Gentle Love - Gyengéd Szerelem

IV.                    fejezet

( Bella szemszög )

*Kövesd a reményt és az álmokat, amíg lehet, amíg ég a tüzed, amíg esély jelzi az utad. Ne legyél veszteglő hajó, ami a biztonságos dokkban áll, és nem himbálja más, csak a „talán” – ok és „majd” –ok vize, a lagymatag apály. Nem várhatsz egy egész életen át, hiszen a „majd” és „talán” nem csinál csodát. Ha úgy érzed, hogy későn jött a szél, akkor is vágj bele; a hajónak a szél az élete; légy bátor, bonts vitorlát és remélj!* -hallottam meg anyám hangját a fejemben, de amint felpattantak a szemeim, szomorúan jöttem rá, hogy ez csak egy álom. 
Ugyan is hiába, szólongattam őt, nem adott választ. Még is, mit akart ezzel mondani? „Kövesd a reményt és az álmokat, amíg ég a tüzed, amíg esély jelzi az utad.”  
Nem értem. Legyek bátor, de miért is? Megrázva a fejemet, hanyatlottam vissza az ágyamra, s próbáltam újra elaludni, kevesebb sikerrel mint azt hittem volna. Egész hajnalban csak forgolódtam. Így mivel, aludni se tudtam már vissza aludni, úgy döntöttem, hogy felkelek és felöltözöm. ...

A konyhában ülve, fogyasztottam el a reggelimet, amikor Seeley csoszogását, hallottam meg, amint belépett a konyhába.

-Jó reggelt Bells! Te ilyen korán? –kérdezte, miközben helyet foglalt.

-Neked is jó reggelt! Az éjszaka folyamán, felébredtem és csak forgolódtam, amit később meg untam, és lejöttem reggelit készíteni. –feleltem, miután a bögrémet és a tányéromat, a mosogatóba tettem.

Már épp megakartam kérdezni, hogy Tempi alszik –e még, amikor ő is betoppant.

-Jó reggelt! Miután, elfogyasztottam a kávémat, indulhatunk is Bella. Booth, te nem is készülődsz?

-De, de már megyek is. –morogta a kérdezett.

Amit én csak mosolyogva, tűrtem.

Még a szerda este, bejelentett döntésem következtében a hétfői napot, azaz a mai napot választottuk ki, ahhoz, hogy meg nézetesük a szemeimet, az újonnan érkezett szemésszel. Aki a hallottak alapján, képes lesz visszaadni a látásomat. 
De vajon, igazak lehetnek a szóbeszédek? Hogy, ő kiváló orvos?! De nem maradt más számomra, mint a „remény”. Ez az egyetlen, ami még éltet. Ha már, nem hallhattam a szüleimmel, és a húgommal akkor, legalább a látásomat hadd kaphassam vissza. Egy új élet reményében.

Időközben Booth is elkészülődött, és Tempi is elfogyasztotta a reggelijét, a kórházi papírjaimat, kézbe véve hagytuk el a házat, s indultunk is a Forksi kórházba...

Fél óra várakozás után, Tempi idegesen pattant fel mellőlem, és a recepciós asztalhoz lépett.

-Nem igaz, hogy ezek az orvosok nem tudnak a megbeszélt időpontban ott lenni, ahol lenniük kellene. De persze, mi csak várjunk türelmesen. Mert a Dr. Úr bármelyik percben itt lehet. –morogta nagynéném miközben visszaült mellém.

-Attól, hogy így felidegesíted magad úgy sem fog jönni hamarabb az orvos. Bizonyára az egyik betegénél van. Ne aggodalmaskodj már annyit. Kérlek. –kértem, eközben az egyik kezemet a térdén nyugvó kezeire csúsztattam.

Öt perccel később, viszont egy idegen, de mégis kellemes hang ütötte meg a fülemet.

-Kérem, bocsássanak meg amiért így megvárattam önöket, de volt egy kisebb elintézni valónk, az egyik betegemmel. Dr. Carlisle Cullen. –mutatkozott be.

-Megértjük, önt Dr. úr. Seeley Booth, ő a feleségem Temperence, és ő pedig itt Bella. –húzott közelebb Booth.

-Örvendek a találkozásunknak Isabella. Most csak, egy kis rutin vizsgálatot fogok elvégezni. –intézte hozzám a szavait.

-Ö..öm.. rendben. De szólítson csak Bellának.

-Ugyan is azt jobban szereti. –vágott a szavamba, nagynéném.

A kisebb beszélgetésünk, következtében Tempit, és Seeleyt a vizsgáló előtt hagyva, kezdtünk bele a vizsgálatokba.

A vizsgálatok művelete közben, rá kérdeztem Dr. Cullennél, hogy véletlenül nem –e rokona, a kis Adam. Mire, legnagyobb döbbenetemre, a válasza igen volt.

-Várjunk csak, nem te vagy az egyik óvónője Adamnek? –kérdezte, meg kedvesen.

-De, én vagyok az. Nagyon aranyos és értelmes kis gyerek. –mondtam, mosollyal az arcomon.

-Nagyon is az, szerintem az egész család annak örül, hogy nem az apja tulajdonságait örökölte. Mármint a fiamért. Még ha nem is a saját vére, de attól ugyan úgy a fiaként tekint rá....

S ezt a mondatát követően, mesélt a családjáról. A feleségéről -kivel már volt lehetőségem meg ismerkedni-, hogy miként ismerték meg egymást, és hogy miként és hogyan fogadták örökbe a gyerekeiket. 
Megtudtam, hogy Edwardot, fogadták örökbe elsőnek, ki igen csak kissé visszahúzottabb, majd Alice-ről és Rosalie-ról, kikkel szintén volt lehetőségem meg ismerkedni. Aztán, mesélt Emmettről, ki Adam fogadott apukája, és Rosalie férje. És végül Jasper-ről, ki Rosalie ikertestvére, és Alice barátja. 
Mikor rákérdeztem, hogy őket nem zavarja –e ezek az úgymond „testvéri párkapcsolatok”, mire a válasza csak ennyi volt : /*-Egyáltalán nem, mert nekünk csak az fontos igazán, hogy őket boldognak lássák.*/.

-Tudja, ahogyan a családjáról beszél, a hangjából ki lehet vélni, hogy mennyire is szereti őket, és hogy bármit meg is tenne értük. Az apám is ilyen volt. –szólaltam, meg kis idővel később, de amint eszembe jutott az apám, akarva – akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe.

-Köszönöm, és sajnálom ami a szüleiddel és  a kis testvéreddel történt. –rakta a kezét, nyugtatólag a vállamra.

-Köszönöm.  Végeztünk? –töröltem le a könnyeimet, miközben le kászálódtam az ágyról.

-Igen, végeztünk. Először is tudok arról, hogy sok műtéten estél már át, és hogy a hosszú megpróbáltatások után, felhagytál a reménnyel, miszerint hogy újra lás. És hogy csak az elmúlt napokban, döntöttél mégis csak úgy, hogy aláveted magad az újabb vizsgálatoknak, és a műtétnek. De én szeretném, ha előtte még átgondolnád ezt. Mert nem szeretném, ha épp pont a műtét előtt pár perccel döntesz úgy, hogy mégsem akarod a műtétet.

-Tudom, és köszönöm.  Megölelhetem? –tettem fel a kérdést.

-Öm... igen. –mondta döbbenten.

Majd, mivel tudtam és éreztem hogy előttem állt, így felé lépve egyet, megöleltem.

Carlisle karjaiban, úgy éreztem magam mintha apa ölelő karjai között lennék. 
Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így, ölelkezve, csak arra lettünk figyelmesek, hogy kopogtatnak az ajtón, majd beljebb lépett valaki....