Gentle Love - Gyengéd Szerelem

*Az igazi szerelem több, mint egyszerű romantikus vonzalom, az barátság is egyben.*

XX. fejezet

(Edward szemszög)

   Az út Stockholmig, békésen és nyugalmasan telt. A repülőn ülve, szerelmem a karjaimban feküdve aludt el.

   Amíg ő az álmait élte, addig én a hátát simogattam, miközben a gondolataimba merültem. Még a mai napig is alig hiszem el, hogy ő tényleg engem választott, hogy engem szeret. Azt már az első pillantásnál tudtam, hogy ő különleges, s hogy ő lesz az a nő kinek a szívemet adnám, adtam. Szeretem. Sőt mi több, ez nem is, azaz igazi érzésem iránta, amit érzek. Ez az érzés sokkal több.

Amikor vele vagyok, minden értelmet nyer. A szívem kalapál, mellette az vagyok, aki lenni szeretnék, nem pedig az, aki tényleg vagyok. És a gondolat, hogy nélküle éljem le az életem, nemcsak kibírhatatlan, hanem elképzelhetetlen.

Egy csapásra rájöttem, hogy jelentek valamit egy embernek, már a puszta jelenlétem is jelent neki valamit, s hogy boldog, ha mellette vagyok. Ez így elmondva kissé egyszerűen hangzik, de ha elgondolja az ember, akkor rájön, hogy iszonyúan nagydolog, hogy egy életre szól. Olyan erő ez, amely ízekre tépheti az embert, és tökéletesen meg is tudja változtatni. Egyszóval szerelem, de ugyanakkor más egyéb is. Valami, amiért élni lehet.

Bármit megtennék, hogy őt boldognak lássam. Ezért szó mi szó, teljesítettem egy régóta vágyott álmát. Mely Stockholmról szól. Elmesélte, hogy kislányként a „szüleivel”, ha tehették mindig ott töltötték a karácsonyt. Számára a karácsonyi vásárok, és a naplemente volt a legeslegszebb élmény, amit kaphatott azon a helyen. A gyönyörű csokoládé szemeiben, látni azt a gyermeki csillogást, amikor a hely szépségéről és kultúráiról mesélt, csak még jobban beleszerettem. Eközben magamban megfogadtam, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy azon idő keretében, amit itt tölteni fogunk, emlékezetessé fogom számára varázsolni…

***

  Miután az Alice által, foglalt szállodai szobába értünk, szerelmemnek rögvest készítettem egy számára kellően meleg fürdővizet. Majd amíg ő befeküdt a kádba, addig én leszólva a szobaszervizbe, hozattam fel neki vacsorát.

  Amit pár perccel később már bent a szállodai szobánkban várakozott arra, hogy Bella elfogyassza.

   A szoba kasmír barna és fehér színben pompázott. Ahogyan a szobában lévő bútorok is –e kettő színben domináltak. Ez a két szín összetétel, pont a mi stílusunknak volt megfelelő.

Bekopogva a fürdő ajtaján, egy halk: - Szabad! – következtében, beléptem a tágas halványbarna csempézett helyiségbe. Szerelmem lecsukott szemekkel, feküdt továbbra is a kádban. Közelebb lépve a kádhoz, leültem annak szélére, majd az ujjaimmal egy kisebb mennyiségű habot merítettem ki, amit szerelmem arcába fújtam. Mire ő prüszkölve, ült fel, s nyitotta ki csodálatosan szép szemeit. Az ajkaimat eközben egy apró kuncogás hagyta el.

Azonban a kuncogásom abban a pillanatban el is halt, amikor Bella egymás után kezdett lefröcskölni vízzel. Amivel annyit ért el, hogy a rajtam lévő póló elölről teljesen átázott. Amikor észrevettem, hogy a tekintete a mellkasomra tapadó vizes pólóra esett, egy széles vigyor jelent meg az arcomon. Csak, hogy húzzam őt, lassú mozdulatokkal vetettem le magamról a pólót. A hatás, amit szeretettem volna, azt el is értem. Ugyan is hallottam és egyben láttam is amint egy hatalmasat nyel.

-       Csak nem tetszik az, amit látsz? –húztam fel a szemöldökömet kíváncsian, miközben feltettem neki egy kérdést.

-       Nem. –felelte egy ártatlan mosollyal az ajkain.

-       Nem? Igazat mondasz? –nyúltam be a vízbe, amikor elértem a csípőéig, lágy simogatásokba kezdtem.

-       I… igen. –felelte szaggatottan, amint az őt simogató kezemmel a melleit kezdtem el masszírozni.

-       Hm… - hümmögtem elgondolkozva azon, hogy hogyan is bírhatnám ő arra, hogy az igazat mondja.

Majd hirtelen ötlettől fogva, a karjaimba kaptam vizes testét. Ezzel egy kisebb sikkantást kicsalva belőle.

Miközben a szobába lépdeltem vissza, szerelmemmel a karjaimban az ajkaimat az övéire helyeztem. 
Az ágyhoz érve, óvatosan lefektettem őt –mindeközben meg nem szakítva ajkaink játékát.Mivel neki levegőre volt szüksége, s így amikor az ajkaink elváltak egymástól, apró csókokat leheltem nyakára. Eközben a kezeimmel se tétlenkedtem. A kezeimmel ahol csak értem őt, ott vettem birtokba testét. Azonban az ő kezei se tétlenkedtek tovább. Először a hátamon simított végig, majd a mellkasomon, mind addig, amíg el nem értek az ujjai, a nadrágom széléig.

 Hagytam, hogy megszabadítson az engem takaró ruhadaraboktól. Egy apró csókot leheltem ajkaira, majd lejjebb haladva a kezeim mentén csókoltam végégig puha meleg testét.

Amikor az ajkaim a bőrét érintették, egy kéjes sóhaj hagyta le finom ajkait. Visszatérve ajkaihoz, vérpezsdítő csókban forrtak ajkaink. Közben, míg az egyik kezemmel újra a melleit kényeztettem, addig a másikat levezetvén a forróságához, kezdtem el gyötörni szerelmemet az édes kínok mezeire.

Majd az ujjaimmal a nőiességébe helyezve kezdtem el mozgatni benne. E érzéstől, szerelmem belenyögött a csókunkba. Amit én kaján vigyorral az arcomon könyveltem el magamban. Élveztem, ahogyan a karjaim között, csak is az én karjaim között megremeg a teste az általam nyújtott élvezettől. Amit rövid belül meg is tapasztalhattam újra. Teste elsőnek megfeszült, majd ernyedten hullott vissza az ágyra. Kihúzva az ujjaimat a nőiességéből, az ajkaimat ismételten visszahelyeztem az övéire, miközben óvatos lassúsággal összekapcsoltam testünket. Míg belőlem állatias morgástört fel, addig szerelmemből pedig kéjes sikoly. 

Nem mozdultam még, csak néztem őt. Néztem a vágytól csillogó szemeit, amiben az én szintén vágytól fűtött tekintetem tükröződött vissza. A lábait körém fonta, majd megmozdította a csípőjét. Ennek jelzésképpen  először lassú tempót diktáltam, amit rövidesen gyorsabb ütemre váltottam át.

Ajkainkat egy – egy rövid idő erejéig összeillesztettünk, de azonban a feltörő morgásaim és az ő sikkantásai előrébb törekedtek. A szobában csak is a kettőnk kéjes nyögései hallatszottak  Mielőtt azonban mind a ketten elérhettük volna a teljes megsemmisülést, még nyújtani szerettem volna a pillanatot. Így ez ügy érdekében, még ha ezzel nem csak őt, hanem magamat is kínzom lassabb tempóra váltottam őt, ami mélyebb lökéseket kívánt magam után. A kezeimmel az ő kezeit kulcsoltam össze a feje fölött, óvatosan ügyelve rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

Már éreztem, hogy nincs messze a vég, így újra gyorsítottam a tempómon. Bella nyögései, és az én morgásaim egyre csak sűrűsödtek, testünk szorosabban tapadt egymáséhoz. Majd egyszer csak szerelmem teste megremegett alattam, és egy hangos sikoly tört fel torkából.

Már nekem se sok kellett, hogy elérjem a véget… szerettem volna, ha szerelmem kicsit kipihegi magát, de azonban ő ezt nem így képzelte, fordított a testhelyzetünkön. Majd mozogni kezdett rajtam. A körmeivel végig szántott mellkasomon. Én pedig a kezeimmel a fenekébe markolva ösztönöztem őt tovább a mozgásra. Rövid időn belül, szerelmemmel egyszerre értük el a mindent elsöprő véget –akit másodjára is elért a teljes extázis -.

Kihúzódva szerelmemből hagytam, hogy a mellkasomra fektesse a fejét.

A szobát, amit eddig pár perccel ezelőtt a nyögéseink lengték körbe, azt most már a hangos lélegzetvételünk vette át. 

***

  Hosszú percek eltelte után, az ujjaim szerelmem hátát simogatták, amíg az övéi az én mellkasomat. A néma csöndet szerelmem gyönyörű hangja szakította meg.

-       Tudod, amúgy ott a fürdőszobában nem mondtam igazat.

-       Tudom. –feleltem, mosolyogva, amit ő viszont nem láthatott.

-       Egészen addig, amíg nem találkoztam veled és a családoddal, már rég elkönyveltem magamban, hogy sohase leszek majd olyan boldog, mint azelőtt. Hogy sohase fogok majd látni. Senkit nem akartam és nem is engedtem annyira közel magamhoz, mint a te családodat. De mindez megváltozott. Carlisle-nak hála, újra látok. S újra ugyan az a Bella lehettem, mint aki régen volt. Na, jó nem is teljesen ugyan az lettem, mint aki régen, de egy régi részem visszajött. Amiért hálás is vagyok mindannyiitoknak. De legfőképp neked. Mert itt vagy velem, nekem. S szeretsz. –emelte rám tekintetét.

-       Azt már mondtam neked, hogy előtted egyetlen egy nő se keltette fel a figyelmemet. De még utánad sem. –itt mosoly kúszott az arcára. – Minden vágyam az, hogy téged boldognak láthassalak és, s hogy az is légy. Fontos vagy nekem, mindennél és mindenkinél jobban. A szívem már rég a tiéd. Szeretlek.

-       Ahogyan az én szívem is a tiéd. Csak is a tiéd. –felelte, mire megcsókoltam őt.

Viszonozva a csókot, öleltük egymást még jobban.

  Miután elszakadtunk egymás ajkaitól, szerelmem a fejét visszafektette a mellkasomra, majd folytatva a simogatást a hátán, kezdtem el dúdolni az altatódalt. Melyre rövid időn belül, elszenderedett.

Gentle Love - Gyengéd Szerelem

XIX. fejezet

(Edward szemszög)

   Az együtt töltött éjszaka szerelmemmel, maga volt a leges legszebb éjszaka. Lehunyva a szemeimet, szinte hihetetlennek hangzik, hogy tényleg megtettük, testileg is eggyé váltunk.

  De mikor a szemeimet kitárom, akkor már nem tűnik hihetetlennek az, ami ezelőtt két órája történt. Mert érzem meleg – puha, finom bőrét mely az enyémhez simul. Hallom szíve halk egyenletes dobbanását. Érzem a csodás frézia illatát, melyet boldogan lélegzem be.

Mielőtt Bellával találkozhattam volna, néha – néha eljátszogattam azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha nekem is lenne egy olyan személy az életemben, mint például: Carlisle-nak Esme… 
Ha, én is úgy ölelhetnék és csókolhatnék valakit, ahogyan ők teszik egymással. Szerelmes szavak hallatán, mindig mosolygásra késztetném őt. Ha a nap minden percében érezhetném a közelségét, illatát és hallhatnám gyönyörű hangját.

Esmének igaza volt. Igaza volt abban, hogy hamarosan én is megtalálom majd azt a személyt, kiért mindent megtennék. Akit tiszta szerelemmel fogok majd tudni, szeretni.

Boldog vagyok amiért, azaz angyal ki itt fekszik a karjaim között, engem választott. Ennél szebb ajándékot, soha napján se kaphattam volna. Tulajdonképpen nem is kellett volna más, csak is ő.

Tudtam, hogy még ébren van. Ezért a neki írt dalt kezdtem el halkan dudorászni, miközben a kezeimmel a hátát simogattam.

-       Sajnálom, hogy úgy beszéltem veled. –tornázta magát feljebb szerelmem az ölelésemben, majd az egyik kezével végig simított az arcomon.

-       Nincs mit sajnálnod. –fogtam az ujjam közé az állát, miközben a tekintetemet az övébe mélyesztettem. – Igaz, hogy tudtam róla. De én úgy gondoltam, mivel ez nem ez én titkom így nem mondom el neked azt, hogy kik az igazi szüleid.

-       Tudom. Csak… csak mikor azzal kellett szembesülnöm, hogy akiket eddig a szüleimnek hittem, azok nem is az igazi szüleim. És amikor rájöttem arra, hogy te is tudod az igazat, akkor csalódott voltam és átvertnek éreztem magam. S az helyet, hogy hagytam volna, megmagyarázd miért nem mondtad el, elrohantam. Nem akartalak meghallgatni. –állta a tekintetemet, majd tovább folytatta. –De amikor utánam jöttél és én hiába kértelek, hogy hagyj, te mégse mentél el. Itt maradtál velem. Amire leges legbelül vágytam a legjobban. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.

-       Reménykedtem abban, hogy amikor megöleltelek nem fogsz ellökni magadtól. Fájt látnom, hogy megbántottalak. Pedig az ég adta világon, szándékomban sem lettem volna képes neked fájdalmat okozni. De, még is megtettem. Kérlek, bocsáss meg nekem.

-       Nem kell bocsánatod kérned. –felelte, őszinte mosollyal az ajkain.

-       Szeretlek Bella. –suttogtam a vallomásomat az ajkai közé.

Majd az ajkaimat az övére helyezve vettem birtokba, s hagytuk, hogy az egymás iránt vágyaink elhatalmaskodjanak rajtunk a csillagos ég alatt…

A nap lassan felkelni látszódott, aminek a fényűző sugaraira szerelmem is ébredezni kezdett.

- Jó reggelt napfény. –köszöntött egy édes mosollyal, és láttam a szemében a csodálatot. Melyre a gyémántként ragyogó testemre fogtam.

-       Jó reggelt szerelmem. –leheltem csókot ajkaira.

-       Nem akarok haza menni. Igazából egyedül is csak veled szeretnék, lennék kettesben. –mondta, miközben öltözködni kezdtünk.

Amikor ő öltözni kezdett, képtelen voltam elfordulni tőle, mert ha továbbra is a szemeim előtt ölti magára a ruháit, akkor biztosan, hogy még egy jó darabig el nem mozdulnánk innen. Akármennyire is szerettem volna vele még itt lenni, mégsem lehetett. Hiszen neki ennie is kéne valamit. S ráadásul, valami tisztább ruha se ártana nekünk.

-       Mit szólná hozzá, hogyha elutaznánk? Csak te és én. –vázoltam fel ezt a hirtelen tervet, ami rögvest az eszembe jutott.

-       Örülnék neki. Semmi másra nem vágyok, mint hogy veled lehessek. –bújt az ölelésembe.

-       Ahogyan én sem vágyok másra, minthogy velem légy. –nyomtam egy apró csókot a homlokára.

Majd, felkapva szerelmemet a hátamra rohantam haza.

Otthon mindenki, még Temperence és Seeley csak is minket vártak. Hazudnék, ha szerelmem kicsattanó örömmel vizslatta kettejüket.

Az ők gondolataikba olvasva, elhittem nekik, hogy mennyire bánják azt, hogy eddig titkolták Bella előtt az igazságot. Ahogyan azt is tudtam a gondolataikból, hogy mennyire fáj nekik, szerelmem viselkedése feléjük.

Együtt éreztem velük, azonban mégis szerelmem mellett állok. Mert szeretem, és szüksége van rám. Ahogyan nekem is ő rá, pont úgy, mint az embernek a levegőre. 

Alice eközben gondolatba üzent, hogy tiszta ruhát már mind a kettőnk számára készített elő, a szobámba. Ahogyan az utazásunkra is csomagolt be a bőröndökbe, amit már volt szíves a kocsim csomagtartójába betenni. Ezért a cselekedetéért, hálás pillantásokat küldtem felé. S elterveztem, hogy ha majd hazatérünk, elmegyek vele vásárolni. 
Amint a jövőbe pillantott, a gondolatai már ezerrel pörögtek arról, hogy mennyi mindent fogunk majd venni.

-       Bella, kicsikém. –lépett volna Tempi szerelmemhez, de ő ahelyett, hogy hagyta volna, hogy közelebb érjen hozzá, felszaladt az emeletre. 

A vámpír mivoltomnak köszönhetően, hallottam amint az én szobámba ment.

-       Időre van még szüksége ahhoz, hogy megbékéljen a mostani helyzettel. Ezért is döntöttünk úgy, hogy kettesben elutazunk egy pár napra. –jelentettem ki, mire bár szomorúan, de mégis bólintva jelezték… elfogadják a döntésünket.

Szerelmem után menve, a lépcsőnél álló Esme a vállamra téve az egyik kezét, üzente gondolata, hogy: - Büszke vagyok rád Edward!

Jól esett, hogy rájuk mindig számíthatok.

-       Kérlek, vigyázz rá! –szólt utánam Seeley.

-       Ez csak természetes. –válaszoltam, majd folytatván az utamat a szobám-felém, hagytam el a nappalit. 

Ahonnan, pár perccel később Tempiék elindultak hazafelé.

A szobámba érve, szerelmemet az erkélyem ajtajánál találtam, amint az erdőt szemléli. Mögé érve, a karjaimat a derekára csúsztattam, majd az államat pedig a vállán pihentettem. Hosszú perceken át csak így álltunk, és az előttünk szétterülő sok fát figyeltük.

Miután kiszemléltük magunkat a tájban, egy apró csók váltása után Bellát előre küldtem fürdeni. Majd amikor ő végzet, én is vettem egy gyors zuhanyt.

Amint mind a ketten végeztünk a szokásos teendőikkel, és frissen felöltöztünk kezünket összekulcsolva mentünk le a többiekhez. Kiktől már búcsúzkodni is kezdtünk. Igaz Emmett, nem hagyhatta ki azt a beszólást, hogy minden kis szaftos részletről azonnali beszámolót kér. Mire, Bella egy frappáns válasszal visszaszólt neki.

-       Minden egyes pillanatot megörökítünk egy kamerával, s még a kedvedért képeket is készítünk majd. –kacsintott szerelmem bátyámra, kinek a szemei úgy csillogtak, mint ahogyan Adamnek szokott, amikor valami ajándékot kap.

-       Nekem van a világon a leges legjobb húgocskám. –ölelte magához szerelmemet bátyám.

-       Én is szeretlek bátyus, de ha lehet, ne nyomj össze. –viszonozta az ölelését.

Majd sorjában mindenkitől elbúcsúzkodtunk. Akik csak egyetlen mondattal köszöntek el tőlünk.

-       Érezzétek jól magatokat.

A kocsimhoz menet, még húgom gondolatba megüzente, hogy lefoglalt a számunkra két repülőjegyet, egy kölcsönautót és egy szállodai lakosztály Stockholmban. Mert Bella oda szeretne menni. Kicsit furcsálltam a dolgot, hogy miért épp Stockholmot választotta szerelmem, de úgy voltam vele, hogy majd rákérdezek ennek okára.

  Beszállva a kocsiba egy utolsót integettünk, majd összekulcsolva ujjainkat, indítottam is. S csak remélni tudtam, hogy az előttünk lévő napjaink békésen – boldogan és felejthetetlen emlék lesz mind a kettőnk számára.

Gentle Love - Gyengéd Szerelem

XVII. - XVIII. fejezet

( Edward szemszög )

A napok és a hetek hihetetlen gyorsasággal elrepültek a fejünk fölött. De, szerencsére és mindannyiunk örömére, szerelmem már hazamehetett a kórházból.
Nem, is tudom elmondani, hogy mennyire hálás vagyok fogadott apámnak azért, hogy Bella újra lát.Igaz, mikor lekerült a szemeiről a kötés, még csak haloványan látott minket, de mostanra már ugyan úgy lát mint a balesete előtt. Bár, eleinte rémálmok gyötörték, ő attól függetlenül legyűrte magában a félelmét, miszerint újra elveszti a szeme világát....

Eddig minden nap, én vittem szerelmemet az iskolába, de ma nem. Ugyanis valami fontos elintézni valója akadt. Hogy, mi? Azt nem tudom. De nem is kértem számon érte. Hisz, ha elakarja mondani akkor úgyis elmondja. Hogy, előbb - vagy utóbb?! Ahogyan jön.

 A sulihoz érve, a szemem megakadt egy eddig ismeretlen kocsin.   Vajon kié lehet? -fordult meg ez az egyszerű kérdés, az én és a testvéreim fejében. De ami jobban felkeltette a figyelmemet, az az volt, hogy valahonnan ismerős számomra ez a járgány. Rövid időn belül pedig, az eszembe is jutott hogy hol láttam már ehhez hasonlót. Hasonlított arra a kocsira amelyik, pár évvel ezelőtt Phoenixben leelőzött, egy utcai versenyben. Egy fekete Corvette Chevrolette, az egyik leggyorsabb kocsi.

Már épp készültem volna közelebb menni, a kocsihoz, hogy megtudjam ki ül a volán mögött, amikor is a telefonom örült csipogásba kezdett. Kivéve a zsebemből, egy "új sms érkezett" felíratott láttam meg. Megnyitva az üzenetet, csak ennyi állt benne:  

 *A részedről, hajlandó vagyok egy visszavágóra most.*    

 Az ajkaim mosolyra húzódtak, hiszen azóta is arra vártam, hogy egy visszavágót kérhessek tőle. S közben abban reménykedem, hogy ez alkalommal én fogok nyerni, és hogy megtudom majd ki ő.A tekintetemet újra a Chevrolette-re emeltem, s mivel vastag sötétített ablakai voltak, így bár nem láthattam ki ő, mégis éreztem és tudtam, hogy figyel. Válaszom jelélül, bólintottam egyet. Majd, megfordulva a kocsim kilincsére raktam a kezem, ezzel kinyitva annak ajtaját.

De mi előtt azonban, beülhettem volna a kocsimba, Alice és a többiek egyetlen egy kérdést tettek fel nekem:

-Mi folyik itt?

Mivel, ismerem már őket elég régóta, és a gondolataik is azt bizonygatják, hogy addig nem hagynak nyugton amíg magyarázatot nem adok nekik, nagyot sóhajtva szólásra nyitottam a szám.

-Emlékeztek arra, amikor pár évvel ezelőtt, mikor Phoenixben jártunk? -kérdeztem, mire egyhangúan feleltek: -Igen. -Majd, tovább folytattam. - Akkor épp az egyik estén, az Ashton Martinnal kocsikáztam, Phoenix utcán. S egy utcai autóversenyzés mezejébe kerültem, amiben részt is vettem. Mindegyik kocsi a leggyorsabbak közé tartoztak. Bízva magamban, és a képességemben azt hittem, hogy nekem több esélyem van a verseny megnyerésében, de .. tévedtem. Ugyan is csak a második lettem. Az, első helyezett ki leelőzött, az egy "fekete Corvette Chevrolette" volt. De, hogy ki vezette a kocsit, az még a mai napig is rejtély számomra. És az a Chevi -mutattam annak irányába- ugyan az a kocsi, amelyik győzedelmeskedett felettem. S most, pedig kaptam tőle egy üzenetet miszerint, hajlandó belemenni egy visszavágóba.

-Tyűha... -ámuldozott Em, miközben a többiek is hozzá hasonlóan éreztek.

Mikor beszálltam a kocsimba, a testvéreim is rögtön magukhoz tértek, és ők is beültek mellém.

-Ha azt, hiszed öcsi, hogy kihagyjuk az évszázad versenyét akkor, rosszul hiszed. Eszünk ágában sincs ezt kihagyni. -vágta rá egyből bátyám.

Mire, csak a fejemet ráztam meg. Majd követtem a Chevi-t.
Követve az előttem menő kocsit, a gondolataim szerelmem körül forgott. Hogy, én mekkora egy segg fej vagyok. Annyira bennem égett ez a visszavágó, hogy arra nem is gondoltam, hogy szerelmem mit fog gondolni, ha nem lát minket a suliban. De, mielőtt bármit is reagálhattam volna, az előttem lévő kocsi megállt. Szerencsére, Alice még épp idejében rám szólt. S rögvest le is fékeztem.

-Öcsi, megvagy húzatva? -kérdezte Em, felhúzott szemöldökkel.

-Bocsi. Csak, Bellára gondoltam... hogy, mit fog szólni ahhoz, .. hogy nem vagyunk ott a suliban.

-Hát, azt hogy ő mit fog szólni azt nem tudjuk.. de azt igen, hogy nem csak mi nem vagyunk ott. -felelte, mire értetlenül néztem hátra. Hátra pillantva, a suliban lévő diákok kocsija és ő maguk is mögöttünk voltak.

-Hát ezek meg? -kérdeztem, mire húgom egyből felelt is.

-Mind kapott egy üzenetet, arról hogy ma itt verseny lesz. S a versenyre kíváncsiak mind.

Hm... ez egy kicsit különös... -vakartam meg az állam.  

Majd, egy újabb sms érkezett.

*5 perced van, a felkészülésre.*   

Megmutatva a kapott üzenetet Alice-éknek, pillanatokon belül ki is szálltak, egy - Sok szerencsét! -kíséretében.  

Miután letelt az öt perc, kezdetét vette a verseny. A kettőnk versenye.
S, pont ahogyan akkor most is én voltam az élen. De tanulva a múltkoriból, nem bíztam el magam. Hiszen, bármi megtörténhet....

*Narrátor szemszög*

  Miközben Edward Cullen a  Chevrolette ellen versenyzett, addig a Cullen testvérek és az iskolából jelen lévő diákok, mind azon törték a fejüket, hogy ki is ülhet az ismeretlen fekete autó kormányánál?! 

De, erre a kérdésre a választ még senki nem tudja. 
Még, maga Alice Cullen se, ki azonban a vámpíriságnak köszönhetően a jövőbe látás képességgel rendelkezik.    

A két autó versenyző fej - fej mellett küzdöttek, az első helyezettért. Voltak kik az ismeretlenre fogadtak, voltak kik Edward Cullenre. S, ami meglepő lehet mindenki számára, az az, hogy Emmett Cullen a testvére ellen fogadott. Csak, hogy így szórakozzon az öccsével. 

Edward Cullen ez alkalommal tényleg nem bízta el magát. Figyelt, és arra törekedett, hogy ne vétse el ugyan azt a hibát mint anno. 

A Corvette tulajdonosa, pedig az ösztöneire hallgatva tette a dolgát. Nem rágódott, nem idegeskedett. Nyugodt volt. Hiszen, ő tudta ki ül az ezüst Volvóban. Ismerte őt.  

A verseny a végéhez közeledett, már az utolsó kört járták. Csak, pár perc és kiderül, hogy Edward Cullen-nek sikerül -e megnyernie ezt a versenyt?! Vagy ismét alul marad?! .....

( Edward szemszög )

.... és megint, bevetette ugyanazt a stratégiát amit akkor azon az estén. Tudhattam volna.
Nem mondom, hogy haragszom rá amiért ismét megvert, de azért mégiscsak bántsa a férfiúi becsületemet, hogy vesztettem.

Miután a motor leállt, és kiszálltam a kocsiból a tekintetemet a Corvettre irányítottam.
 Vajon, most tudomást szerezhetek a kilétéről? -tettem fel magamnak -eme kérdést, mikor a mobilom ismét egy üzenetet jelzett.

*Mondanám, hogy sajnálom, de akkor hazudnék. 

      "Bár a becsületemet sértette az, hogy egy lány győzött le, mégis megtisztelő, hogy egy ilyen remek versenyzővel versenyezhettem. Köszönöm, ezt a remek élmény, soha nem felejtem, és csak remélni tudom, hogy még egyszer újra találkozhatom kegyeddel.

E."

Ismerős ez az üzenet,    Edward?*

Hogy ne lenne ismerős? Hiszen, ezt én írtam neki.
Az, oké hogy ő tudja én ki vagyok. De, az nem, hogy én nem tudom ki ő.

Közelebb sétálva a Chevi-hez, arra vártam, hogy mutassa meg magát.  Pár, perc elteltével a kocsiajtaja kinyitódott. Én pedig, gyermekes izgatottsággal fürkésztem ahogyan ő kiszáll a kocsiból. De, amikor ki szállt belőle, nem hogy csak én de a jelenlévőknek is a torkára fagyott a szó.

-Tegnap reggel találtam rá arra a cetlire amit, nekem adtál. És mikor az este, nálatok voltam és megmutattad a kocsijaitokat  akkor jöttem rá arra, hogy te voltál az.  -lépett közelebb hozzám.  -Az után a verseny után, minden egyes adandó alkalommal mikor versenyre került a sor, mindig abban reménykedtem, hogy újra versenyezhetek majd ellened. De, ez a pillanat most jött el. Amit egyáltalán nem bánok.  -már csak egy lépés választott el tőle, amit már nem tudtam kibírni. Előre léptem, majd a derekánál fogva őt, húztam magamhoz. -Egy újabb visszavágót?

-Még szép, hogy visszavágót akarok. Ezt úgy sem úsznád meg. -feleltem, majd lágyan szerelmem ajkaira hajoltam....

( Bella szemszög )

Miközben hazafelé tartottam, az ajkaim boldog mosolyra húzódtak. Eddig az életem kész káosznak tűnt, de ma már sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb. Hála szerelmemnek Edwardnak, és családjának. Mert, ha ők nem toppantak volna be az életembe, akkor még mindig ugyan az a "vak" lány lennék, ki voltam.

A házunkhoz érve leparkoltam, majd kiszállva a kocsimból, mentem a bejárati ajtóhoz.   Belépve az ajtón, Tempi és Booth ideges hangja szűrődött ki a nappaliból.

-Booth, én ezt már nem bírom tovább. Nem titkolhatjuk már tovább előle az igazságot. -mondta nénikém, síró hangon.

-Tudom szívem, de ha Bella megtudja az igazat arról. hogy mi vagyunk az igazi szülei,   akkor teljesen kifog akadni.

Amit Seeley mondott, teljesen letaglózott. Nem tudtam elhinni azt amit hallottam. 

-Jól hallottam azt amit mondtál Seeley? -léptem be a nappaliba, kissé sokkosan. 

-Bella, te.. itthon vagy? -kérdezte Tempi kétségbeesetten.

Nem, nem vagyok itt! Csak telepatikus képességgel rendelkezem! -akartam mondani, de a viccelődésnek most nincs itt az ideje.


-Kérdeztem valamit az imént! -néztem rájuk.

Seeley először rám tekintett, majd Tempire, majd aztán újra rám.

-Bella, mi... tudjuk, hogy már korábban el kellett volna mondanunk... de annyi minden közbe jött, és.. és nem tudtuk, hogy miként reagálná rá. 


-Mi? De, hogy?  Nem, ez nem lehet. Ti nem lehettek az igazi szüleim. Az én szüleim meghaltak, ahogyan a kis húgom is. -mondtam sokkoltan.


Nem tudtam elhinni azt amit hallottam, ahogyan azt se, hogy az egész eddigi életemben mind végig mást hitettek el velem... 

Hosszú percekig csak üveges tekintettel meredtem Booth-ra, közben mindvégig arra várva, hogy azt mondják ez csak egy ostoba vicc volt. Vagy, hogy felébredjek ebből a rémálomból. De mindhiába volt a várakozás. Se Tempi, sem pedig Seeley nem szólalt meg, csak néztek rám.  S vártak. Hogy mire? Nem tudom. Talán arra, hogy mondjak valamit? 

-Az én szüleim meghaltak... -suttogtam halkan, majd hátat fordítva a kétségbeesett tekintetüknek, léptem az ajtóhoz, s roham léptekkel szálltam be a kocsimba. 

Csal egyetlen helyre mehettem, ahol biztos támaszra találhatok, még pedig Edwardékhoz.  A házukig vezető úton, az eddigi életemen gondolkoztam. Mi mást tehettem volna, mint gondolkodni?! Sírhattam volna, vagy akár sírhatnék is, de nem tudok. Nem megy... 

A Cullen házhoz érve, amint kipattantam a kocsimból, az ajtóhoz rohantam. Az ajtóhoz érve, szerelmem már rám várt. -Bizonyára Alice láthatta, hogy idejövök. - Gondoltam magamban.

-Mi a baj? Mi történt kicsim? -kérdezte aggódva, miközben magához ölelt.

-Bent elmondom.

A nappaliba mentünk, ahol minden szempár rám szegeződött. De, mielőtt azonban bármit is kérdezhettek volna, megszólaltam.

-Mikor hazaértem az óvodából, Tempi és Seeley ideges hangjára lettem figyelmes. Épp arról beszéltek, hogy itt az ideje annak, hogy megtudjam az igazat.   Az igazat arról, hogy ők az igazi szüleim.  Nem tudtam, mitévő legyek, így eljöttem otthonról..

A mondandóm, a nappaliban lévőket egyaránt ugyan úgy lesokkolt, ahogyan engem. Kivéve szerelmemet. Kissé furcsálltam, hogy ő megértő és egyben szomorú tekintettel nézett rám. Amit nem tudtam hova tenni. Pár perc elteltével azonban, útól ért a felismerés.

-Te.. te tudtad. Tudtad, hogy ők kik nekem. -jelentettem ki, mint sem kérdeztem felé fordulva.

-Bella, én... -szólalt meg, de én a szavába vágtam.

-Mégis miért? Miért, titkoltad ezt el előlem? Fogadni mernék, hogy akkor mondták el neked az igazat, amikor nálunk "vacsoráztál" -rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. 

Erre ő csak bólintott.

-Azt ígérted, hogy nincsenek köztünk titkok. S hogy nem hazudunk egymásnak. De mégis megszegted az ígéretedet. -néztem a szemébe, fájó tekintettel.

Majd amihez a legeslegjobban értek, ...azaz a futáshoz... kirohantam a házból. Nem szálltam be a kocsiba, hanem egyenesen befutottam az erdőbe... futottam amíg a lábam bírta. Tudtam, hogy valaki követ, de csak futottam tovább...

...egészen addig, amíg egy tisztáshoz nem értem, vagyis inkább mondhatni egy réthez. Bár már leszállt az éj, de mivel hold világ van így, rálátást nyerhettem a rétre.
Gyönyörű szép volt. Pontosan ugyan olyan volt, mint az álmomban.  De, csak egy rövid ideig élvezhettem az álmom képeit, ugyan is az eszembe jutottak a régi emlékeim és a az eddig velem történteket.

-Ki vagyok én? -kérdeztem, a levegőben, miközben térdre rogytam.  -Anya, apa... miért? Miért tették ezt velem? -néztem fel az égre, némán zokogva.

Szerettem volna sírni, de egy árva könnycsepp se jött ki a szememből.
Becsapottnak éreztem magam. Hiszen, az is voltam. 

-Bella, szerelmem... -hallottam meg közvetlen mellettem Edward hangját.

-Hagyj.. -kértem, erőtlenül.

Nem csak, hogy becsapottnak éreztem magam, de még átvertnek is.

-Ezt tőlük kellett, hogy megtudd. Ez az ő titkuk volt. -hallottam amint, leült mellém.

 Lehunyva a szemeimet, ültem némán, és abban reménykedtem, hogy magamra hagy.
De, legbelül mégis tudtam és éreztem, hogy szükségem van rá. Rá van a legnagyobb szükségem, még akkor is ha fájt, hogy titkolózott előttem.  Közelebb ült hozzám, majd a karjaival átölelt. Belebújva az ölelésébe, belélegeztem napfény illatát, mely nyugtató hatásként volt rám.   

-Szükségem van rád. Kérlek, ne hagyj egyedül. -súgtam a mellkasába.

-Melletted leszek, amíg te azt úgy akarod...

-Én, nem akarom azt, hogy csak azért légy velem mert én azt akarom. -mondtam a szemébe nézve.

-Nem azért, mondtam azt, hogy addig ameddig te azt akarod, mert én nem ezt szeretném. Hiszen, amíg világ a világ azt akarom, hogy mellettem légy. De, ha te majd egy normális életre vágynál, akkor én elengedlek. Mert nekem, csak is az a fontos, hogy te boldog légy. -fogta két tenyere közé az arcomat.

-Én, is azt szeretném, hogy veled lehessek.   -suttogtam az ajkaihoz közel, amik lágy és szerelmes csókban forrtak össze.   -Szeretlek.

-Én is szeretlek. -viszonozta a vallomásomat, majd eldöntött a fűbe.

Ahol, átadtuk magunkat a "Gyengéd" érzelmeinknek és a vágyainknak......

Gentle Love - Gyengéd Szerelmek

XVI. fejezet

*Vajon a rémálmaink csak az agyszüleményünk következményéből fakad? Vagy, amit mi rémálomnak hiszünk, az maga a valóság? *

( Bella szemszög )

Az éjszaka folyamán Edward mindvégig mellettem volt. Aminek felettébb nagyon is örültem. 

Mind addig amíg el nem aludtam, kifaggattam a vámpír életről, és természetesen a családjáról. Először, azt hittem, hogy nem fog majd mesélni róla, de legnagyobb meglepetésemre mégis mesélt... Idővel már egyre laposakat pislogtam, majd miután Edward lágy csókot lehelt a homlokomra, az álmok világába repültem.

*Felébredvén, a szobában csak is a sötétség vett körül. Egyik percről a másikra, a legrosszabb félelmem kezdett a hatalmába keríteni. De mielőtt, azonban túlságosan is a félelmemnek szabad utat engedhettem volna, minden erőmmel próbáltam elnyomni a kétségbeesésemet.  
-Nyugi, Bells. Biztosan, még éjszaka lehet, azért nem látsz csupán mást csak is a sötétséget. -igyekeztem nyugtatni magam.

-Edward! -szólítottam meg szerelmemet, ki még az este folyamán megígérte, hogy velem marad.
Szólongattam, de mindhiába. Nem válaszolt. De, akkor hol lehet? -kérdeztem magamtól, miközben az ajtó kissé hangos nyikorgós zaját hallottam meg.

Mióta nyikorog ez az ajtó?  Mióta én itt vagyok, azóta egyszer se hallottam volna azt, hogy nyikorgott volna. 

-Van itt valaki? -szólaltam meg. -Kérhetnék egy kis világítást?

-Bella, hiszen tíz perc múlva dél lesz. Milyen világítást kérsz?   Jó vicc volt. Ilyet még én se tudtam volna, ellőni.  -hallottam meg Emmett dörmögő hangját, és vele együtt a nevetését, pár perccel a megszólalásom után.

-De, akkor mért van sötét a szobában? -tettem fel egy újabb kérdést.

-Hiszen, hó tágra süt be a nap a szoba ablakán. -jelentette ki, maga biztosan.

Hogy mi? Az, nem lehet. Mi történik velem? 

-Akkor miért nem látok semmi mást, csak a rettentő sötétséget? -kérdeztem, de választ már nem kaptam rá, ugyan is Emmett már sehol sem volt a szobában.

Vajon, ezt a beszélgetést csak képzeltem? Vagy még sem? Mi van, ha ez a beszélgetés kettőnk között tényleg megtörtént?

-Bella. -hallottam meg Carlisle hangját közvetlenül mellőlem. 

-Carlisle, miért csak a sötétséget látom "újra"? Hiszen, tegnap már újra láttam. És, most meg már nem. -kezdtem kétségbe esni.

-Ezt nem értem. Ilyen, még nem fordult elő. Bella, tényleg nem látsz semmi mást, a sötétségen kívül? -kérdezte Carlisle.

-Nem. -feleltem.

Amikor felébredtem, a félelmem nem volt alaptalan. Hiszen, mi másért nem látok megint? Mi történt? Hogy történhetett meg ez? -ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, miközben igyekeztem a külvilágot kizárni magam körül. 

S csak is egy cél lebegett a gondolataimban. Amit, végbe is akartam vinni. Lerántva magamról a takarót, álltam fel az ágyról.

-Bella, kicsim. Még is mit csinálsz? -kérdezte aggódva nénikém.

Nem, törődve a felém intéző ijedt és aggódó kérdésekkel igyekeztem, eljutni az ajtó felé. Bár, nehézkesen de eljutottam az ajtóhoz, közben -el - el lökve, a segítséget nyújtó karokat. Kiérve a szobából, a falmentén oldalazva, siettem eljutni a kijárat felé. De, mivel nem tudtam hogy hol a kijárat, és segítséget se akartam kérni, mert akkor vissza vittek volna abba a szobába, ahova nem akartam vissza menni. 

-Bella, még is  miért szaladtál el? -hallottam meg Edward hangját, nem messze tőlem.

Hallgattam, és csak mentem arra amerre a lábam vitt. 

-Az, istenért Bella, válaszolj már! -dörrent rám, mikor választ még most se adtam. 

Kicsit, meghökkentem ettől a hangnemétől.  De, tartva magamat az elhatározásomhoz, folytattam az utamat tovább.

-Bella!. -ragadta meg a karomat, melyet akárhogyan is próbáltam kiszakítani az övéi közül, sehogy sem sikerült.

-Engedj el. -kértem. 

-Nem. Addig nem engedlek el, amíg nem válaszolsz a kérdésemre. 

-El, innen tőled és mindenkitől távol. Belementem ebbe az átkozott műtétbe, de mégis mit értem el vele? Csupán csak, egy napig láttam. S, most meg? Semmit. Az égadta világon, semmi mást nem látok csak, is a feketeséget magam körül.  Nem, akarom hogy szenvedjetek miattam. -zokogva törtek elő belőlem a szavak.

-Bella..

-Nem, Edward. Én nekem ez így nem fog menni. Elég volt. Elég volt a folytonos mihaszna reményekből. Számomra ez így nem élet ez élet.   Idővel, úgyis elválnának az útjaink. Hiszen, én minden egyes nappal és évvel csak is öregszem, míg te ugyan ilyen maradsz. S, az helyett, hogy mellettem/velem együtt szenvedj te és a családod, így inkább elmegyek.  -engedett a szorításán, majd mikor a karjai lehullottak róla, még azért a legfontosabb mondatot még elmondtam neki. -Szeretlek , s légy boldog valaki mással aki mellett nem kell ennyit szenvedned. Ég veled Edward.

Amint, az utolsó szavak elhagyták az ajkaimat, a könnyeimet letörölve kezdtem el újra rohanni. 
Nem tudom, hogy hogyan de, kijutottam a kórházból. Mikor megcsapott a friss levegő, igyekeztem a hangokat beazonosítani, s a "remélhetőleg" a legmegfelelőbb irány felé tartottam....*

-Bella, szerelmem. Ébredj. Ébredj fel. -hallottam meg ismét, szerelmem hangját közvetlenül mellőlem.

A szemeim ijedten pattantak fel az ijedségtől. Körbe tekintve a szobán, minden olyan volt mint mikor elaludtam. Edward mellettem volt, és aggódó tekintettel vizslatta minden apró rezdülésemet.

-Mi történt?

-Csak, álmodtál. S nagyon úgy tűnik, hogy rosszat álmodtál, mert azt mondtad, hogy : /-Ég veled, Edward./

-Óh... ez csak egy rossz álom volt.   Pedig, olyan valóságosnak tűnt. -motyogtam halkan, de rá kellett jönnöm, hogy egy kitűnő hallással rendelkező vámpír is van közvetlen mellettem.

Mellém feküdt, majd az ölelő karjai közé zárt és egy apró csókot lehelt ajkaimra..

Az ölelésébe bújva, hagytam hogy szerelmem nyugtató simogatásokkal, szenderítsen álomra.

...Ezúttal, egy sokkal szebb és boldogabb álom világba érkeztem....

Gentle Love - Gyengéd Szerelem

XV. fejezet

"A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege."

( Bella szemszög )

….egy héttel később….

Egy hét telt el, a műtét ideje óta. Ez idő alatt, a szemeimet újra kötések borították.  Edward és a családja, az ígéretükhöz tartva magukat, mellettem voltak.

 Ahogyan a nénikém Tempi és férje Seeley. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük. Hiszen, a szüleim és a kis húgom, Bridget halála után, ők törődtek velem.

Talán, soha nem fogom tudni megérteni, hogy mért hagyták fel miattam az álmaikat. De amíg csak élek, hálával tartozom nekik amiért, nem hagytak magamra. Még akkor sem, ha néha kibírhatatlan tudtam lenni.

Akarva  -  akaratlanul is, a gondolataim azon álmom körül forognak, melyet a műtét előtti napokban álmodtam.

Bár azaz álmom, beteljesülne. Ugyan is szeretnék, újra látni. Újra önállóan közlekedni, és tevékenykedni. A saját szemeimmel is látni szeretném szerelmemet, Edwardot és családját.

Vajon, Tempiék mennyit változtak külsőleg? És én mennyit változtam? –ehhez, és ilyen hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, az álmomon kívül, mind addig amíg léptek zaja vissza nem térítettek a jelenbe...

-Bella, kérlek  nyisd ki most a szemed, szép lassan.

Carlisle kérésének eleget téve, a szemeimet óvatos lassúsággal nyitottam ki. De a vakító fény miatt, mely a szemeimet bántotta, rögvest le is csuktam azokat. Majd, egy újabb próbálkozást téve a fény ismételten csak vakított. De az helyett, hogy lecsuktam volna a szememet, a kezemet emeltem magam elé. Nem tudom, hogy ki lehetett, az de egy mozgó foltot  láttam mozogni, ki minden bizonnyal a lámpát oltotta le.

Percek elteltével tán, mikor a szemeimet újra felnyitottam. A szobában, már csak az ablakon beszűrődő napfény világított. Körbe nézve a szobában, Tempi és Seeley arca már ismerősként tárult elém, de a többi arcot még nem igazán tudtam, kihez igazítani. 

Végig nézve rajtuk, próbáltam őket beazonosítani. Először, a kis Adamet tudtam, beazonosítani, ugyan is ő volt a legkisebb köztük.

Haja szőkén, míg szemei zöldek voltak. Az arcát pedig enyhe szeplő fedte.

A mögötte álló, szoborszépségű, csodálatos alakkal megáldott – aranyszőke haja lágy hullámokban omlott le a háta középig -, aranybarna szemekkel, csak is Rosalie lehetett. Rosalie mellett, egy  nagy darab srác állt,ki  izmos, mint egy súlyemelő, a haja sötét és göndör. Ki nem más lehetett mint Emmett.

Mellettük, egy alacsonyabb lány állt, kiben volt valami koboldszerűség. Rendkívül vékony volt, az arcvonásai pedig finomak. Hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét. S a szeme, akárcsak Rosalie-nak és a többieknek, aranybarna színben pompázott.

Egy magasabb és soványabb –de azért ő is izmos-, és a haja méz szőke, nem más lehetett mint Jasper.

Temperence mellett, egy orvosi köntösbe öltözött, fiatal kinézetű, szőke hajú és igencsak sármosabb kinézetű férfi állt, ki csak is Carlisle lehetett.. A mellette álló nőről feltételeztem, hogy ő Esme. Ugyanolyan sápadt – gyönyörű volt, mint Rosalie vagy akár Alice. Volt valami szív alakú az arcában és karamella színű, lágy, hullámos hajkoronájában, ami a némafilmkorszak naiváira emlékeztetett. Alacsony volt és karcsú, de valahogy gömbölydedebb, kevésbé szögletes, mint a többiek.

S legvégül, a szemeimet arra a személyre emeltem, kinek a kezei az én kezeimet fogták közre. Vékonyabb és nyúlánkabb volt,  a bronzvörös haja pedig kócosan állt szanaszét. Az  arc vonásai  tökéletesek voltak. Az aranybarna szemeibe pillantva, elvesztem. Színtiszta szerelmet véltem felfedezni gyönyörű szemeiben.A valóságban még tökéletesebben néz ki mint, álmomban.

-Látsz valamit, Bella? –kérdezte Carlisle.

-El sem hiszem, hogy újra látok! –mondtam ki boldogan.

Majd a szemeim megteltek könnyekkel, melyet Edward az ajkaival el is tüntetett....

Ezt követően, mindenki boldogan ölelt magához, és velem együtt örültek, annak, hogy újra látok. 

De mivel, még pihentetnem kellett a szemeimet, így Carlisle utasítására, mindenkinek el kellett hagyni a szobámat. Bár, kissé szájhúzogatva, de mégis egyedül hagytak.

Miután, egyedül maradtam a szobában, az ajkaimon önfeledt mosollyal hunytam le szemeimet.

Lágy, hűvös simogatásokra ébredtem. Felnyitva szemeimet, Edward féloldalas mosolyával találtam szembe magam.

- Héj! Neked, nem szabadna itt lenned! –koppintottam, az orrára játékosan.

- Tudom, de nem bírtam már tovább nélküled.

- Tudod, alig hiszem el, hogy te tényleg engem választottál.

- Ezt meg, hogy érted? –kérdezte, összeráncolt homlokkal.

- Hát, úgyhogy … én egy cseppet sem vagyok szép. S több mint valószínű, hogy egy csomó szép lány áhítozik utánad. És, te mégis engem választottál, annak ellenére is hogy vak voltam.

- Te kis, butus! Minden fiú az iskolában beléd van zúgva.  Akárcsak én. De én velük ellentétben, szerencsés vagyok. Hiszen, velem vagy. Megmondom az igazat, te nem szimplán szép  vagy. Hanem gyönyörű szép vagy. Te vagy a legszebb teremtés ezen a világon, kivel volt alkalmam meg ismerkedni. És megszerezhetni a szerelmét. –fogta a tenyerei közé az arcomat- S az, hogy eddig nem láttál, az egy cseppet sem tántorított el engem attól, hogy beléd szeressek.

Majd, az ajkaival közeledni kezdett felém. Lehunyva szemeimet hagytam, hogy az ajkaink szerelmes csókban részesülhessenek...

Gentle Love - Gyengéd Szerelem

XIII.  – XIV. fejezet

 

„Vajon mindenki megérdemli, hogy boldog legyen? Vagy mindenki csak annyira lehet boldog, amennyire megérdemli?”

( Edward szemszög )

M

ost már annyira másképp látok mindent, mintha odakinn más fények lennének. Beszűrődik a szívembe és fényt gyújt. Úgy dobog, mintha a hajók fölött szálló sirályok szárnya lenne. Boldog vagyok. Bele kell törődnöm, hogy boldogabb vagyok, mint amennyire megérdemlem.

Soha egy pillanatra se hittem volna, hogy egyszer én is szeretni fogok majd így valakit, ahogyan a többi család tagom szeretik a társukat. 

Most már tudom, hogy milyen az amikor szerelmes vagy, és az a személy kibe mérhetetlenül beleszerettél, viszonozza az érzéseidet. Az, hogy most újra itt fekszik a karjaim között és az igazak álmát alussza szerelmem, sokkoltabb jobban boldoggá tesz. Hiszen, most már nem kell magamban tartanom azt amit érzek iránta, s bármikor megízlelhetem finom ajkait. 

Melyek egyre csak közelebb csalogatnak magukhoz. De arra, hogy ajkaink újra egybeforrjanak várnom kell mind ameddig amíg szerelmem fel nem ébred.

-Edward... –suttogta szerelmem.

De rá kellett jönnöm, hogy csak álmodik. Mely mégis mérhetetlen örömmel töltött el. Hiszen rólam, azaz velem álmodik. S ahogyan a kívánatos ajkai mosolyra húzódtak mikor ki ejtette a nevemet, engem is mosolygásra késztettek.

Egész éjszaka őriztem az álmát, miközben gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben.

Szeretem őt, nem csak szimpla barátként, hanem szerelemből. Ő az ki mellett eltudnám s eltudom képzelni az életemet, a jövőmet.

De vajon ő eltudja képzelni mellettem a jövőjét? Mellettem fog –e majd maradni akkor is, ha megtudja hogy nem vagyok emberi lény? Bízni fog –e bennem, és szeretni is fog majd engem „szörnyként”?  S ha igen, akkor vajon létezhet –e majd egy ember vámpír kapcsolat köztünk? Ha arra kérne, hogy változtassam át az amivé én lettem, megtenném?

A válaszom egyértelműen, nem tudom. Nem hiszem, hogy képes lennék őt is egy ilyenre kárhoztatni. Még akkor sem, ha csak is úgy lehetünk boldogok egymás mellett. Erre még gondolni se akarok. Nem, akarom őt elszakítani a még élő családtagjaitól. Ennyire nem lehetek önző. De ez még csak hadd legyen a jövő zenéje...

Szerelmem lassan ébredezni kezdett, melyet mosolygós arccal szemléltem végig.

-Jó reggelt álomszuszék! –köszöntöttem őt, egy apró csókkal.

-Neked is jó reggelt.

Szerelmes csókban összeforrva öleltük egymást a reggel további perceiben.

Apró csókokat váltva, kísértem szerelmemet a vendégszobába, ahol bár nehéz szívvel, mégis magára hagytam. 
Míg ő bent elvégezte a reggeli teendőit, és felöltözött addig én kint a szoba ajtaja előtt vártam ő reá.Pár perccel később, csatlakozott hozzám. Végig nézve rajta, büszkén könyveltem el magamban, hogy ő engem szeret. S hogy hozzám tartozik. Mérhetetlenül gyönyörű volt ebben a kék színű ruhában, mely szabadon hagyta vállait. Végig simítva a vállain, éreztem amit a teste megremegett. S hallottam amint ajkait sóhaj hagyta el.

-Gyönyörű vagy. –leheltem ajkaira, amit képtelen voltam nem megízlelni újra.

Az arcát újra az a piros pozsgás pír fedte, melyet annyira megszerettem.

Összekulcsolva ujjainkat sétáltunk le a nappaliban tartózkodó családomhoz. Kik mikor megpillantották az összekulcsolódó ujjainkat, örvendező mosollyal és gratulációikkal leptek el minket.Ami nagyon jól esett mindkettőnknek....

Miután Szerelmem és Adam megreggeliztek, mind a nappaliban foglaltunk helyet és családi történeteket kezdtünk el mesélni. Időközben betoppant Bella nagynénje és nagybátyja, kiket igazából Carlisle hívatott át. Hogy szerelmemmel együtt tudjanak, egyeztetni egy időpontot a szem műtétre. 
Bár Bella próbálta palástolni, hogy minden a legnagyobb rendben, de láttam és éreztem is rajta, hogy fél. Tudatni és éreztetni akartam vele, hogy én mellette leszek, s hogy bármi is történjék rám számíthat majd.

Ezért, elnézést kérve Temperencééktől, és a családom tagjaitól, felálltam ülőhelyzetemből, szerelmemet magam után húzva sétáltam ki a házból, egyenesen az erdő irányába. Hogy szerelmemnek véletlenül se essék baja, megkértem, hogy másszon fel a hátamra. Mikor már a hátamon volt, elindultam a kedvenc helyem felé az én kis titkos rétemre. Bár emberi tempóban mentünk, és sok idő tellett míg oda értünk, még is vidámabb hangulatban tettük meg az utat a rétig.A réthez érve, Bellát talpra állítottam, majd magam után lehúzva őt a fűbe, fogtam a kezeim közé az ő kezeit.

-Tudom s érzem, hogy félsz a műtéttől, de... hidd el nem lesz semmi baj. Én melletted leszek, s vigyázni fogok rád. –mondtam ki azokat a szavakat melyben mélységesen biztos is voltam.

-Köszönöm. Szeretlek. –mondta, s hozzám bújt.

-Én is szeretlek. –fontam a karjaimat köré.

Egy fa rönkhöz húzódva hátra döntöttem magunkat, és így  öleltük egymást lehunyt szemmel, s hagytuk hogy a szél űzze játékát a levegőben, és a bőrünkön.

 

-Már régóta nem éreztem magam ilyen biztonságban, és boldognak. –szólalt meg egy kis idő után szerelmem.

-Ahogyan én sem éreztem magam ilyen boldognak mint, ahogyan most. Veled. –leheltem csókot feje búbjára. –De most már ideje lenne hazamennünk, mert hamarosan besötétedik.

-Ó.. nem már! Nem akarok még menni. Annyira jó itt. Bizonyára amilyen kellemes érzés itt lenni, olyan gyönyörű is ez a hely.

-Igen az. De nálad nem gyönyörűbb. –nyomtam csókot ajkaira.

Majd felálltunk ülő helyzetünkből, és ugyan úgy a hátamra véve szerelmemet, indultunk vissza a házunkhoz....

A házunkhoz érve, még Temperencék kocsija ott volt. Amit Bellával is közöltem. Belépve a nappaliba, a családom felé egy biztató mosolyt küldtem. Mely arról tanúskodott, hogy minden rendben.

Mivel már este közeledett, Esme rávette Temperenc-éket, hogy vacsorázzak nálunk. Míg Esme és Temperenc a vacsorát készítették elő, addig a lányok segítettek összepakolni Bellának.

-Kész a vacsora! –kiáltott ki a konyhából Esme, mire Adam Booth-al egyetemben már a vacsorára is vetették magukat.

Amit szerelmem is készségesen elfogyasztott.

Nehéz szívvel bár, de sűrű szerelmes csókokat váltva, képtelen voltam elengedni szerelmemet.

-Edward, hálásan köszönjük azt, hogy ennyire törődsz Bellával. –ölelt meg búcsúzóul Temperence.

-Nem kell semmit megköszönnöd. –feleltem vissza.

Majd miután beült a kocsiba, Seeley már indított is. Mikor már eltűntek a sötétségben, tértem vissza a házba ahol a családom azzal a kérdések fogadott, melyre egyáltalán nem számítottam.

-Mikor akarod elmondani neki, hogy vámpírok vagyunk? Mert ezt nem tarthatod örökké titokban előtte.

-Mi? Ti vámpírok?

S ekkor mintha mindent elvágtak volna előttem, és csak egyetlen egy kérdés zakatolt a fejemben, amely attól a személytől jött kit a legeslegjobban szeretek....

 

( Bella szemszög )

Annyira boldog voltam ezen a napon mind addig amíg, vissza nem mentünk Edwardékhoz, és kinem szálltam a kocsiból, hogy aztán visszamehessek Tempi táskájáért, melyet a kanapé mellett hagyott. 

Amikor beértem a Cullen házba, egy olyan kérdés fültanúja lettem akarva –s akaratlanul, melyre egy ép gondolatom sem volt.

Vámpírok? Az, nem lehet. Hiszen tudtommal, vámpírok nem is léteznek. És egyébként is ők, hogyan lehetnének azok ha az emberek között élnek?

-Bella... –nyögte ki a nevem Edward.

-Mond, hogy nem igaz. Mond, hogy ez csak egy vicc!

Hogy kértem –e, vagy sem?! Azt most nem tudtam volna meg mondani.

S mi van ha tényleg vámpírok? S azért próbálkoztak a bizalmamba férkőzni, hogy aztán megölhessenek? És, én meg amilyen naiv vagyok, szépen hagytam hogy csapdába csalhassanak, hogy aztán megölhessenek.

Vajon, mind az a kedves szó amit nekem mondtak, vagy mind az a kedves tett melyet nekem tettek az is csak egy csapda része volt? Vagy mégsem?

Edward vajon tényleg szeret úgy ahogyan mondta? Vagy csak szimplán jót röhögött a hátam mögött?

Nem.. ez nem lehet!

Bella, hogy is lehetsz ilyen ostoba véleményen róluk?! –dörrentem magamra.

-Az igazat akarom hallani! Tényleg igazak voltak azok a szavak és tettek melyet adtatok nekem? Vagy nem?!

-Minden egyes szavunk és tettünk az mind igaz, és szívből jött Bella. –válaszolt a kérdésemre Esme.

Egy részem ettől a vallomástól megnyugodott, de a másik részem nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen.

-Sajnálom, de egy kis ideig ne keressétek a társaságomat. –kértem őket –Tempi táskájáért jöttem vissza.

Amit, perceken belül a kezembe is került, mellé ugyan az a kéz is simult mely jól eső bizsergéseket váltottak ki belőlem.

-Bella... megértem, ha ezek után nem kérsz többet belőlem. És fájó szívvel ugyan, de el is fogadom. De a többiek társaságát ne kerüld csak, azért mert mi nem emberek vagyunk. Hidd el, mi nem bántunk embereket, ahogyan téged sem bántanánk. De ha nem akarsz látni, akkor csak mond ki és esküszöm neked, hogy békén foglak hagyni.

-Edward...  bár tudnám, hogy mitévő legyek ebben a pillanatban, de nem tudom. Egy kis időre van szükségem. Bár én se igazán tudom, hogy mire is...

Mondtam, majd azzal el is hagytam a házat. Mivel látni nem láttam, és egyedül siettem ki a házból, lecsúsztam a lépcsőről.

-Bella! –hallottam Edward és családja ijedt kiáltását.

Majd, megéreztem a kezemen egy hideg érintésű kezet, mely felállított.

-Köszönöm. –suttogtam.

-Bella, nem ütötted meg magad? Istenem, jól vagy? –záporoztak felém Tempi aggódó kérdései.

-Igen, jól vagyok. Csak egy pár apró karcolás, semmiség az egész. Menjünk! –válaszoltam.

Kihúzva a kezeimet Edward kezeiből, hagytam hogy nagynéném a kocsihoz vezessen, ahova miután mind a ketten beültünk, haza is indultunk.

Egész úton, teljesen megfeledkeztem arról hogy hol vagyok, s csak is az ezelőtt pár percek történéséken kattogott az agyam, ahogyan egész este folyamán is, mind addig amíg álomba nem szenderedtem. 

*Álmomban, újra mindent láthattam. Minden egyes dolgot mely, csak a szemeim elé kerültek. 
Egy gyönyörű rétre szaladtam, vidáman és boldogan mosolyogva. Hátam mögött pedig egy magas, kissé izmosabb és  szálkásabb testalkatú bronzvörös hajú férfi, szaladt. Ki mind végig azon volt, hogy engem elkapjon. De nem sok sikerrel járt. Ugyan is sokalltabb gyorsabb voltam. Szinte a talpam nem is érte a talajt, úgy futottam. De a férfi se volt lassú, sőt mi több.. majdnem ugyanolyan gyors volt mint én. 
Majd mikor már azt hittem, hogy lehagytam őt, megálltam egy pillanatra. S akkor megéreztem két kezet amint derekam köré fonódik.

-Megvagy! –mondta, bársonyos hangján és apró csókot lehelt a nyakam tövébe.

-De csak mert azért, mert hagytam magam. –suttogtam vissza.

Hiába éreztem és tudtam, hogy én vagyok az a személy, mégis a hangom máshogy csengett. Mint az angyaloké, úgy csengett.

-Ühüm... – mondta hümmögve, majd féloldalas mosolyra húzta ajkait. –Szeretlek Bella!

-Én is szeretlek Edward. –vallottam újra neki szerelmet.

Majd ajkaink egy forró ám de mégis szerelmes csókban forrtak össze...* 

....egy héttel később....

( Edward szemszög )

Egy hét telt el azóta az este óta, mikor szerelmem tudomást szerzett arról, hogy én és a családom nem emberi lény, hanem vámpír. 

Soha, eddigi életemben nem gyűlöltem és utáltam ennyire vámpírnak lenni, mint az elmúlt egy hétben.  Gyakran fordult meg a fejemben, hogy: Mi lenne, ha csupán én is csak egy emberi lény lennék? Akkor most nem kéne szerelmemtől távol lennem.

Azon az estén mikor, megmondtuk neki az igazat, Jas elmondta hogy szerelmem mikor kiejtette azokat a szavakat, hogy még ő saját maga se tudja... mitévő legyen... ugyan ezt érezte az érzelmeiben is, hogy nem tudja mitévő legyen.

Bár, családom próbált visszatartani akkor este, hogy ne menjek el hozzájuk, de én a makacsságomnak köszönhetően mégis elmentem. Szerencsémre az ablaka nem volt becsukva, így egész éjszaka őrizhettem álmát, még ha ő nem is tudott róla. Mikor ismételten kimondta az álmában a nevemet és hogy szeret, remény csillant meg bennem. Az a remény, hogy újra a karjaimban érezhetem és tudhatom erőt tudott adni nekem.

Bár az utolsó gondolatra nem mondhatnám azt, hogy teljesen igaz. Ugyan is már a harmadik nap dugába dőlt a reménységem, mikor egy –Szia!-nál többet nem szólt se hozzám, sem pedig a testvéreimhez.

A hét további napjaiban, ő nem jött iskolába. Az aggodalmunk, akkor hagyott alább mikor Carlisle közölte velünk, hogy azért nem jött iskolába, mert az előkészületeken vett részt nála...

Lassan, elérkezett egy újabb hét  - egy újabb hétfő, mely mindannyiunk számára igen fontos esemény övezett. Mivel, mind megígértük még anno Bellának, hogy történjék bármi is, mi mellette leszünk. S így mi se mentünk iskolába. Mindannyian készenlétbe és izgatottan érkeztünk meg a kórházba, ahol Carlisle a zöld műtős ruhát öltötte magára.

Mielőtt szerelmemet betolhatták volna a műtőbe,  legnagyobb meglepetésemre velem akart beszélni. Kissé féltem is attól ami rám várt, meg nem is. Hiszen, nem tudtam hogy miről szeretne velem beszélni.
 Lehet, hogy azt fogja majd mondani, hogy menjek el mert nem akarja azt, hogy én is itt legyek?  Erre a választ csak is akkor kaphatom meg, ha bemegyek hozzá. Magamra kapva egy zöld színű védő ruhát, és maszkot mentem be hozzá.

Belépve hozzá a műtőbe, közelebb léptem hozzá majd a tenyereim közé vettem kezeit.

-Edward? –kérdezte.

-Igen, én vagyok az.

-Köszönöm, hogy itt vagy... gondolkodtam és arra jutottam, hogy... akármi is légy, engem nem érdekel. Csak is az hogy szeretsz, hogy velem vagy. Nem akarlak elveszíteni soha. Szeretlek.

-Soha, ígérem soha nem fogsz elveszíteni. Itt kint, leszek mindvégig. ahogyan ígértem. Én is szeretlek. –mondtam.

Majd, ajkainkat összeillesztve forrtunk szerelmes csókba. 

A csókunkat Carlisle és a vele lévő orvos és nővérek zavarták meg. Apró csókot lehelve szerelmem kézfejére, majd kilépve a műtőből a családom tagjaihoz és Temperenc-ékkel vártuk a műtét végeztét.....