Gentle Love - Gyengéd Szerelem

VIII.  fejezet

(Edward szemszög)

Mire befejeztem a komponálást, és a többi kedvenc dalomat, megpillantottam a már elalvó keresztfiamat.  
Felállva a zongorám mellől lecsuktam annak fedelét, majd Adam-hez léptem, akit az ölembe vettem, és felvittem a szobájába. Levettem róla a nadrágját és a zokniját, ráadtam a pizsama nadrágját, majd befektettem őt az ágyába, s be is takargattam. Miközben puszit nyomtam a homlokára, az álma a sárcsatánkról szólt, amit nem tudtam mosoly nélkül hagyni.

Így visszanézve a kis játszmánkat eléggé nevetségesnek és viccesnek tűntünk.

/*Én és Emmett hirtelen sárgolyókat repítettünk a családunk felé, akik először meghökkenten, majd mikor észre vették hogy mi a hasunkat fogva nevetünk rajtuk, egy olyan "Na-várjatok-csak!" – nézéssel vigyorogtak ránk.  Majd először Adam saját maga gyúrta meg az első golyót, amit elsőnek az apja helyett nekem szánt- ezzel jól kicselezve engem. Az első sárgolyó az arcomon landolt, amitől köpni – nyelni sem tudtam abban a szent pillanatban.

-Ha harc hát legyen harc! –vágtuk rá egyszerre bátyámmal.

Majd újabb sárgolyókat gyúrva célozgattunk meg mindenkit, bár ők sem voltak restek viszonozni számunkra a golyókat. Ami mindannyiunk nagy meglepetést okozott, a szüleink is beszálltak a mi kis saras játékunkba, amit természetesen Esme kezdett el, Carlisle-val szemben. Egyenesen a szájának repítette. Ezt apánk kihívásnak tekintve kijelentette, hogy alkossunk egy – egy csapatot. Fiúk a lányok ellen. 

Habár mi voltunk ember előnyben, mégis úgy látszódott, hogy a lányok nyerik meg a versenyt. De Adam- egy rafinált és cseles akcióval- telibe találta a lányokat, ezzel megnyerve nekünk a versenyt. Miután kiszórakoztuk magunkat, Adam az apja nyakába ült- nevetve és sárosan mentünk haza.*/

Mosollyal az arcomon hagytam el Adam szobáját, s egyenesen a sajátomba mentem, ahol ledobtam magam a bőrkanapémra.

A gondolataimban újra a Bellával való beszélgetésünket játszottam le. Kívülről úgy festhettem akkor, mint aki randit akar kérni, a számára gyönyörűnek titulált lánynak.

Jelen esetemben, ha ismerne, akkor azonnal randira hívnám. De ezzel nem akarom megijeszteni őt, így a beszélgetésünk közben eldöntöttem, hogy várok addig, amíg jobban is megismerjük egymást, és akkor rákérdezek majd nála, hogy nem jönne-e el velem, például vacsorázni, bár ez nekem felettébb kényelmetlen lenne. Jól van na, vadászni mégsem hívhatom el!

Újra hallani a hangját varázslatos volt. Minden egyes szavát úgy ittam magamba, mint szomjazó a vizet.

Reggel már készenlétben, és az arcomon mosollyal vártam a testvéreimet, hogy csatlakozzanak hozzám, ugyanis boldogan tituláltam magamban, hogy ma újra láthatom az én szépséges angyalomat. Amint a testvéreim letessékelték magukat az emeletről elköszöntünk Esme-től és Adam-től, majd azután, mi fiúk az én Aston Martinomba beültünk, míg a lányok Rose BMW-jébe, indultunk az iskolába.

Épp, hogy megérkeztünk a sulihoz, Belláék is megérkeztek. Amint Bella kiszállt a nagybátyja kocsijából, a lányok már is a nyakába ugrottak. Mikor a lányok elengedték Bellát, mi is üdvözöltük őt. Ezután mindannyiunk megdöbbentésére, Emmett javaslatát megfogadva mentünk el a lányokkal vásárolni. Ha máskor kéne mennünk vásárolni a lányokkal, akkor biztosan hogy még a világból is kiszaladnánk. De, hogy Bella is ott lesz velünk, lehet hogy nem is lesz olyan rossz, mint azt gondolnánk. Í

Így Bella beült Rose-hoz. Miközben, Em a vicceivel próbált meg bennünket szórakoztatni, megcsörrent a mobilom. A kijelzőn Rose neve villogott, ami kissé meg is ijesztett.

Mi van, ha Bellának esett valami baja? Ha, igen én akkor nem tudom mit fogok csinálni. Az biztos, ha vele bármi is történik abba én belebolondulok...

De miután meghallottam a világ leggyönyörűbb hangját, lenyugodni látszottam.

Amikor Bella feltette azt a kérdést, hogy nem versenyeznénk-e velük Seattle-ig, a fiúk azonnal bele is egyeztek. Így én is beleegyeztem a versenybe, ugyan is bízva magamban, és az eddigi Rosalie-val való versenyekben, nem igen volt esélyük nyerni, ám a mai versenyt, meglepő módon nem én nyertem, hanem nővérem.

Beérve őket Seattle egyik plázájának a parkolójában, elismerően gratuláltam nővéremnek. Mint kiderült, Bella volt az, aki miatt sikerült leelőznie minket.

Az, hogy ő valamikor versenyző volt, nagyon is meglepett. De nem csak engem, hanem mindannyiunkat. Mindent eltudtunk volna képzelni róla, de azt, hogy versenyzett ő anno, na azt már nem.

Majd a lányok felocsúdtak, és karon ragadták Bellát, majd húzták is maguk után befelé az épületbe, míg mi utánuk kullogtunk...

Pár órával később, úgy döntöttünk, hogy megkeressük a lányokat, hátha el kél nekik egy kis segítség.

- Bellát hol hagytátok? –tette fel a kérdést Em kíváncsian.

- Ott, abban a próba fülkében –mutatott arra felé Alice. – Épp, az általam kiválasztott ruhát próbálja fel.

- Nézd azt a felsőt! –szólt Rose húgunknak. –Ezt meg kell vennünk!

Amint Rose kimondta, hogy „ezt meg kell vennünk”, már a kezükbe is vették az említett fehér felsőt.

Majd ezt követően Alice gondolatban üzent, hogy Bella pár perc múlva kifog lépni a fülkéből, segítséget kérve a ruha cipzárját felhúzni, s legyek olyan szíves, hogy segítsek Bellának. Eleget téve Alice kérésének, odaléptem a fülkéhez. 

Rá alig két percre Bella hangját hallottam meg, amint segítséget kér Alice-éktől.  Amint kilépett a fülkéből, a lélegzetem is elállt. Mese szép volt ebben a ruhában. Na nem mintha enélkül a ruha nélkül csúnya lenne... Mert arról szó sincs. De ez a kék ruha úgy áll rajta, mintha rá öntötték volna. A kék szín nagyon is szépen- nem is szépen, hanem inkább gyönyörűen áll rajta.

Hirtelen ötlettől fogva, a kezeim önállóan is útra keltek, ezzel végig simítva a csupasz, ám bársonyos bőrön. Éreztem, amint az érintésembe beleborzongott, ami nagyobb bátorságra ösztönzött engem. Feljebb húzva rajta a cipzárt, fordítottam magam felé, közben egyre közelebb húzva őt magamhoz.

-Edward... -suttogta a nevem, ami melegséggel öntött el.

A kívánatosan meggy piros ajkai egyre csak arra csábítottak hogy érintsem meg őket a sajátjaimmal. Hallottam, hogy valamit még kérdezett, de annyira elfoglalt az ajkai gyönyörűsége, hogy csak egy egyszerű „nem tudom”-ot, tudtam kinyögni, majd az ajkaimmal egyre közelebb kezdtem közeledni ez övéihez....

  

( Bella szemszög )

....jesszusom. Ez... ez... nem történhet meg.

- Öhm... köszönöm a segítségedet! –szakítottam ki magam az ölelő karjai közül.

Amint, a karjai eltűntek rólam, furcsa hiányérzet kerített a hatalmába. Az nem lehet, hogy én tetszem neki! Ez nevetséges! Hiszen sose voltam egy szépség! De mi van, ha mégis tetszem neki? Na jó, ez badarság. Még hogy te, Bella, tetszenél Edwardnak? Ne légy ennyire nevetséges! –dorgáltam meg magam.

Majd mire visszatérhettem volna a próbafülkébe, Rose és Alice hangját ismertem fel mellettünk.

-Bella, gyönyörű vagy ebben a ruhában. Ezt meg kell vennünk –jelentette ki Alice.

-Nem, hiszem hogy ez igaz lenne. De azért köszönöm. De, nekem ez a ruha nem igazán nyerte el a tetszésemet. Rose, segítenél lehúzni a cipzárt? –kérdeztem zavarodottan. Bár nem láttam a ruhát- hogy is láthattam volna?!- de ha megvenném, akkor mindig az előbb lejátszódottakra emlékeztetne.

-Öhm... persze. –felelte, majd éreztem, amint a hátamon a cipzár lejjebb húzódott.

-Köszi –mondtam.

Visszalépve a fülkébe gyorsan lehámoztam magamról a ruhát, és visszavettem a sajátjaimat. Visszamenve a többiekhez visszaadtam a ruhát Alicenek. 

Még egy kis ideig, hosszasan válogattak a csajok a ruhák közül, addig én a saját gondolataimba merültem el, s azon morfondíroztam, hogy ha nem szakítottam volna ki magam Edward karjai közül, akkor megcsókolt volna?! Vagy én értelmeztem rosszul?! Ezt talán már soha nem fogom megtudni. Amúgy is, mit érezhetne irántam, alig egy fél óra beszélgetésünk után? Semmit. 
Ezzel a tudattal együtt ültem be Rosalie piros BMW-jébe, ahol tárcsázva Seeleyt, indultunk el az óvodába.

- Szia Bells. Valami baj van? –szólt bele Seeley.

- Szia Booth! Nem, nincs. Csak azt akartam mondani, hogy ma ne gyere értem a suliba. Mert Rosalie-ék felajánlották, hogy elvisznek.

- Óh, rendben. De délután azért érted megyek!

- Oké. Akkor délután várlak. Szia!

- Szia. –a vonal megszakadt.

A kocsiban ülve mosolyogva hallgattam, amint Alice az idő közben bekapcsolt rádióban szóló dalt kezdte el énekelni. A hangja gyönyörűen csengett.

- Nagyon szép hangod van! – jelentettem ki, miután véget ért a dal.

- Köszönöm Bella. Tudod szeretek énekelni –válaszolta.

- Ezek szerint bizonyára énekesnő szeretnél lenni –inkább kijelentésnek hatott, mint kérdésnek.

- Nem, dehogyis. Erről szó sincs. Az nem az én műfajom –felelte kuncogva.

Nem sokkal később meg is érkeztünk az óvodához, ahol megkérdeztem Alice-éket, hogy nincs kedvük-e bejönni velem, s egy kicsit szórakoztatni a kicsiket. Boldogan mondtak igent.

Belépve az oviba a kicsik egyből hozzám szaladtak, amit én most is csak mosolyogva tűrtem.

- Anya! Apa! Kereszt apu! Kereszt anyu! Jazz bácsi! Hát ti? –kérdezte, meg kíváncsisággal a hangjában Adam, miután elvált tőlem.

- Szia kicsim –hallottam meg Rose hangját. –Mi csak elhoztuk Bellát. Megkérdezte, hogy nincs kedvünk-e bejönni hozzátok. Mi pedig igennel válaszoltunk. Mi is viszünk majd haza téged.

- Tényleg? Jaj, de jó! - kiáltott fel vidáman.

Ezt követően Rose, Alice, Em, Jasper és Edward bemutatkoztak a kicsiknek. Ahogyan ők is tették velük. Susan kedvesen fogadva őket bízta ránk a kicsiket egy pár órára.

Ebben a pár órában az összes gyerek hol lovacskázni a fiúk hátán, hol bújócskázni, hol pedig labdázni szerettek volna.

Amíg a fiúk és a lányok a kicsiket szórakoztatták, addig én leültem az egyik kis asztalhoz, majd csendben hallgattam a gyerekek édesen csengő kacagását, ami időnként meg-megmosolyogtatott...

- Tudod, szerencsés vagy, amiért nap mint nap köztük lehetsz –hallottam meg a hátam mögül Edward bársonyos hangját.

- Tudom –mondtam, mosolyogva. –Ha ők nem lennének, nem tudom, hogy mi lenne velem. Tudod, a szüleim és a húgom elvesztése mély sebet hagyott bennem, amit, ilyenkor ők valamennyire eltudnak mulasztani. Velük a családom hiánya enyhülni látszik. De miután innen haza megyek, minden kezdődik elölről, sajnos. Nagyon hiányoznak nekem...

Csak úgy áradtak belőlem a szavak. Nem szoktam a múlttal kapcsolatos érzelmeimről beszélni, de Edwardnak megnyíltam, nem tudom miért. Közben éreztem, amint a könnyeim utat engednek maguknak.

-Shhh... –suttogta Edward, majd az ölelésébe zárt.

A mellkasába fúrva a fejemet próbáltam elbújni a fájó emlékeimtől...