Gentle Love - Gyengéd Szerelem

XIII.  – XIV. fejezet

 

„Vajon mindenki megérdemli, hogy boldog legyen? Vagy mindenki csak annyira lehet boldog, amennyire megérdemli?”

( Edward szemszög )

M

ost már annyira másképp látok mindent, mintha odakinn más fények lennének. Beszűrődik a szívembe és fényt gyújt. Úgy dobog, mintha a hajók fölött szálló sirályok szárnya lenne. Boldog vagyok. Bele kell törődnöm, hogy boldogabb vagyok, mint amennyire megérdemlem.

Soha egy pillanatra se hittem volna, hogy egyszer én is szeretni fogok majd így valakit, ahogyan a többi család tagom szeretik a társukat. 

Most már tudom, hogy milyen az amikor szerelmes vagy, és az a személy kibe mérhetetlenül beleszerettél, viszonozza az érzéseidet. Az, hogy most újra itt fekszik a karjaim között és az igazak álmát alussza szerelmem, sokkoltabb jobban boldoggá tesz. Hiszen, most már nem kell magamban tartanom azt amit érzek iránta, s bármikor megízlelhetem finom ajkait. 

Melyek egyre csak közelebb csalogatnak magukhoz. De arra, hogy ajkaink újra egybeforrjanak várnom kell mind ameddig amíg szerelmem fel nem ébred.

-Edward... –suttogta szerelmem.

De rá kellett jönnöm, hogy csak álmodik. Mely mégis mérhetetlen örömmel töltött el. Hiszen rólam, azaz velem álmodik. S ahogyan a kívánatos ajkai mosolyra húzódtak mikor ki ejtette a nevemet, engem is mosolygásra késztettek.

Egész éjszaka őriztem az álmát, miközben gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben.

Szeretem őt, nem csak szimpla barátként, hanem szerelemből. Ő az ki mellett eltudnám s eltudom képzelni az életemet, a jövőmet.

De vajon ő eltudja képzelni mellettem a jövőjét? Mellettem fog –e majd maradni akkor is, ha megtudja hogy nem vagyok emberi lény? Bízni fog –e bennem, és szeretni is fog majd engem „szörnyként”?  S ha igen, akkor vajon létezhet –e majd egy ember vámpír kapcsolat köztünk? Ha arra kérne, hogy változtassam át az amivé én lettem, megtenném?

A válaszom egyértelműen, nem tudom. Nem hiszem, hogy képes lennék őt is egy ilyenre kárhoztatni. Még akkor sem, ha csak is úgy lehetünk boldogok egymás mellett. Erre még gondolni se akarok. Nem, akarom őt elszakítani a még élő családtagjaitól. Ennyire nem lehetek önző. De ez még csak hadd legyen a jövő zenéje...

Szerelmem lassan ébredezni kezdett, melyet mosolygós arccal szemléltem végig.

-Jó reggelt álomszuszék! –köszöntöttem őt, egy apró csókkal.

-Neked is jó reggelt.

Szerelmes csókban összeforrva öleltük egymást a reggel további perceiben.

Apró csókokat váltva, kísértem szerelmemet a vendégszobába, ahol bár nehéz szívvel, mégis magára hagytam. 
Míg ő bent elvégezte a reggeli teendőit, és felöltözött addig én kint a szoba ajtaja előtt vártam ő reá.Pár perccel később, csatlakozott hozzám. Végig nézve rajta, büszkén könyveltem el magamban, hogy ő engem szeret. S hogy hozzám tartozik. Mérhetetlenül gyönyörű volt ebben a kék színű ruhában, mely szabadon hagyta vállait. Végig simítva a vállain, éreztem amit a teste megremegett. S hallottam amint ajkait sóhaj hagyta el.

-Gyönyörű vagy. –leheltem ajkaira, amit képtelen voltam nem megízlelni újra.

Az arcát újra az a piros pozsgás pír fedte, melyet annyira megszerettem.

Összekulcsolva ujjainkat sétáltunk le a nappaliban tartózkodó családomhoz. Kik mikor megpillantották az összekulcsolódó ujjainkat, örvendező mosollyal és gratulációikkal leptek el minket.Ami nagyon jól esett mindkettőnknek....

Miután Szerelmem és Adam megreggeliztek, mind a nappaliban foglaltunk helyet és családi történeteket kezdtünk el mesélni. Időközben betoppant Bella nagynénje és nagybátyja, kiket igazából Carlisle hívatott át. Hogy szerelmemmel együtt tudjanak, egyeztetni egy időpontot a szem műtétre. 
Bár Bella próbálta palástolni, hogy minden a legnagyobb rendben, de láttam és éreztem is rajta, hogy fél. Tudatni és éreztetni akartam vele, hogy én mellette leszek, s hogy bármi is történjék rám számíthat majd.

Ezért, elnézést kérve Temperencééktől, és a családom tagjaitól, felálltam ülőhelyzetemből, szerelmemet magam után húzva sétáltam ki a házból, egyenesen az erdő irányába. Hogy szerelmemnek véletlenül se essék baja, megkértem, hogy másszon fel a hátamra. Mikor már a hátamon volt, elindultam a kedvenc helyem felé az én kis titkos rétemre. Bár emberi tempóban mentünk, és sok idő tellett míg oda értünk, még is vidámabb hangulatban tettük meg az utat a rétig.A réthez érve, Bellát talpra állítottam, majd magam után lehúzva őt a fűbe, fogtam a kezeim közé az ő kezeit.

-Tudom s érzem, hogy félsz a műtéttől, de... hidd el nem lesz semmi baj. Én melletted leszek, s vigyázni fogok rád. –mondtam ki azokat a szavakat melyben mélységesen biztos is voltam.

-Köszönöm. Szeretlek. –mondta, s hozzám bújt.

-Én is szeretlek. –fontam a karjaimat köré.

Egy fa rönkhöz húzódva hátra döntöttem magunkat, és így  öleltük egymást lehunyt szemmel, s hagytuk hogy a szél űzze játékát a levegőben, és a bőrünkön.

 

-Már régóta nem éreztem magam ilyen biztonságban, és boldognak. –szólalt meg egy kis idő után szerelmem.

-Ahogyan én sem éreztem magam ilyen boldognak mint, ahogyan most. Veled. –leheltem csókot feje búbjára. –De most már ideje lenne hazamennünk, mert hamarosan besötétedik.

-Ó.. nem már! Nem akarok még menni. Annyira jó itt. Bizonyára amilyen kellemes érzés itt lenni, olyan gyönyörű is ez a hely.

-Igen az. De nálad nem gyönyörűbb. –nyomtam csókot ajkaira.

Majd felálltunk ülő helyzetünkből, és ugyan úgy a hátamra véve szerelmemet, indultunk vissza a házunkhoz....

A házunkhoz érve, még Temperencék kocsija ott volt. Amit Bellával is közöltem. Belépve a nappaliba, a családom felé egy biztató mosolyt küldtem. Mely arról tanúskodott, hogy minden rendben.

Mivel már este közeledett, Esme rávette Temperenc-éket, hogy vacsorázzak nálunk. Míg Esme és Temperenc a vacsorát készítették elő, addig a lányok segítettek összepakolni Bellának.

-Kész a vacsora! –kiáltott ki a konyhából Esme, mire Adam Booth-al egyetemben már a vacsorára is vetették magukat.

Amit szerelmem is készségesen elfogyasztott.

Nehéz szívvel bár, de sűrű szerelmes csókokat váltva, képtelen voltam elengedni szerelmemet.

-Edward, hálásan köszönjük azt, hogy ennyire törődsz Bellával. –ölelt meg búcsúzóul Temperence.

-Nem kell semmit megköszönnöd. –feleltem vissza.

Majd miután beült a kocsiba, Seeley már indított is. Mikor már eltűntek a sötétségben, tértem vissza a házba ahol a családom azzal a kérdések fogadott, melyre egyáltalán nem számítottam.

-Mikor akarod elmondani neki, hogy vámpírok vagyunk? Mert ezt nem tarthatod örökké titokban előtte.

-Mi? Ti vámpírok?

S ekkor mintha mindent elvágtak volna előttem, és csak egyetlen egy kérdés zakatolt a fejemben, amely attól a személytől jött kit a legeslegjobban szeretek....

 

( Bella szemszög )

Annyira boldog voltam ezen a napon mind addig amíg, vissza nem mentünk Edwardékhoz, és kinem szálltam a kocsiból, hogy aztán visszamehessek Tempi táskájáért, melyet a kanapé mellett hagyott. 

Amikor beértem a Cullen házba, egy olyan kérdés fültanúja lettem akarva –s akaratlanul, melyre egy ép gondolatom sem volt.

Vámpírok? Az, nem lehet. Hiszen tudtommal, vámpírok nem is léteznek. És egyébként is ők, hogyan lehetnének azok ha az emberek között élnek?

-Bella... –nyögte ki a nevem Edward.

-Mond, hogy nem igaz. Mond, hogy ez csak egy vicc!

Hogy kértem –e, vagy sem?! Azt most nem tudtam volna meg mondani.

S mi van ha tényleg vámpírok? S azért próbálkoztak a bizalmamba férkőzni, hogy aztán megölhessenek? És, én meg amilyen naiv vagyok, szépen hagytam hogy csapdába csalhassanak, hogy aztán megölhessenek.

Vajon, mind az a kedves szó amit nekem mondtak, vagy mind az a kedves tett melyet nekem tettek az is csak egy csapda része volt? Vagy mégsem?

Edward vajon tényleg szeret úgy ahogyan mondta? Vagy csak szimplán jót röhögött a hátam mögött?

Nem.. ez nem lehet!

Bella, hogy is lehetsz ilyen ostoba véleményen róluk?! –dörrentem magamra.

-Az igazat akarom hallani! Tényleg igazak voltak azok a szavak és tettek melyet adtatok nekem? Vagy nem?!

-Minden egyes szavunk és tettünk az mind igaz, és szívből jött Bella. –válaszolt a kérdésemre Esme.

Egy részem ettől a vallomástól megnyugodott, de a másik részem nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen.

-Sajnálom, de egy kis ideig ne keressétek a társaságomat. –kértem őket –Tempi táskájáért jöttem vissza.

Amit, perceken belül a kezembe is került, mellé ugyan az a kéz is simult mely jól eső bizsergéseket váltottak ki belőlem.

-Bella... megértem, ha ezek után nem kérsz többet belőlem. És fájó szívvel ugyan, de el is fogadom. De a többiek társaságát ne kerüld csak, azért mert mi nem emberek vagyunk. Hidd el, mi nem bántunk embereket, ahogyan téged sem bántanánk. De ha nem akarsz látni, akkor csak mond ki és esküszöm neked, hogy békén foglak hagyni.

-Edward...  bár tudnám, hogy mitévő legyek ebben a pillanatban, de nem tudom. Egy kis időre van szükségem. Bár én se igazán tudom, hogy mire is...

Mondtam, majd azzal el is hagytam a házat. Mivel látni nem láttam, és egyedül siettem ki a házból, lecsúsztam a lépcsőről.

-Bella! –hallottam Edward és családja ijedt kiáltását.

Majd, megéreztem a kezemen egy hideg érintésű kezet, mely felállított.

-Köszönöm. –suttogtam.

-Bella, nem ütötted meg magad? Istenem, jól vagy? –záporoztak felém Tempi aggódó kérdései.

-Igen, jól vagyok. Csak egy pár apró karcolás, semmiség az egész. Menjünk! –válaszoltam.

Kihúzva a kezeimet Edward kezeiből, hagytam hogy nagynéném a kocsihoz vezessen, ahova miután mind a ketten beültünk, haza is indultunk.

Egész úton, teljesen megfeledkeztem arról hogy hol vagyok, s csak is az ezelőtt pár percek történéséken kattogott az agyam, ahogyan egész este folyamán is, mind addig amíg álomba nem szenderedtem. 

*Álmomban, újra mindent láthattam. Minden egyes dolgot mely, csak a szemeim elé kerültek. 
Egy gyönyörű rétre szaladtam, vidáman és boldogan mosolyogva. Hátam mögött pedig egy magas, kissé izmosabb és  szálkásabb testalkatú bronzvörös hajú férfi, szaladt. Ki mind végig azon volt, hogy engem elkapjon. De nem sok sikerrel járt. Ugyan is sokalltabb gyorsabb voltam. Szinte a talpam nem is érte a talajt, úgy futottam. De a férfi se volt lassú, sőt mi több.. majdnem ugyanolyan gyors volt mint én. 
Majd mikor már azt hittem, hogy lehagytam őt, megálltam egy pillanatra. S akkor megéreztem két kezet amint derekam köré fonódik.

-Megvagy! –mondta, bársonyos hangján és apró csókot lehelt a nyakam tövébe.

-De csak mert azért, mert hagytam magam. –suttogtam vissza.

Hiába éreztem és tudtam, hogy én vagyok az a személy, mégis a hangom máshogy csengett. Mint az angyaloké, úgy csengett.

-Ühüm... – mondta hümmögve, majd féloldalas mosolyra húzta ajkait. –Szeretlek Bella!

-Én is szeretlek Edward. –vallottam újra neki szerelmet.

Majd ajkaink egy forró ám de mégis szerelmes csókban forrtak össze...* 

....egy héttel később....

( Edward szemszög )

Egy hét telt el azóta az este óta, mikor szerelmem tudomást szerzett arról, hogy én és a családom nem emberi lény, hanem vámpír. 

Soha, eddigi életemben nem gyűlöltem és utáltam ennyire vámpírnak lenni, mint az elmúlt egy hétben.  Gyakran fordult meg a fejemben, hogy: Mi lenne, ha csupán én is csak egy emberi lény lennék? Akkor most nem kéne szerelmemtől távol lennem.

Azon az estén mikor, megmondtuk neki az igazat, Jas elmondta hogy szerelmem mikor kiejtette azokat a szavakat, hogy még ő saját maga se tudja... mitévő legyen... ugyan ezt érezte az érzelmeiben is, hogy nem tudja mitévő legyen.

Bár, családom próbált visszatartani akkor este, hogy ne menjek el hozzájuk, de én a makacsságomnak köszönhetően mégis elmentem. Szerencsémre az ablaka nem volt becsukva, így egész éjszaka őrizhettem álmát, még ha ő nem is tudott róla. Mikor ismételten kimondta az álmában a nevemet és hogy szeret, remény csillant meg bennem. Az a remény, hogy újra a karjaimban érezhetem és tudhatom erőt tudott adni nekem.

Bár az utolsó gondolatra nem mondhatnám azt, hogy teljesen igaz. Ugyan is már a harmadik nap dugába dőlt a reménységem, mikor egy –Szia!-nál többet nem szólt se hozzám, sem pedig a testvéreimhez.

A hét további napjaiban, ő nem jött iskolába. Az aggodalmunk, akkor hagyott alább mikor Carlisle közölte velünk, hogy azért nem jött iskolába, mert az előkészületeken vett részt nála...

Lassan, elérkezett egy újabb hét  - egy újabb hétfő, mely mindannyiunk számára igen fontos esemény övezett. Mivel, mind megígértük még anno Bellának, hogy történjék bármi is, mi mellette leszünk. S így mi se mentünk iskolába. Mindannyian készenlétbe és izgatottan érkeztünk meg a kórházba, ahol Carlisle a zöld műtős ruhát öltötte magára.

Mielőtt szerelmemet betolhatták volna a műtőbe,  legnagyobb meglepetésemre velem akart beszélni. Kissé féltem is attól ami rám várt, meg nem is. Hiszen, nem tudtam hogy miről szeretne velem beszélni.
 Lehet, hogy azt fogja majd mondani, hogy menjek el mert nem akarja azt, hogy én is itt legyek?  Erre a választ csak is akkor kaphatom meg, ha bemegyek hozzá. Magamra kapva egy zöld színű védő ruhát, és maszkot mentem be hozzá.

Belépve hozzá a műtőbe, közelebb léptem hozzá majd a tenyereim közé vettem kezeit.

-Edward? –kérdezte.

-Igen, én vagyok az.

-Köszönöm, hogy itt vagy... gondolkodtam és arra jutottam, hogy... akármi is légy, engem nem érdekel. Csak is az hogy szeretsz, hogy velem vagy. Nem akarlak elveszíteni soha. Szeretlek.

-Soha, ígérem soha nem fogsz elveszíteni. Itt kint, leszek mindvégig. ahogyan ígértem. Én is szeretlek. –mondtam.

Majd, ajkainkat összeillesztve forrtunk szerelmes csókba. 

A csókunkat Carlisle és a vele lévő orvos és nővérek zavarták meg. Apró csókot lehelve szerelmem kézfejére, majd kilépve a műtőből a családom tagjaihoz és Temperenc-ékkel vártuk a műtét végeztét.....