni fog.    Ugyanis ott van neki Lily. Akivel szép párost alkotnak. De én mi vagyok Lily-hez képest? Semmi.

   Lehet, hogy Lily múltja sáros. Lehet, hogy valóban nem akart bántani. S éppen ezért, bár úgy hiszem, nem igazán fogom keresni a társaságát, még sem haragszom rá. Hisz nem is ismerem őt.

   Gondolataimból az ajtónyikorgó hangja térített vissza a valóságba. És az ajtón ismételten az a féreg lépett be, két emberével együtt.

-         Te szöszi velem jössz! – jelentette ki, ellenmondást nem tűrő hangnemben. – Már előre látom, hogy milyen remekül fogjuk érezni magunkat. Ez az éjszaka mindkettőnk számára felejthetetlen lesz. Oly annyira, hogy az után meg sem fog fordulni abban a csinos kis fejedben, hogy megszökj tőlem. – nézett, kaján vigyorral Rosalie-ra, akit eközben már a karjánál fogva rángatta az ajtóig.

   Ekkor Rosalie szemében olyasvalamit láttam meg, ami hirtelen ösztönzésre késztetett.

   Félelmet; gyötrődést; és mérhetetlen fájdalmat láttam azokban az aranybarna szempárokban. Nem értettem igazán ezeknek az értelmeknek az okát. De csak a sejtelmeimre tudtam hallgatni. Tudtam. Vagy legalábbis gondoltam, hogy mégis mire utalt ez a féreg.

   Egy szerelmes lányt készül olyasvalamire kényszeríteni, amit ő nem akar. S ha az megtörténik, amit éppen tervezni készül vele, akkor onnan nincs kiút. Bemocskolva érezné magát utána Rosalie. Képtelen lenne, úgy viszonyulni szerelméhez, mint ezelőtt. Nem bírná elviselni, ha az a személy, aki a világot jelenti neki, megérinti.       Mind végig magán érezné annak a mocsoknak az érintéseit. Ami miatt saját magától is undorodna.

   Bár velem ilyen még nem fordult elő, még is sok mindent tudok az ilyenekről.

   Ha valakit megerőszakolnak, onnantól kezdve már semmi sem lesz számára olyan, mint régen. Mindent más szemmel lát. Képtelen más férfiak érintését elviselni.

   Sok olyan fiatal és már idősebb nővel találkoztam már, akik átestek már az ilyen helyzeteken.

   És ha ez Rosalie-val is megtörténik, akkor… minden összeomlik körülötte, és a családja körül. Amit egyszerűen nem hagyhatok. Nem hagyhatom, hogy tönkre tegyen ez az alak egy örök életre szóló, kapcsolatot. 

   Cselekednem kell valamit! – szóltam magamra.

-         Ha megteszed, esküszöm, végzek veled. Még akkor is, ha azaz életünkbe fog kerülni. – néztem vele farkasszemet.

   Már nem mosolygott, nem is vigyorgott. Állta a tekintetemet. Amelyekben csupán a színtiszta elszántság lángolt. Egyáltalán nem rezzentem meg a ki mondott szavaimon. Nem is gondolkodtam ésszerűen. Amúgy sem volt rá szükségem, sem pedig időm. Minden gondolkodás nélkül, képes lennék magam feláldozni egy olyas valakiért is, akit nem is ismerek. Főleg meg olyan személyért is, aki egy hozzám nagyon is közelállóhoz tartozik.

-         Dan, van egy kis gondunk. – jelent meg, egy fiatal lány.

   Kinek a hangja ismerősként csenget. Ahogyan az pedig ismerősként látszott.

-         A rohadt életbe. – emelte fel a hangját a férfi, majd elengedte Rosalie-t. Aki a földre zuhant. – Majd legközelebb folytassuk ezt a beszélgetést. – intézte nekem a szavait, majd a lányt követve az embereivel, hagyott minket magunkra.

   Amint az ajtó bezáródott mögöttük, azonnal Rosalie mellett termettem, akit egy kicsit hátrébb támogattam a falhoz. Amit ő hagyott is.

   A helyiségben újra az a néma csönd vett részt, mint pár perccel ezelőtt. Igyekeztem hely valamelyik részének egy szimpatikusabb pontjára figyelni. De, nem jártam sikerrel. Megőrjített ez a bezártság. Pláne meg, hogy egy olyan személlyel vagyok egy helyre bezárva, aki egy „szia” - nál – és „egy minek jöttél utánam” - nál többet nem is intézett felém.

-         Miért? – hangzott el egy kérdés, Rosalie ajkaiból.

-         Mi miért? – fordultam visszafelé, kérdőn. S egyben meglepetten, amiért hozzám szólt.

-         Miért jöttél utánam, s miért védtél meg? – kérdezte, a szemeimbe nézve.

   Mielőtt válaszolhattam volna, neki támaszkodtam háttal a falnak. Majd választ adtam a kérdéseire.

-         Hogy miért is jöttem utánad? Egyszerű a válasz. Részben miattam, részben pedig Lily miatt rohantál el.

-         Ki ne ejtsd még egyszer annak a szörnyetegnek a nevét! – vágott közbe, összeszorított fogakkal.

   Mire csak bólintottam egyet, majd tovább folytattam.

-         Adam mesélt a családotokban lévő kapcsolatotokról. Arról, hogy mennyire kötődtök egymáshoz. Bármit megtennétek egymásért. Még akár meghalni is képesek lennétek… Mikor Lily megpróbálta rajtam használni a képességét, és te kiakadtál. Rádöbbentem arra, hogy a családod élete mennyire is fontos neked. A kirohanásoddal, csak is őket védelmezted. Amiért csak is tisztelni és becsülni tudlak téged. Amikor kiléptél az ajtón, Emmett utánad akart menni. De valamiért, úgy éreztem, hogy nekem kell annak a személynek lennie, aki utánad jön. Bár tiszta szívvel szeretitek egymást, mégse lett volna valami jó megoldás, ha ő jön utánad. Hiszen amilyen düh uralkodott a testedben, véletlenül akár olyasmit tehettél volna, amit később megbánhattál volna… vissza akartalak vinni, mielőtt valami bajod esett volna. De, mint kiderült ez nem sült el úgy, ahogyan terveztem. – húztam félre a számat. – Adam nagyon fontos nekem, s mivel tudom, hogy te és a többiek meg neki vagytok fontosak. Ezért utánad jöttem. Mert… mert eszembe juttattad akkori önmagamat, amikor még ember voltam. Dühből elrohantam otthonról, s mivé lettem? Egy vérre szomjazó lény. Nem akartam, hogy te is úgy eltűnj, mint ahogyan én… és amiért megvédtelek az azért volt, mert nem akartam, hogy te is átéld ugyanazt a borzalmat, amelyet már oly sokan. Az emberi férfiak nap, mint nap erőszakolnak meg fiatal lányokat, akik vagy öngyilkosak lesznek, vagy teljesen magába fordul. Tudom, mert vámpírlétem óta, sok ilyen helyzettel találkoztam már. És, nem akartam, hogy te is át éld ugyanazokat a borzalmakat. –fejeztem be a feltett kérdésre, válaszomat.

   Majd ismét néma csönd telepedett közénk. Rosalie-t figyelve, láttam rajta amint a szavaimat értelmezi magában. Az arca hitetlenségről a meglepődöttségre változott át, egyik percről a másikra. Mind addig amíg, szólásra nem nyitotta a száját.

-         Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt ki fogom mondani… de, köszönöm. Köszönöm, hogy utánam jöttél, ahogyan azt is, hogy megvédtél. – nézett a szemeimbe, hálásan.

-         Nincs mit megköszönnöd. – feleltem, őszinte mosollyal.

-         És, sajnálom amiért… úgy tudod, kiakadtam.

-         Nem a te hibád volt.

-         Tudom, csak egyszerűen kiborít az nő. Erre ő meg befészkelte magát a családunkba. –rázta meg a fejét. – A családom minden egyes tagja, megbolondult, amiért rögtön elfogadták őt. De a legbolondabb az a bátyám, Edward.

-         Ha jól tudom, a szívnek nem tudunk parancsolni. Még akkor sem, ha az már nem ver.

-         Még hogy a szívnek? Várj, te azt hiszed, hogy Edward szerelmes abba a nőbe? –kérdezte.

-         Miért? Mert nem az? –kérdeztem vissza, kíváncsian. Miközben magamban, azt hajtogattam, hogy mondjon nemet.

-         Kedvelni kedveli, de nem szerelmes belé.

-         Óh… - mindössze csak ennyit mondtam.

   Mire ő sejtelmesen elmosolyodott.

   Majd, beszélgetni kezdtünk. Mivel ők már hallották az én történetem „kisebb” verzióját, így ő is elmesélte a sajátját. Onnantól kezdve, hogy milyen gyerek kora volt. Az álmait, amelyeket szeretett volna megvalósítani. Egy szerető férjet, gyerekkel együtt. A gyerek gondolatára, én is elszomorkodtam egy pillanatra. Az, hogy nekünk nem adathatik meg egy saját gyerek, egy idő után elkeseredetté tesz minket.     Akiknek nem lehet saját gyermeke. Amikor elmesélte, hogy miként talált rá Carlisle, - ha dobogna még a szívem, minden bizonnyal összefacsarodott volna -, már tudtam, hogy miért láttam azokat az érzelmeket a szemeiben, amiket láttam.

   Ő ezt az érzést már átélte, nem is egy alkalommal. S ráadásul egy olyan személy tette ezt meg vele először, akihez épp férjhez menni készült.

   Sajnáltam őt.

   De, még sem mondtam erre semmit sem.

   Hiszen egy egyszerű „sajnálom” – mal, nem értem volna el semmit. Ezzel az egy szóval, akkor sem tudnám meg nem történté tenni azt, ami már megtörtént.

   Helyette, közelebb léptem hozzá. És megöleltem őt. Először megkövülve állt ott ahol állt, majd egyszer csak viszonozta az ölelésemet. Amely mosolyt csalt az arcomra. Örültem, hogy elmesélte élete egyik fájó pontját. Örültem, hogy nem lökött el magától.

   S talán ez egy biztató jel, arra hogy egyszer akár barátnők is lehetünk majd.

-         Igaz a hely, és ez a helyzet amiben – ahol most vagyunk, nem megfelelő éppen egy barátság kezdetéhez. – szólalt meg nevetve.

-         Hát nem.

-         De, senki sem mondhatja el magáról, hogy hol és milyen helyzetben került barátságba egy másik személlyel. Csak is mi.

-         Ahogyan mondod. – értettem vele egyet.

-         Egy barátság kezdete… - mondtuk ki egyszerre…

to be contiuned...

The boundaries of love - A szeretet határai

2. fejezet

( Találkozás a Cullen családdal vs. Rosalie kitörése )

(Bella)

   Nem sokkal később, kopogtatást hallottam az ajtómon. Amitől, ha ember lennék biztosan vadul kalimpálna a szívem, a viszontlátás öröme miatt. Mély levegőt véve, léptem az ajtóhoz. Amit azonnal ki is nyitottam, boldog mosollyal az ajkaimon.

   Azonban az örömet, átvette a döbbenet. Ugyanis az ajtóm túloldalán egy személy helyett, kilenc vámpír állt. Mire megemészthettem volna a dolgokat, hirtelen valaki felkapott és erősen tartva a testemet forgott velem körbe egy párszor.

   S ez a valaki nem más volt, mint Adam. Akinek a szemeibe pillantva, ugyan azt a boldog csillogást láttam, amit az én szemeimben is láthatott. Ami nem más volt, mint a viszontlátás öröme.

   Pár perc pillanatnyi ideig a szemeimet lehunytam, hogy mélyen belélegezhessem a régen érzett fahéj illatot.

   Nem sokkal később, Adam a lábaimra állított, majd a körülöttünk lévő vámpírokra nézett.

   Én is feléjük pillantottam.

   Először a tekintetem, egy magas méz szőke hajú srácra siklott. Akinek az arcán, éles vámpírlátásomnak köszönhetően, egy pár apró harapási és karcolási hegeket véltem felfedezni.

   ~Akkor ő nem más lehet, mint Jasper. ~ ismertem fel, Adam történetéből. Mellette, egy alacsony rövid fekete hajú lány állt, akinek az arcán egy ezer wattos mosoly virított. ~Ő akkor csak is Alice lehet.~

   Róla a pillantásom, egy gyönyörű szintén méz szőke hajú lányra esett. Akinek az arcáról csak is csupa ridegséget, és utálatot véltem felfedezni. De, hogy miért érzett így azt nem értettem. Hiszen nem is ismer. S ekkor, ért utol a felismerés, ~hogy ő bizonyára Rosalie~. Aki mindenkivel ellenségesen viselkedik. Ő mellette, egy magas igen nagydarab srác állt, akinek az arcán szintén egy ezer wattos mosoly virított. De, valahogyan neki ez viccesen állt. ~Ő, csak is Emmett lehet, a család humoristája.~ Mellettük, egy alacsony szív alakú arcú, barna hajú nő állt. Amikor a tekintetünk találkozott, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Amit nem tudtam, hova tenni. Őt, egy szőke hajú féri ölelte át, aki körülbelül ugyanolyan magas lehetett, mint Jasper. ~Ők nem más lehettek, mint a két családfő, Esme és Carlisle – aki nem mellesleg, orvos is -.~

   Balra fordítva a tekintetemet, egy barna hajú lányra esett, akinek a szemei a többiektől eltérően, a barna és a vörös árnyalatában úszott. Nem tudom miért, de valami nem stimmelt vele. Azonban, mielőtt bárkinek is feltűnhetett volna az elmerengésem, a pillantásomat a mellette álló alakra emeltem.

   Bronzvörös haja, kócosan meredezett szét a feje tetején. A többiek szemei is, és Adamé is, messze sem voltak olyan gyönyörűek, mint az övé. Szinte örvényként, szippantottak magukba azok a csodálatos aranybarna szemek. Amikor a napfény illata az orromba kúszott, képtelen voltam a szemeimet lehunyni.      Ezzel elszakítva a tekintetemet az övéitől

   Soha nem éreztem, hozzá hasonló illatot. Soha nem láttam hozzá hasonlót, aki… aki akár egy pillanatra is, de valami furcsa érzéseket keltett volna fel bennem…

-         Bells, Bella! Bells, jól vagy? – gondolataimból, egy ismerős hang térített vissza. Aki nem más volt Mint Adam.

-         Igen, jól vagyok. Bocsánat, csak elmerengtem valamin. – nyögtem ki zavartan. – Menjünk inkább be. – invitáltam be őket a házba.

   Majd miután mindenki helyet foglalt a nappaliban, a tekintetemet akaratlanul is de, ő rá emeltem. Azonban amikor megpillantottam, hogy a barna hajú lány, a kezeit az övéire kulcsolja, egy hatalmas gombóccal a torkomban, fordítottam a fejemet Adam felé.

-         Aj, de idióta vagyok. – csapott a fejére hirtelen.

-         Ezt eddig is tudtuk öcsi. –szólt közbe, a nagydarab srác nevetve, mire a mellette ülő szőke szépség, a fejére csapott. – Au. Ezt most miért kellett? –dörzsölte meg az ütés helyét. Mire az arcomon, egy mosoly jelent meg.

-         Bells, hadd mutassalak be téged a családomnak. Mert gondolom, te már felismerted őket. –nézett rám, mosolyogva.

-         Szinte, nap, mint nap csak róluk meséltél. – néztem rá nevetve. Amitől a kanapén ülök is halkan kuncogtak. – Isabella, de szólítsatok csak Bellának. –fordultam feléjük, kedvesen.

-         Úgy örülök, hogy végre megismerhettünk téged. Adam már annyit mesélt rólad, hogy alig vártuk… hogy találkozhassunk veled. Éppen ezért amikor felhívott téged, s megtudta/megtudtuk, hogy itt vagy Forksban, mindenképpen jönni akartunk mi is vele. Remélem, nem baj. –állt elém Alice, s miközben elmagyarázta az itt létük valódi okát, a végén kölyökkutya tekintettel nézett rám. Ajaj. Itt valami rosszat sejtek! –villant fel a fejemben, a pirosló vészjelző lámpa. Adam elmondása szerint, ha Alice ilyen szemeket mereszt valakire, akkor, valamit akar, vagy inkább vásárolni akar. – Ugye, hétvégén eljössz velem vásárolni? El kell jönnöd velem.

   Ekkor Adamre néztem, aki csak fej rázva mosolygott.

-         Alice, kicsim. Ne támadd le szegény Bellát, rögtön az első alkalommal. –szólt rá, Esme kissé megróva őt, de láttam rajta, hogy mosolyog fogadott lánya, kérésén.

-         Na, kérlek Bella. Légyszi, légyszi! – kért még mindig.

-         Van más lehetőségem is? –kérdeztem, sóhajtva.

   Majd hirtelen a nyakamba ugrott.

-         Hidd el, remekül fogunk majd szórakozni. – mondta, miután eleresztett, s visszatért párja Jasper mellé.

-         Előre is részvétem Bella! – intézte hozzám a szavait Emmett. Nem kellett, hogy megkérdezzem, miért mondta ezt. Mert már hallottam arról, hogy Alice-cel kész, ön gyilkosság vásárolni, menni.

-         Kösz. De, egyedül csak is akkor vagyok hajlandó menni, ha mindenki jön velünk. – vázoltam fel.

-         Nem. Nem és nem! Ez kizárt dolog! – kezdett tiltakozásba Emmett, akivel Jasper is egyet értett.

-         Részemről rendben. Amúgy is, kellene még egy pár új ruha. – rántotta meg a vállát, beleegyezően Rosalie. Bár az arcán az unottság jelét véltem felfedezni.

-         Mi is benne vagyunk, ugye Edward? –nézett a barna hajú lány –akinek a nevét, még most sem tudom – a mellette ülőre, aki eléggé a gondolataiba merülhetett, ha nem figyelt a beszélgetésünkre.

   Majd miután, a lány beavatta őt is a hétvégi programunkba, egy pillanat erejéig a tekintetét az enyémbe fúrta, majd unottan megrántotta a vállát.

-         Mi is benne vagyunk. –mondta Esme, mosolyogva.

-         Akkor fiúk ti is. És nem is ellenkezhettek, mert akkor egy jó ideig nem is érhettek hozzánk. –vigyorgott a két ellenkező fiúra, Alice. Akik bosszankodva, néztek a párjaikra.

-         És te Adam? –kérdeztem, felé nézve.

-         Bár nekem sem sok kedvem van hozzá, azt hiszem nekem is kötelező lesz mennem. –forgatta meg a szemeit, miközben a húga a válasza alatt mindvégig helyeslően bólintgatott.

-         Na, akkor ezt meg is tárgyaltuk! Jó móka lesz. –csapta össze a kezeit Alice, boldogan.

-         Ja! Csoda lesz, ha nem nyiffanunk ki a végére. –felelte grimaszolva Emmett.

   Miután megtárgyaltuk, a hétvégi közös programunkat. Adam bemutatta nekem a barna hajú lányt. Akiről mind kiderül, egykor Volturi tag volt. De, most már az ő családjukhoz tartozik. S mivel, a Volturinál emberi véren élt, így ezért kissé nehezebb neki át állni az állatvérre. S éppen ezért, olyan a szeme amilyen. Tudtam meg. Ahogyan azt is, hogy Lily –nek hívják.

   Alaposabban végig mérve, gyönyörű lány. Aki igazán illik is Edwardhoz. Ők ketten szép párt alkotnak.   Amint ezt kimondtam magamban, a torkomba egy újabb adag gombóc szorult.

   ~De mégis miért?~kérdeztem magamtól, miközben türelmesen hallgattam amint Adam arról mesél, hogy mik történtek vele az idő alatt, mióta nem találkoztunk. Nem akartam azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy miért. Helyette igyekeztem, inkább Adamre figyelni. Aki iránt, már sokkal régebb óta, többet érzek, mint barátság.

   Mivel Adam családja kíváncsi volt az én verziómra, hogy miként is találkoztunk Adammel, s hogy miért is vagyok most éppen Forksban. Ezért én kezdtem el, mesélni a történetemet. Azonban a szüleimről, nekik is csak annyit meséltem, mint amennyit Adamnek meséltem.

   Minthogy, a tizenhetedik születésnapomon tudtam meg az igazat arról, hogy akiket éveken keresztül a szüleimnek hittem, azok nem is az igazi szüleim. Majd ezt a hírt megtudva, elrohantam otthonról, amikor összefutottam egy nomád vámpírral  aki megharapott. S ha Adam nem mentett volna meg, akkor már azon az estén meghaltam volna. Meséltem nekik arról is, hogy Adam hogyan és mint segített nekem, kezelni a szomjúságomat és a képességemet.

   Miközben a történetemet meséltem, éreztem valami különöset. Mintha valaki a pajzsomon próbálna át hatolni.

   A tekintetemet végig futtattam Jaspere, Alicen, Edwardon s végül Lilyn is. Próbáltam rájönni, hogy nem –e valamelyikük akarná rajtam használni a képességét.

   Amikor félbe hagytam az elkezdett mondatott, mindannyian kérdőn tekintettettek rám, kivéve őt. Akitől már az első pillanattól kezdve, rossz előérzetem volt.

-         Bells, mi történt? –lépett mellém Adam.

   De nem válaszoltam, helyette még mindig Lily-re pillantottam. Aki még mindig próbált át törni a képességemen.

-         Hiába erőlködsz. – szólaltam meg, egy kis idő után. – Úgy sem fog sikerülni. – nevettem fel halkan, amikor Lily döbbenten fordult felém.

-         Mi nem fog neki sikerülni? –kérdezte, Alice értetlenül.

-         Kérdezd meg őt. –mutattam felé.

-         Én… én nem…

-         Mondd, hogy nem a képességedet akartad rajta használni?! –förmedt rá hirtelen Adam. Amitől, a lány ijedten Edwardhoz húzódott.

-         Hogy mi? –kérdezték egyből a többiek is.

Azonban ő, szótlanul hallgatott tovább. Mielőtt azonban bármelyikünk is megszólalhatott volna, Rosalie hangja mindannyiinkba belé fojtotta a szót.

-         Még is mi a fenét képzelsz te? Van fogalmad arról, ha nem lenne a pajzs körülötte, akkor akár meg is ölhetted volna?! S vele együtt minket is?!  Nem elég, hogy befogadtunk, de már rögtön gyilkolni is akarsz újra? Nem is ismered őt, akkor meg mi a francért akartad rajta használni azt az átkozott képességet? … Tudtam, hogy ostoba és felelőtlen döntés volt téged a családunkba fogadni. Mivel a többiek bíztak benned és mivel idővel Edward párja lettél, nagy nehezen, de mégis elfogadtam, hogy a családunk tagja lettél. Azonban mindig is sejtettem, hogy nagy hiba volt.

-         Én… én, nem…. –szólalt volna meg Lily, de Rosalie félbeszakította.

-         Na, én nekem aztán magyarázkodhatsz, meg mentegetőzhetsz! De mind hiába, mert nem érdekel.

  Rosalie szemei szinte szikrákat szórtak a benne felgyülemlő dühtől.

   Hallottam amint Esme-ék arra kérik Jaspert, hogy nyugtassa le, azonban ő akárhogyan is próbálta rajta használni a képességét nem tudta. Rosalie nem hagyta, hogy lenyugtassák.

   Dühős, volt. Ami érthető is volt. Bár gondoltam, hogy nem feltétlenül, értem aggódott. Hanem leginkább a szerelméért, és a családja tagjaiért. Akik egy olyan képességnek a hatása alá is kerülhettek volna, amelyet bár nem tudok, hogy mi is, - de Rosalie viselkedése, és a többiek reakciója láttán – minden bizonnyal nagyon veszélyes lehet.

   A Rosalie-ról hallottak alapján, és a mostani viselkedése után, rádöbbentem arra, hogy ő messze nem, azaz ember mind, akinek mutatja magát. S mint akinek más látja őt.

   Ő, igazság szerint csak a családját védelmezi. S ezért nem is enged akárkit közel magához. Hiszen, soha nem tudni igazán, hogy kiben is bízhatunk meg. S hogy kiben nem.

   Ezek szerint, ő sem kedveli Lilyt. Remek, egy közös pontunk már van.

   Amikor Emmett át akarta ölelni, a még mindig dühtől tajtékozó szerelmét… Rosalie, egy hirtelen mozdulattal az ajtó felé igyekezet. De még előtte, egy mondatra hátra fordította a fejét.

-         Ettől a perctől fogva, egy percig sem leszek hajlandó egy szörnyeteggel – egy fedél alatt lakni. – mondta, majd elviharzott.

-         Én, nem ezt akartam. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Én annyira sajnálom. –nézett felém Lily, bűntudatos tekintettel.

   Azonban nem tudtam, hogy őszintén mondta azt, amit most mondott, vagy sem. Az eddigi rossz előérzeteim, eddig még egyetlen egy alkalommal sem csaptak be. De, mi van, ha most, őszinte volt? –merült fel bennem ez a gondolat.

   És mi van akkor, ha mégsem volt őszinte? –kérdezte egy másik hang a fejemben.

   Most ha nem lenne oda kint, egy dühtől tajtékozó vámpír. Ha nem lenne, egy aggódó szerelmes srác. És ha nem lenne mellette egy egyben aggódó, és mérges család. Akkor talán még le is álltam volna a gondolataimmal foglalkozni.  De, így? Nem tudtam.

   Emmett már épp az ajtó felé vette volna az irányt, amikor késztetést éreztem arra, hogy megállítsam őt. Elé álltam, majd belenéztem féltő és egyben aggódó szemeibe.

-         Ne! – raktam a kezeimet a mellkasára. – Tudom, hogy szereted és, hogy félted őt. De, hagyd, hogy én menjek utána. –kértem, kérőn.

-         Em. Hagyd, hogy Bella menjen utána. – érintette meg Adam, bátyja vállát. Aki egy pár perces vonakodás után, beleegyezően bólintott.

   Ezután, kilépve az ajtón, beleszippantottam a levegőbe – rózsa illat – után kajtatva. Követve az illatot, magamban azon gondolkodtam, hogy mégis mit fogok majd mondani neki.

   Kissé kezdtem nevetségesen érezni magamat, amiért egy olyan személy után futok, akit valójában nem is ismerek.

   De, nem is akartam ezzel foglalkozni. Helyette, folytattam a keresését tovább.

   Körülbelül egy óra, futás után a szél felém fújt egy rózsa illatot, ami kizárólag csak is az övé lehetett. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, miután megpillantottam őt. Azonban amikor oda értem mellé, a megkönnyebbülést átvette a döbbenet, és egyben az aggodalom.

   Ugyanis hét idegen vámpír állt támadásba előttünk.

-         Látom, még sem vagy egyedül cica baba! – nevetett fel közülük az egyik, akinek hosszú sötét haja, és vérvörös volt a tekintete.

-         Minek jöttél utánam? –sziszegte oda nekem Rosalie, miközben próbálta magát kiszabadítani, a vaskarmok közül. Sikertelenül.

-         Azért, hogy visszavigyelek! – feleltem a kérdésére.

-         Azt hiszed, hogy azt hagyni is fogom? –kérdezte meg ugyanaz a férfi, aki az imént is beszélt.

-         Igen. Vagy különben megöllek. – morrantam rá.

   Erre ő felnevetett, majd éreztem amint valaki hátulról le akar fogni. Mielőtt hozzám érhetett volna, megfordultam. Majd kicsavarva a kezeit, rántottam egyet rajta. S egy hirtelen mozdulattal letéptem a fejét.    Ebből is látszik, hogy Adam jó hatással volt rám, a kiképzések terén.

-         Engedd el őt, és ígérem, hogy meghagyom az életedet! – néztem újból a férfira.

   Aki idegesen felnevetett. Azután Rosalie-hoz lépett, és az egyik kezét az arcára tette. Mire Rosalie torkából, egy éles sikoly szakadt fel.

-         Te is, ahogyan a kis barátnőd velünk jöttük, vagy végig nézetem veled, ahogyan lassú halált hal?! – mondta az ajánlatát, miközben a kezeit a mellkasán kulcsolta össze.

-         Ne… ne tedd! –nyögte Rosalie, elfúlóan.

-         Rendben. De, ha egy még egyszer akár te, vagy a többiek is a képességeiteket használjátok, akkor esküszöm, hogy végzek veletek! – morogtam, elfogadva az ajánlatát.

-         Fogjátok. –szólt az embereinek, akik megragadtak és maguk után hurcoltak minket.

   Tudtam, hogy nem tehettem mást. Még a képességemet sem használhattam, mert akkor vele együtt azt a férget is a pajzsom alá vontam volna. Mivel, akármikor megérinthette volna őt.

   Ha, meg küzdök velük. Akkor akár bármelyik pillanatban megölhették volna Rosalie-t. Aki nélkül, képtelen lettem volna hazatérni.

   Hogy, hogyan s mint fogom tudni kiszabadítani magunkat, azt nem tudom. De, valamit ki fogok találni.   Kerüljön bármibe is, de Rosalie-t mindenképpen vissza fogom juttatni a családtagjai közé…

to be continued…

The boundaries of love - A szeretet határai

1. fejezet

( Prológus + A kezdet )

(Bella szemszög)

   A nevem Isabella Anne Swan, de mindenki csak Bellának hív. Bár külsőleg egy egyszerű 17 éves lánynak látszom, azonban valójában már a nyolcvanötödiket taposom. Hogy, hogyan is lehetséges ez? Úgy, hogy vámpír vagyok, egészen 1938-tól.

1938. szeptember 13.

   Ma van a születésnapom, amire az én szeleburdi anyám, Renné egy születésnapi bulit tervezet. Bár, nekem nem igazán főtt hozzá a fogam. Az eddigi tizenhét évem alatt, mindig is utáltam a meglepetéseket, és ez azt hiszem mindig is így fog maradni. De, ha evvel boldoggá tehetem a szüleimet, akkor elviselem.

   A buli kezdete előtt, anya kedvéért egy mély dekoltázsú kék színű ruhát vettem fel. A ruha természetesen gyönyörű volt. Rajtam azonban egyáltalán nem állt jól. Igaz ezen a véleményen egyes egyedül csak én osztoztam.

   Majd lassan a vendégek is megérkeztek. Ismerős arcok, és egyben ismeretlen arcok tűntek fel a partimon. Akiknek a születésnapi kívánságait és ajándékait, felvett áll mosollyal fogadtam.

   Mindenkivel egy – egy két rövid mondatot váltottam csak, majd amikor a születésnapi tortámon lévő gyertyákat elfújtam, kívánság nélkül apa segítségével felvágtam a hatalmas tortát. Ha anya tudná, hogy valójában semmit sem kívántam, lehetséges, hogy egy kicsit megorrolt volna rám. De, én úgy voltam vele. Hogy nincs szükségem semmire sem. Mert mindenem meg van, amire valaha is vágyhattam volna.

   Egy szeretet teljes szülők, és igazi barátok. Akikre bármikor – bárhol, bármiben számíthatok.

   Hamarosan a partim végett ért, s ezzel együtt mindenki távozott.

   Már épp a szobám felé vettem az irányt, amikor apám hangja megállásra késztettet.

-         Bella kicsim, maradj még egy kicsit. – kérte, mire megfordultam s csatlakoztam hozzájuk, a nappaliba.

   Majd helyett foglaltam az egy személyes fotelben, anyával szemben, akin az idegesség jeleit véltem felfedezni.

-         Mi a baj anya? –kérdeztem, kíváncsian.

   Anya nem válaszolt a kérdésemre, helyette apára emelte a tekintetét. Aki pár perces várakoztatás után, végre felém fordította a fejét.

-         Valamit el kell mondanunk neked kicsim, amit… amit már rég el kellett volna mondanunk… csak, nem tudtuk, hogy miként s, hogyan közöljük veled azt… - kezdett bele idegesen, azonban nem folytatta tovább.

   Egy kis ideig némán hallgattam, és vártam. Vártam, hogy apám tovább folytassa a beszédét. Nem értettem, hogy miért idegesek mind a ketten ennyire, s hazudnék, ha azt mondanám, egy cseppet sem rémített meg az, amit a tekintetükből olvastam ki. Még pedig a félelmet.

-         De, még is mit? Valami baj van? – kérdeztem aggódva. – Mondjátok már el, a fenébe is! – kértem őket, egy oktávval hangosabban is, amikor már egy jó ideje csak hallgattak, egymást nézve.

-         Hidd el, mi nem akartunk előtted titkolózni, de mi csak neked akartunk jót… - nézett apa rám újra – s mivel már felnőttél, úgy gondoltuk, épp itt az ideje, hogy megtud az igazat arról, hogy nem mi vagyunk az igazi szüleid. Mind össze alig egy hónapos voltál, amikor hozzánk kerültél.

   Apám szavai, visszhangként csengett a füleimben. Nem ők az igazi szüleim… nem tudtam elhinni, azt, amit mondott.

-         Mi… micsoda? – kérdeztem vissza, ijedten.

-         Kérlek, bocsáss meg nekünk. – tett egy lépést felém anya, azonban én felrugaszkodtam a fotelból, és hátrább léptem tőle.

-         De, még is miért? Miért hazudtatok nekem éveken át? Az egész életem, egy hazugság volt? – néztem magam elé, miközben a hangom hisztérikussá kezdett válni. – Ki vagyok én? Kik az igazi szüleim? –néztem újra rájuk.

   Apa anyára pislantott, aki a könnyeivel küszködve bólintott.

-         Édesanyádat Esme Anne Platt –nek hívták, édesapádat pedig Charles Evenson-nak.  Édesanyádat a nagyszüleid arra kényszerítették, hogy feleségül menjen édesapádhoz. Aki rendszerint, folyton – folyvást bántalmazta szegényt. Anyád hiába próbált segítséget kérni, senki sem hitt neki. Ugyanis Charles mások előtt mindig kedves, jó módú fiatalemberként mutatkozott. Amikor Esme megtudta, hogy várandós – veled -, megszökött otthonról, egyenesen hozzánk. Ugyanis Esme és Renné, másod – unokatestvérek.  Mivel, kedves volt és, barátságos volt a környékbeliekkel, hamar beilleszkedett. S, a helyi közösségben tanított. Szerette a gyerekeket. Ahogyan a gyerekek is szerették őt. Majd amikor megszülettél, rettentő boldog volt. Már akkor nagyon szeretett téged, amikor még a pocakjában volt. S ez nem volt másképp sem, amikor a karjaiban tarthatott. Mindössze, alig három hetes voltál, amikor tüdőfertőzést állapítottak meg nálad az orvosok. Az orvosok minden eszközzel azon voltak, hogy megmentsenek téged. De amikor leállt a szívverésed, s nem sikerül újra éleszteniük téged, Esme összeroppant. Képtelen volt felfogni, azt, ami veled történt. Elbúcsúzott tőled, majd elment. Távozása után, nem sokkal később megtörtént az a csoda, amelyre senki sem számított. A kis szívecskéd, újra verni kezdett. Próbáltuk megkeresni, Esme-t. Hetekig – hónapokig kerestük őt, de nem találtuk meg őt. Mintha, a föld nyerte volna el. Mivel nem akartuk, hogy apád benned is valami kárt tegyen, így magunkhoz vettünk téged. S igyekeztünk mindent megtenni annak érdekében, hogy egészséges és boldog gyermekkorod legyen, a betegséged után, amiről szintén nem beszéltünk veled. Mérhetetlenül, nagyon sajnáljuk kicsim. – a mondandója befejeztével, apa helyett foglalt anya mellett, kinek a kezeit kulcsolta össze a sajátjaival.

   Annyira váratlanul, és… és hihetetlenül értek apám szavai, hogy nem tudtam tovább itt maradni.       Nem szólva egyetlen egy árva szót sem, rohantam ki a házunk ajtaján. Nem törődve, szüleim zokogó kérlelésével. Rohantam, amerre a lábam vitt miközben a könnyeim utat törtek maguknak. Nem törődtem a lábamon lévő vérző sebekkel, amiket a folytonos botlásoknak köszönhettem. Fájtak a lábaim, de mégis tovább rohantam a hatalmas fák sűrűjében.

   Egy újabb esés kíséretében, megállásra késztettem magam.

-         Hmmm… micsoda finom illat. – hallottam meg közvetlenül a fülem mellől egy mély férfihangot.

   Amitől meg is ijedtem. Az egyik pillanatban még a fülem mellől érkezett a hangja, a második pillanatban pedig már előttem állt. Hosszú szőke haja, hátra volt kötözve, azonban a fekete szemei még jobban megijesztettek. Tudtam, hogy nem ő valami más. Hiszen, senki sem tud ilyen gyorsan az egyik helyről a másikra igyekezni, egy szempillantás alatt.

   Próbáltam hátrább kúszni, miközben akárhogyan próbáltam segítségért kiáltani, egy hang se jött ki a torkomon. A levegőt gyorsan kapkodtam, amit a férfi észre is vett, mert gúnyos mosolyra húzta ajkait.

-         Szeretem, ha az áldozataimon érzem a félelem szagát. – ért hozzám közelebb, s az orrát végig húzta a nyakamon.

   Majd egyszer csak egy harapást éreztem meg a nyakamon, amitől egy hangos sikoly hallatszott a torkomból. Fájt és egyben égetett a harapásnyomás. A nyakamhoz kapva, láttam amint az ujjaim csupa véresek, azonban a férfi már nem volt ott. Mielőtt a mély sötétség magával ragadhatott volna, éreztem amint valaki felemel a fűről, s hallottam amint valamit suttog, de hogy mit arra már nem tudtam figyelni. Csak is az égető tűzre, amely testem minden egyes sejtjét porrá égeti…

Három nappal később…

   Nem tudtam, hogy mióta lehettem a mély sötétség rabja, ahogyan azt sem tudtam, hogy mi történt velem. Csak azt tudtam, hogy valami itt nem stimmel. Tisztán hallom a madarak csiripelését, valahonnan nem messze a vízesés csobbanását, s még oly sok hangot, ami kezdett megrémiszteni.      Éreztem a fertőtlenítő szagát, s mellette a fahéj illatát.

   Erőt véve magamon kinyitottam a szemeimet, s ekkor a tekintetem két szép aranybarna szempárral találkozott. Aranybarna? De, ez hogy lehet? Még soha életemben, eddig nem találkoztam olyannal, akinek aranybarna szemei lettek volna.

-         Ne félj tőlem, nem foglak bántani. – szólalt meg, dallamos hangján.

-         Már miért félnék? – kérdeztem értetlenül.

   Majd hallva a saját hangomat, a kezeimet a szám elé tettem. Ez nem az én hangom volt.    Képtelenség, hogy ez az én hangom lett volna. Körbe néztem a kissé keskeny, ám de mégis hangulatos barna szobában, de rajtunk kívül senki mást nem éreztem, láttam, avagy hallottam körülöttünk. Ezek szerint, lehetséges, hogy ez a csilingelő hang hozzám tartozik?

-         Mi történt? Hol vagyok? S, hogy kerültem ide? És… és, mi történt velem? – ostoroztam őt a kérdéseimmel.

   Miközben, elképedve füleltem, hogy ez a hang igenis az enyém.

-         Először is, a nevem Adam Cullen. Másodszor pedig, akármilyen hitetlenül is hangzik, de te is akárcsak én, vámpír vagy. Épp haza fele tartottam, amikor sikolyt hallottam az erdőből. S ez a sikoly, a te sikolyod volt. Egy vámpír harapott meg téged, akit én… nos, megöltem. Igyekeztem, hogy még időben ki tudjam majd szívni a mérget belőled, de már túl késő volt. S így, az átváltozásod akkor meg kezdődött, ezért ide hoztalak a házamba. Tudom, hogy ez szinte képtelenségnek hangzik, de ez az igazság. Sajnálom.

   Hogy én vámpír? Ez lehetetlen. Vagy mégsem?

   Lehet, hogy más az én helyemben egy ilyen válasz után, vagy képen röhögi az illetőt, vagy ijedtében elmenekül. De, én még se tettem meg az egyiket. Nem tudom miért, de hittem neki. A tekintetében, csupa őszinteséget véltem ki venni.

-         Az én nevem, pedig Bella. – szólaltam meg egy kis idő után, mire rám emelte tekintetét, s halványan elmosolyodott. – Mesélnél, nekem erről a… vámpírságról  –kérdeztem félőn, mire bólintott. Majd mesélni kezdett.

   Megtudtam, hogy őt egy Carlisle nevű vámpír változtatta át, ahogyan a testvérét, és a többi család tagjait. Elmesélte, hogy ő, a családja, és egy másik klán csak is állatok vérén élnek, csak hogy emberek között tudjanak élni. Miközben a család tagjairól mesélt, észrevettem rajta, hogy mennyire is szereti őket. Sok mindent megtudtam róla, és a családjáról…

Jelenben...

   Azt hiszem, ha akkor azon az estén Adam nem hallotta volna meg a sikolyomat, s ha nem rohan azonnal a segítségemre, akkor ma már nem élnék. Sok mindent köszönhetek neki, amiért az örökké valóságig hálás leszek neki. Neki köszönhetem azt, hogy nem lettem egy elvetemült emberi vérre szomjazó szörnyeteg. S ahogyan ő is, én is csak állatok vérén élek az óta is. Pontosan hatvanöt éve. Ez idő alatt, sikerült kezelnem az ösztöneimet és visszafogni a vérszomjamat is.

   Sikerült, a pajzsomat is kezelnem. Amiről Adam képességének köszönhetően, szerezhettünk tudomást.   Ugyan is az ő képessége az, hogy megérzi mások képességét, s tudja, hogy mi is az pontosan. Így derült ki az enyém is, ami egyben két képességből is áll. Egy védő pajzs, amin egyetlen egy vámpír képesség sem tud áthatolni. A másik része pedig az, hogy mások köré is ki tudom emelni ezt a pajzsot.

   S bár akármennyire is hiányoztak a szüleim, akik egészen tizenhét éves koromig neveltek, minden erőmmel azon voltam, hogy megleljem az igazi édes anyámat. Aki, minden bizonnyal már meghalt. De, megfogadtam, hogy nem adom fel a reményt, annak érdekében, hogy minél többet megtudjak róla. Érdekelt, hogy hova tűnt el a „halálom” után, hogy lett –e új családja… S pontban a vámpírrá válásomat követő, egy év után kezdtem el édes anyám után kutatni. S bár Adam felajánlotta a segítségét, még sem fogadtam el.

   Ugyan is már épp eleget segített nekem. Túl sokat tett már meg értem.

   Kedveltem Adamet, sőt mi több sokkal többet is éreztem iránta, azonban alkalmam már nem volt rá, elmondani neki. Ugyan is nem sokkal később visszatért a családjához.

   Szomorú voltam amiért, elváltak az útjaink, de azaz egy tudat vigasztalt, hogy még látni fogjuk egymást hamarosan…

   Nem tudom, hogy miért éppen Forksot választottam arra, hogy tovább kutassak édesanyám után, de valami azt sugallta, hogy itt ebben az esős kis városban, végre sikerrel fogok járni.

   Gondolataimból, a telefonom csörgése riasztott fel. Aminek a kijelzőjére pillantva, az ajkaim boldog mosolyra húzódtak.

-         Adam, úgy örülök, hogy hívtál. – szóltam bele vidáman a telefonba.

-         Jó végre hallani a hangod, Bells. – hallottam meg, boldog hangját. – Hogy vagy?

-         Jól, mert már rég hallottam a hangod. És, te?

-         Most már sokkal jobban. –felelte. – Sikerült valamire bukkannod? Merre vagy?

-         Nem, sajnos még mindig a sötétben tapogatózom, ahogyan eddig is. De, nem adom fel. –mondtam határozottan. – Most éppen Forksban vagyok.

-         Hogy? Itt Forksban? Ez most komoly? –kérdezte hitetlenül.

-         Igen, Forksban. De miért?

-         Mert… mert én és a családom is Forksban lakunk. –mondta.

-         Akkor feltétlenül találkoznunk kell. –jelentettem ki, azonnal.

-         Mindenképpen. –vágta rá.

   Ezután gyorsan dedikáltam neki a címem, mire azt mondta, hogy fél óra múlva itt is lesz nálam. Amint letettük a telefont, azonnal felrohantam a szobámba, hogy gyorsan átöltözzek. Majd, egy párszor beletúrva a hajamba, boldog mosollyal az ajkaimon vártam, hogy újra találkozhassak Adammel…

to be continued...