Gentle Love - Gyengéd Szerelmek

XVI. fejezet

*Vajon a rémálmaink csak az agyszüleményünk következményéből fakad? Vagy, amit mi rémálomnak hiszünk, az maga a valóság? *

( Bella szemszög )

Az éjszaka folyamán Edward mindvégig mellettem volt. Aminek felettébb nagyon is örültem. 

Mind addig amíg el nem aludtam, kifaggattam a vámpír életről, és természetesen a családjáról. Először, azt hittem, hogy nem fog majd mesélni róla, de legnagyobb meglepetésemre mégis mesélt... Idővel már egyre laposakat pislogtam, majd miután Edward lágy csókot lehelt a homlokomra, az álmok világába repültem.

*Felébredvén, a szobában csak is a sötétség vett körül. Egyik percről a másikra, a legrosszabb félelmem kezdett a hatalmába keríteni. De mielőtt, azonban túlságosan is a félelmemnek szabad utat engedhettem volna, minden erőmmel próbáltam elnyomni a kétségbeesésemet.  
-Nyugi, Bells. Biztosan, még éjszaka lehet, azért nem látsz csupán mást csak is a sötétséget. -igyekeztem nyugtatni magam.

-Edward! -szólítottam meg szerelmemet, ki még az este folyamán megígérte, hogy velem marad.
Szólongattam, de mindhiába. Nem válaszolt. De, akkor hol lehet? -kérdeztem magamtól, miközben az ajtó kissé hangos nyikorgós zaját hallottam meg.

Mióta nyikorog ez az ajtó?  Mióta én itt vagyok, azóta egyszer se hallottam volna azt, hogy nyikorgott volna. 

-Van itt valaki? -szólaltam meg. -Kérhetnék egy kis világítást?

-Bella, hiszen tíz perc múlva dél lesz. Milyen világítást kérsz?   Jó vicc volt. Ilyet még én se tudtam volna, ellőni.  -hallottam meg Emmett dörmögő hangját, és vele együtt a nevetését, pár perccel a megszólalásom után.

-De, akkor mért van sötét a szobában? -tettem fel egy újabb kérdést.

-Hiszen, hó tágra süt be a nap a szoba ablakán. -jelentette ki, maga biztosan.

Hogy mi? Az, nem lehet. Mi történik velem? 

-Akkor miért nem látok semmi mást, csak a rettentő sötétséget? -kérdeztem, de választ már nem kaptam rá, ugyan is Emmett már sehol sem volt a szobában.

Vajon, ezt a beszélgetést csak képzeltem? Vagy még sem? Mi van, ha ez a beszélgetés kettőnk között tényleg megtörtént?

-Bella. -hallottam meg Carlisle hangját közvetlenül mellőlem. 

-Carlisle, miért csak a sötétséget látom "újra"? Hiszen, tegnap már újra láttam. És, most meg már nem. -kezdtem kétségbe esni.

-Ezt nem értem. Ilyen, még nem fordult elő. Bella, tényleg nem látsz semmi mást, a sötétségen kívül? -kérdezte Carlisle.

-Nem. -feleltem.

Amikor felébredtem, a félelmem nem volt alaptalan. Hiszen, mi másért nem látok megint? Mi történt? Hogy történhetett meg ez? -ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, miközben igyekeztem a külvilágot kizárni magam körül. 

S csak is egy cél lebegett a gondolataimban. Amit, végbe is akartam vinni. Lerántva magamról a takarót, álltam fel az ágyról.

-Bella, kicsim. Még is mit csinálsz? -kérdezte aggódva nénikém.

Nem, törődve a felém intéző ijedt és aggódó kérdésekkel igyekeztem, eljutni az ajtó felé. Bár, nehézkesen de eljutottam az ajtóhoz, közben -el - el lökve, a segítséget nyújtó karokat. Kiérve a szobából, a falmentén oldalazva, siettem eljutni a kijárat felé. De, mivel nem tudtam hogy hol a kijárat, és segítséget se akartam kérni, mert akkor vissza vittek volna abba a szobába, ahova nem akartam vissza menni. 

-Bella, még is  miért szaladtál el? -hallottam meg Edward hangját, nem messze tőlem.

Hallgattam, és csak mentem arra amerre a lábam vitt. 

-Az, istenért Bella, válaszolj már! -dörrent rám, mikor választ még most se adtam. 

Kicsit, meghökkentem ettől a hangnemétől.  De, tartva magamat az elhatározásomhoz, folytattam az utamat tovább.

-Bella!. -ragadta meg a karomat, melyet akárhogyan is próbáltam kiszakítani az övéi közül, sehogy sem sikerült.

-Engedj el. -kértem. 

-Nem. Addig nem engedlek el, amíg nem válaszolsz a kérdésemre. 

-El, innen tőled és mindenkitől távol. Belementem ebbe az átkozott műtétbe, de mégis mit értem el vele? Csupán csak, egy napig láttam. S, most meg? Semmit. Az égadta világon, semmi mást nem látok csak, is a feketeséget magam körül.  Nem, akarom hogy szenvedjetek miattam. -zokogva törtek elő belőlem a szavak.

-Bella..

-Nem, Edward. Én nekem ez így nem fog menni. Elég volt. Elég volt a folytonos mihaszna reményekből. Számomra ez így nem élet ez élet.   Idővel, úgyis elválnának az útjaink. Hiszen, én minden egyes nappal és évvel csak is öregszem, míg te ugyan ilyen maradsz. S, az helyett, hogy mellettem/velem együtt szenvedj te és a családod, így inkább elmegyek.  -engedett a szorításán, majd mikor a karjai lehullottak róla, még azért a legfontosabb mondatot még elmondtam neki. -Szeretlek , s légy boldog valaki mással aki mellett nem kell ennyit szenvedned. Ég veled Edward.

Amint, az utolsó szavak elhagyták az ajkaimat, a könnyeimet letörölve kezdtem el újra rohanni. 
Nem tudom, hogy hogyan de, kijutottam a kórházból. Mikor megcsapott a friss levegő, igyekeztem a hangokat beazonosítani, s a "remélhetőleg" a legmegfelelőbb irány felé tartottam....*

-Bella, szerelmem. Ébredj. Ébredj fel. -hallottam meg ismét, szerelmem hangját közvetlenül mellőlem.

A szemeim ijedten pattantak fel az ijedségtől. Körbe tekintve a szobán, minden olyan volt mint mikor elaludtam. Edward mellettem volt, és aggódó tekintettel vizslatta minden apró rezdülésemet.

-Mi történt?

-Csak, álmodtál. S nagyon úgy tűnik, hogy rosszat álmodtál, mert azt mondtad, hogy : /-Ég veled, Edward./

-Óh... ez csak egy rossz álom volt.   Pedig, olyan valóságosnak tűnt. -motyogtam halkan, de rá kellett jönnöm, hogy egy kitűnő hallással rendelkező vámpír is van közvetlen mellettem.

Mellém feküdt, majd az ölelő karjai közé zárt és egy apró csókot lehelt ajkaimra..

Az ölelésébe bújva, hagytam hogy szerelmem nyugtató simogatásokkal, szenderítsen álomra.

...Ezúttal, egy sokkal szebb és boldogabb álom világba érkeztem....