3. fejezet
( Egy barátság kezdete )
(Bella)
Talán csak percek, talán csak órák telhettek el azóta, hogy egy barlangba tévedtünk. Amelynek a belsejéig hurcoltak minket. Majd mind a kettőnket egy vasajtó mögötti kis szobaféleségben hagytak.
- Előre szólok, hogy semmi esélyetek sincs arra, hogy innen kiszabaduljatok. Mert amint az ajtóhoz értek, egyből elégtek. Aminek persze, egyáltalán nem örülnék. –intézte még hozzánk a szavait félvállról az idegen vámpír, mielőtt véglegesen ránk zárhatták volna az ajtót.
Akit már az első pillantásnál a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam.
Rosalie-ra pillantottam, aki továbbra is ellenszenves tekintettel mért végig. Éppen ezért jobbnak láttam, nem megkísérletezni egy beszélgetést. Inkább hagytam őt a saját gondolataiban, s visszatértem az enyémekhez. Amelyek az körül jártak, hogy hogyan és miként tudnám kiszabadítani magunkat. A sok gondolat között, egyik sem volt éppen a legfelemelőbb terv. De, továbbra is törtem a fejemet egy jobb megoldás után. Hátha…
Egy időre elegem lett a sok agyalásból, ezért inkább próbáltam más felé terelni a gondolataimat. Legalábbis egy kis időre. Azonban ez nem igazán bizonyult jó ötletnek, ugyanis az eszembe jutott Edward és a gyönyörű aranybarna szemei. Valamiért úgy gondoltam, hogy ez helytelen. Mármint, hogy olyan pasi körül forognak a gondolataim, aki körül éppenséggel nem szabadna. Hiszen, ő Adam igazi testvére. Aki iránt a mi napig azt hittem, hogy sokkal több érzelem fűz, mint, szimpla barátság; avagy mint szimpla testvéri kapcsolat. De akkor ott abban a pillanatban, amikor a tekintetem egybe fonódott az övével. Rádöbbentem, hogy amit érzek Adam iránt, az nem szerelem. Még egyetlen egy kis szikrája sincs ennek a szónak, vele kapcsolatban. Ami miatt egy kicsi csalódottságot is éreztem.
Hiszen annyira vártam arra, hogy újra láthassam őt. Hogy újra magam mellett tudhassam.
Azonban azt is tudnom kell, hogy én soha sem lehetek az a lány, akit Edward szerelemmel szeretni fog. Ugyanis ott van neki Lily. Akivel szép párost alkotnak. De én mi vagyok Lily-hez képest? Semmi.
Lehet, hogy Lily múltja sáros. Lehet, hogy valóban nem akart bántani. S éppen ezért, bár úgy hiszem, nem igazán fogom keresni a társaságát, még sem haragszom rá. Hisz nem is ismerem őt.
Gondolataimból az ajtónyikorgó hangja térített vissza a valóságba. És az ajtón ismételten az a féreg lépett be, két emberével együtt.
- Te szöszi velem jössz! – jelentette ki, ellenmondást nem tűrő hangnemben. – Már előre látom, hogy milyen remekül fogjuk érezni magunkat. Ez az éjszaka mindkettőnk számára felejthetetlen lesz. Oly annyira, hogy az után meg sem fog fordulni abban a csinos kis fejedben, hogy megszökj tőlem. – nézett, kaján vigyorral Rosalie-ra, akit eközben már a karjánál fogva rángatta az ajtóig.
Ekkor Rosalie szemében olyasvalamit láttam meg, ami hirtelen ösztönzésre késztetett.
Félelmet; gyötrődést; és mérhetetlen fájdalmat láttam azokban az aranybarna szempárokban. Nem értettem igazán ezeknek az értelmeknek az okát. De csak a sejtelmeimre tudtam hallgatni. Tudtam. Vagy legalábbis gondoltam, hogy mégis mire utalt ez a féreg.
Egy szerelmes lányt készül olyasvalamire kényszeríteni, amit ő nem akar. S ha az megtörténik, amit éppen tervezni készül vele, akkor onnan nincs kiút. Bemocskolva érezné magát utána Rosalie. Képtelen lenne, úgy viszonyulni szerelméhez, mint ezelőtt. Nem bírná elviselni, ha az a személy, aki a világot jelenti neki, megérinti. Mind végig magán érezné annak a mocsoknak az érintéseit. Ami miatt saját magától is undorodna.
Bár velem ilyen még nem fordult elő, még is sok mindent tudok az ilyenekről.
Ha valakit megerőszakolnak, onnantól kezdve már semmi sem lesz számára olyan, mint régen. Mindent más szemmel lát. Képtelen más férfiak érintését elviselni.
Sok olyan fiatal és már idősebb nővel találkoztam már, akik átestek már az ilyen helyzeteken.
És ha ez Rosalie-val is megtörténik, akkor… minden összeomlik körülötte, és a családja körül. Amit egyszerűen nem hagyhatok. Nem hagyhatom, hogy tönkre tegyen ez az alak egy örök életre szóló, kapcsolatot.
Cselekednem kell valamit! – szóltam magamra.
- Ha megteszed, esküszöm, végzek veled. Még akkor is, ha azaz életünkbe fog kerülni. – néztem vele farkasszemet.
Már nem mosolygott, nem is vigyorgott. Állta a tekintetemet. Amelyekben csupán a színtiszta elszántság lángolt. Egyáltalán nem rezzentem meg a ki mondott szavaimon. Nem is gondolkodtam ésszerűen. Amúgy sem volt rá szükségem, sem pedig időm. Minden gondolkodás nélkül, képes lennék magam feláldozni egy olyas valakiért is, akit nem is ismerek. Főleg meg olyan személyért is, aki egy hozzám nagyon is közelállóhoz tartozik.
- Dan, van egy kis gondunk. – jelent meg, egy fiatal lány.
Kinek a hangja ismerősként csenget. Ahogyan az pedig ismerősként látszott.
- A rohadt életbe. – emelte fel a hangját a férfi, majd elengedte Rosalie-t. Aki a földre zuhant. – Majd legközelebb folytassuk ezt a beszélgetést. – intézte nekem a szavait, majd a lányt követve az embereivel, hagyott minket magunkra.
Amint az ajtó bezáródott mögöttük, azonnal Rosalie mellett termettem, akit egy kicsit hátrébb támogattam a falhoz. Amit ő hagyott is.
A helyiségben újra az a néma csönd vett részt, mint pár perccel ezelőtt. Igyekeztem hely valamelyik részének egy szimpatikusabb pontjára figyelni. De, nem jártam sikerrel. Megőrjített ez a bezártság. Pláne meg, hogy egy olyan személlyel vagyok egy helyre bezárva, aki egy „szia” - nál – és „egy minek jöttél utánam” - nál többet nem is intézett felém.
- Miért? – hangzott el egy kérdés, Rosalie ajkaiból.
- Mi miért? – fordultam visszafelé, kérdőn. S egyben meglepetten, amiért hozzám szólt.
- Miért jöttél utánam, s miért védtél meg? – kérdezte, a szemeimbe nézve.
Mielőtt válaszolhattam volna, neki támaszkodtam háttal a falnak. Majd választ adtam a kérdéseire.
- Hogy miért is jöttem utánad? Egyszerű a válasz. Részben miattam, részben pedig Lily miatt rohantál el.
- Ki ne ejtsd még egyszer annak a szörnyetegnek a nevét! – vágott közbe, összeszorított fogakkal.
Mire csak bólintottam egyet, majd tovább folytattam.
- Adam mesélt a családotokban lévő kapcsolatotokról. Arról, hogy mennyire kötődtök egymáshoz. Bármit megtennétek egymásért. Még akár meghalni is képesek lennétek… Mikor Lily megpróbálta rajtam használni a képességét, és te kiakadtál. Rádöbbentem arra, hogy a családod élete mennyire is fontos neked. A kirohanásoddal, csak is őket védelmezted. Amiért csak is tisztelni és becsülni tudlak téged. Amikor kiléptél az ajtón, Emmett utánad akart menni. De valamiért, úgy éreztem, hogy nekem kell annak a személynek lennie, aki utánad jön. Bár tiszta szívvel szeretitek egymást, mégse lett volna valami jó megoldás, ha ő jön utánad. Hiszen amilyen düh uralkodott a testedben, véletlenül akár olyasmit tehettél volna, amit később megbánhattál volna… vissza akartalak vinni, mielőtt valami bajod esett volna. De, mint kiderült ez nem sült el úgy, ahogyan terveztem. – húztam félre a számat. – Adam nagyon fontos nekem, s mivel tudom, hogy te és a többiek meg neki vagytok fontosak. Ezért utánad jöttem. Mert… mert eszembe juttattad akkori önmagamat, amikor még ember voltam. Dühből elrohantam otthonról, s mivé lettem? Egy vérre szomjazó lény. Nem akartam, hogy te is úgy eltűnj, mint ahogyan én… és amiért megvédtelek az azért volt, mert nem akartam, hogy te is átéld ugyanazt a borzalmat, amelyet már oly sokan. Az emberi férfiak nap, mint nap erőszakolnak meg fiatal lányokat, akik vagy öngyilkosak lesznek, vagy teljesen magába fordul. Tudom, mert vámpírlétem óta, sok ilyen helyzettel találkoztam már. És, nem akartam, hogy te is át éld ugyanazokat a borzalmakat. –fejeztem be a feltett kérdésre, válaszomat.
Majd ismét néma csönd telepedett közénk. Rosalie-t figyelve, láttam rajta amint a szavaimat értelmezi magában. Az arca hitetlenségről a meglepődöttségre változott át, egyik percről a másikra. Mind addig amíg, szólásra nem nyitotta a száját.
- Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt ki fogom mondani… de, köszönöm. Köszönöm, hogy utánam jöttél, ahogyan azt is, hogy megvédtél. – nézett a szemeimbe, hálásan.
- Nincs mit megköszönnöd. – feleltem, őszinte mosollyal.
- És, sajnálom amiért… úgy tudod, kiakadtam.
- Nem a te hibád volt.
- Tudom, csak egyszerűen kiborít az nő. Erre ő meg befészkelte magát a családunkba. –rázta meg a fejét. – A családom minden egyes tagja, megbolondult, amiért rögtön elfogadták őt. De a legbolondabb az a bátyám, Edward.
- Ha jól tudom, a szívnek nem tudunk parancsolni. Még akkor sem, ha az már nem ver.
- Még hogy a szívnek? Várj, te azt hiszed, hogy Edward szerelmes abba a nőbe? –kérdezte.
- Miért? Mert nem az? –kérdeztem vissza, kíváncsian. Miközben magamban, azt hajtogattam, hogy mondjon nemet.
- Kedvelni kedveli, de nem szerelmes belé.
- Óh… - mindössze csak ennyit mondtam.
Mire ő sejtelmesen elmosolyodott.
Majd, beszélgetni kezdtünk. Mivel ők már hallották az én történetem „kisebb” verzióját, így ő is elmesélte a sajátját. Onnantól kezdve, hogy milyen gyerek kora volt. Az álmait, amelyeket szeretett volna megvalósítani. Egy szerető férjet, gyerekkel együtt. A gyerek gondolatára, én is elszomorkodtam egy pillanatra. Az, hogy nekünk nem adathatik meg egy saját gyerek, egy idő után elkeseredetté tesz minket. Akiknek nem lehet saját gyermeke. Amikor elmesélte, hogy miként talált rá Carlisle, - ha dobogna még a szívem, minden bizonnyal összefacsarodott volna -, már tudtam, hogy miért láttam azokat az érzelmeket a szemeiben, amiket láttam.
Ő ezt az érzést már átélte, nem is egy alkalommal. S ráadásul egy olyan személy tette ezt meg vele először, akihez épp férjhez menni készült.
Sajnáltam őt.
De, még sem mondtam erre semmit sem.
Hiszen egy egyszerű „sajnálom” – mal, nem értem volna el semmit. Ezzel az egy szóval, akkor sem tudnám meg nem történté tenni azt, ami már megtörtént.
Helyette, közelebb léptem hozzá. És megöleltem őt. Először megkövülve állt ott ahol állt, majd egyszer csak viszonozta az ölelésemet. Amely mosolyt csalt az arcomra. Örültem, hogy elmesélte élete egyik fájó pontját. Örültem, hogy nem lökött el magától.
S talán ez egy biztató jel, arra hogy egyszer akár barátnők is lehetünk majd.
- Igaz a hely, és ez a helyzet amiben – ahol most vagyunk, nem megfelelő éppen egy barátság kezdetéhez. – szólalt meg nevetve.
- Hát nem.
- De, senki sem mondhatja el magáról, hogy hol és milyen helyzetben került barátságba egy másik személlyel. Csak is mi.
- Ahogyan mondod. – értettem vele egyet.
- Egy barátság kezdete… - mondtuk ki egyszerre…
to be contiuned...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése