Prológus
Ma is mint minden hét, szombat estéjén hivatalos
eseményre volt hivatalos a családom, velem együtt. Hogy miért is? Azért, mert
édesapám a Phoenix város polgármestere, aki nem más mint Charlie Swan.
Késő
este a hazafelé vezető úton én vezettem. Már jócskán elhagytuk az éttermet ahol
az ünnepséget rendezték, amikor is egy hirtelen fénycsóva vakította el a
szememet, majd hangos sikolyok, csattanások vettek körül, s végül a mély
sötétség....
Nem tudom mennyi ideje voltam a mély sötétség rabja, csak azt
tudom hogy ki kell jutnom innen minél hamarabb. Miközben a sötétségből kerestem
a kiutat ismerős hangok csendültek fel valahonnan mellőlem.
-Bella! Bella kicsim, hallasz? -ismertem fel Tempi
hangját.
Amint éreztem, hogy a sötétségből kiutat
találtam, kiakartam nyitni a szememet, de csak sötétséget láttam, s hogy valami
kötés szerűség van a szememen. A kezeimmel a szememhez kaptam, s mielőtt
megszabadulhattam volna, a szememet takaró kötéstől, két meleg kéz fogott le.
-Bella édesem, ne tedd. -szólalt meg Tempi.
-De miért? S hol vagyok? - kérdeztem, s ekkor
hirtelen, villám csapásként, rémlett fel bennem a vakító fény, csattanások, és
sikolyok. -Hol vannak a szüleim, és Bridget?
Kérdeztem félelemmel teli hangommal, de választ nem
kaptam.
-Mért nem válaszolsz a kérdéseimre Tempi? Mond jól
vannak? Ugye nem esett bajok?!
Újabb kérdéseket tettem fel, de ismételten nem kaptam
válaszokat. Majd ajtó nyitódást hallottam, s lépteket amik egyre közeledtek
felém.
-Óh, Seeley. Én nem tudom megmondani neki. Nekem ez
nem megy.
-Bella, hallasz? -kérdezte Booth, aki Tempi nagynéném
férje.
-Igen. De kérlek áruld el, hogy mi történt? S hogy
miért van ez a kötés a szememen, és hogy hol vannak anyáék, és Bridget?
-kértem, kissé hisztérikusan.
-Mire emlékszel?
-Nos, arra még emlékszem hogy épp hazafele tartottunk
az ünnepségről, és mivel anya és apa is fogyasztottak alkoholt, én vezettem,
majd egy vakító fényt láttam és csak anyáék sikítását és csattanásokat
hallottam. Ennyire emlékszem. -feleltem, miközben a történtekre próbáltam
visszaemlékezni.
-Bella, sajnálom. De egyedül csak te élted túl a
balesetet. Charlie, Renné és Bridg nem élte túl. Egyedül csak te. S a kötés a
szemeden, pedig azért van, mert súlyos sérüléseket szenvedtél, s az erős
ütéstől amit szereztél, nos lehetséges hogy elvesztetted a látásodat.De ez még
nem biztos. -válaszolt az előbb feltett kérdéseimre Booth.
Amint sikerült értelmeznem a válaszait, s mikor azt
mondtam, hogy ez nem igaz, de ő mégis ugyanazt állította amit az imént mondott.
Teljesen egyedül éreztem magam. Nem, nem és nem! Nem történhetett meg ez.
Istenem mond miért, kellett őket elvenned tőlem? Mit ártottak neked a szüleim,
és a húgom? Nem hallhattak meg!
-Nem! Nem! És nem! Hol vannak? Mondjátok meg!
-kiáltottam mérgesen, majd próbáltam felkelni az ágyból, de Booth nem engedett.
-Engedj! Meg kell keresnem őket. Nem hallhattak meg!
Booth szorosan az ölelő karjaiba zárt, s miközben az
ölelésébe bújtam a könnyeim utat törtek magukból. Mi lesz most velem? Hogyan
fogom tudni, tovább élni nélkülük az életemet? Most, ebben a pillanatban azt
kívántam bár én is velük haltam volna, abban a balesetben.....
....egy évvel később....
....ma egy éve, hogy a szüleimet, húgomat és a
látásomat is elvesztettem.
Már számtalan szemészt felkeresett, Tempi és Booth
egyaránt, de egyik se tudta visszaadni a látásomat. S én már feladtam a
reményt, hogy valaha is látni fogok majd. De Tempiék nem adták fel a reményt...
miután a szüleimtől és Bridgtől búcsút vettem, beszállva Booth kocsijába,
indultunk Forksba elvileg az új életünk felé....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése