Gentle Love - Gyengéd Szerelem

XI.                    fejezet

( Edward szemszög )

Mikor szerelmem elszenderedett a karomban, csodálattal néztem mesés arcát, melyet a hold fénye világított meg.

Milyen békés, és nyugodt az arca. –gondoltam.

Mintha, egyáltalán nem is történt volna meg vele mind ez a szörnyűség. Bár, ne is történt volna meg vele. 

Napról – napra, egyre jobban érzem azt, hogy nem tudnék nélküle élni. 
Mióta betoppant az életembe, a napjaim egyre boldogabb és boldogabb. Mikor vele vagyok,  csak is ő számít nekem.

Vajon, ha elmondanám neki az érzéseimet, ő is ugyan úgy viszonozná az érzéseimet? Ha elmondanám neki, hogy mi is vagyok valójában, elfogadna annak ami vagyok? Vagy ami a legrosszabb, egy életre megundorodna tőlem, és a családomtól?

Nem, ilyenre még gondolni se merek. Mert félő, hogy soha többé nem hallhatnám gyönyörű hangját, szíve dobbanását, és nem láthatnám szépségét.

*Ha váratlanul valami értékes kerül a kezedbe, szánalmas életed gyökeres fordulatot vesz. Nem a boldogságtól, hanem a rettegéstől. A rettegéstől, hogy elveszítheted.*

Lassan a nap felkelő fény sugarai világítottak be szobám ablakán jelezve, hogy elérkezett a reggel. Bár, nem akartam akár egy pillanatra se, egyedül hagyni, a békésen alvó szerelmemet, de mivel Tanyáék épp haza indulni készülődtek, képtelen voltam magára hagyni őt.

Mielőtt azonban, kiléphettem volna a szobámból, a pléddel alaposan betakargattam, majd apró csókot lehelve homlokára, mentem le az éppen búcsúzkodni készülődő családomat.

Miután Tanyaék elköszöntek tőlem is, Esme reggelit készített Adamnek és Bellának egyaránt. Amibe én is besegítettem.

-Hát a mi kis Belluskánk, tán még alszik? –lépett a konyhába Em.

-Igen, Emmett még alszik. Ugyanis...

-Ugyanis? –kérdezte meg.

-Ugyan is, kb. hajnali fél négykor aludt el. –fejeztem be a mondandóm.

-Hogy – hogy? Csak nem végig huncutkodtátok az éjszakát? –húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

-És, ha igen Emmuska?! Akkor mi van? –hallottam meg szerelmem hangját.

Felé pillantva, még mindig ugyanaz a hálóing volt rajta, melyben aludt.

  És a lélegzetem most is ebben a pillanatban ugyan úgy, a torkomra forrt, mint tegnap este. 

-Amúgy is mért jössz folyton az ilyen kérdéseiddel Em? Ha akarjuk úgy is elmondjuk, ha meg nem akarjuk, akkor nem mondjuk el. Pláne, meg hogy csak beszélgettünk egész éjszaka. Tudod, nem mindenkinek a szex körül forog a gondolata. –tette még hozzá, pár perccel később.

-Nos, ebben egyet kell hogy értsek Bellával. –csatlakozott hozzánk Rosalie.

-Ahogyan mi is. –szólalt fel egyszerre Alice és Jas is.

-Hát ez remek. Mindenki ellenem van? –tette fel a költői kérdését Em.

-Igen. –feleltük kórusban, mire mind elnevettük magunkat.

Em, bevágva a durcit tért a nappaliba, ahol bekapcsolva a tv-t, baseball mecset kezdet el nézni. Mi pedig, miközben Bella és az időközben hozzánk csatlakozó Adam a reggelijüket fogyasztották, a mai programunkat tervezgettük.

Esme úgy döntött, hogy ma is mind eddig minden hétvégén most is meglátogatja az árvaházi gyerekeket.

-Esme, nem bánnád, ha.. ha én is veled tartanék? –szólalt meg szerelmem.

-De, hogy is bánnám. Sőt mi több örülnék is neki. –lépett közelebb Bellához, majd mosolyogva ölelte meg őt.

-Köszönöm. –mondta, viszonozva anyám ölelését.

-Nem bánjátok, ha én is csatlakoznék hozzátok? –kérdeztem.

Mert, amíg Bella nálunk van, szeretném minden egyes pillanatot kiélvezni a közelében.

-Nem, dehogy is. –felelték egyszerre.

Miután ezt megtárgyaltuk, Alice és Rose belekarolva Bellába, mentek fel az emeletre.

Mivel Esme nem engedte, hogy elmosogassak így Adamet a hátamra kapva csatlakoztunk Jassal, melák bátyámhoz. Bár, engem  tulajdonképpen eddig nem túlságosan kötött le a meccs, mégis figyelemmel követtem a mérkőzést.

Körülbelül, negyed óra elteltével lépteket halottunk, ami a lépcső felől jött, az én figyelmem már nem e tv-képernyője vonzotta, hanem szerelmem. Haja, kivasalva, lófarokba volt kötve a feje búbján. Enyhe világosabb smink borította gyönyörű arcát. Egy egyszerű koptatott farmert viselt, mely mégis szűkítően tapadt rá, mely még jobban kiemelte lábait. És egy – egyvállas felsőt viselt. Lényegébe véve, most is gyönyörűen festett.

-Ejha. Milyen csinos, és szép a mi kis Bellánk! –füttyentett elismerően Em, kin a sértődöttség pillanatok alatt elszállt.

-Köszönöm. –felelte elvörösödve.

-Így igaz Bella. –szólalt fel Jas is, egyet értve Emmel.

-Köszi. –köszönte meg Jasnak is a bókot.

Én meg még mindig némán, követtem őt és a hozzánk időben csatlakozó Esmet, a garázsba.

-Tényleg csinosan festesz ma is. –szólaltam meg, miközben kinyitottam neki a Volvó ajtaját.

-Köszönöm Edward. –felelte mosollyal az arcán.

Miután mi is Esmevel beszálltunk a kocsiba, indítottam is. Belepillantva a visszapillantó tükörbe, felfedezni véltem szerelmem piros pozsgás arcát.

Mielőtt azonban az árva házhoz érhettünk volna, Esme megkért, hogy álljunk meg egy közelebbi áruháznál, hogy mégse üres kézzel látogassuk meg őket...

Felszerelkezve játékokkal, - plüssökkel, -kifestőkkel, - ruhákkal, - és finomságokkal, folytattuk tovább az utunkat most már az árván maradt gyerekhez.

Megérkezve az árva házhoz, Marie –ki az árvaház tulajdonosa – jelent meg közvetlen mellettük, és pár nevelővel, kik segítkeztek nekünk be vinni a gyerekeknek szánt meglepetéseinket.

Belépve a gyerekekhez, örömmel és boldogan fogadtak minket. Látva az arcokon, azt a boldogságot mely az okból jelent meg rajtuk, amiért léteznek olyan emberek kik gondoskodnak róluk, felemelő érzéssel tudott elönteni engem, és a családomat egyaránt...

Soha, nem tudtam megérteni azt, hogy – hogyan létezhetnek olyan emberek, kiknek meg adathatik az az öröm, - hogy gyerekük lehet, és csak így eldobják őket maguktól.  

Más majd az egész életét próbálkozásokkal, és reményekkel tölti el csak azért, hogy egy kis csöppséggel gyarapodhasson a családjuk. És, a sok megpróbáltatások árán mégse jár sikerrel.

-Edward! Hahó! –szólítgatott valaki.

-Hm? Tessék? –fordultam az illető felé, ki nem más volt mint az én angyalom.

-A gyerekek azt kérdezik, hogy nem –e játszanál megint nekik, a zongorán? –kérdezte kíváncsian.

-De, játszom. –mondtam, majd kézen fogva szerelmemet, szóltam a kicsikhez, hogy menjünk át a nagy terembe, ahol a zongora állt.

Átérve a nagy terembe, elengedve Bella kezét, most is mind minden alkalommal kiválasztottam egy kis csöppséget, kit az ölembe ültettem. Bella pedig az helyet, hogy helyet foglalt volna mellettem, megállt a zongora mellett.

-Hogy hívják őt Edward? –kérdezte tőlem, Amy.

Kinek haja vörös színben pompázott, és a csoki barna szemei is ugyan úgy tündöklött mint szerelmemnek.

-Ő, Bella. –válaszoltam kérdésére.

-Mint egy hercegnő, úgy néz ki. –mondta mosolyogva.

-Még annál is szebb. –feleltem, rá kacsintva. –Mit szeretnél, melyik dalt játsszam el?

-Hát.. tudod van egy dal, melyet még az anyukám énekelt nekem mindig.

-S melyik az a dal? –kérdezte kíváncsian Bella.

- I'm Not A Girl, Not Yet A Woman. –mondta tisztán kiejtve angolul a dal címét.

Ismertem ezt a dalt. Ugyan is Rose-nak és Alice-nek ez a szám volt a kedvence.

-Rendben. Akkor eljátszom neked ezt a dalt. –mondtam.

Majd felnyitva a zongora fedelét, elkezdtem játszani a kis Amy által választott dalt.

Miközben játszottam a dalt, Bella legnagyobb megdöbbenésemre a hangjával végig kísérte a dalt. Nem csak akkor csodás hallgatni a hangját mikor, beszél, hanem mikor énekel is.Mintha ezt a dalt neki szánták volna az égiek. Csodásan illet ez a dal az ő hangjához....