Gentle Love - Gyengéd Szerelem

II.                    fejezet

( Edward szemszög )

Már lassan hajnalodott, amikor azon kaptam magam, hogy még mindig a fekete bőrkanapémon fekszem, és a plafont bámulva a gondolataimba merültem, el egész éjszaka. 
Úgy döntöttem, hogy még egy darabig megengedek magamnak, egy kis lazsálást. Így visszatértem a gondolataimhoz. 
Ilyenkor mikor csak ülök, vagy éppen fekszem az ágyamon, sokszor kívánom azt, bár én is álmodhatnék. De ez lehetetlen, számunkra. Bár egy egyszerű ember lennék, s nem kéne attól tartanom, hogy valakire rátámadjak....

-Kereszt apu! Kereszt apu segíts! –szaladt be nevetve Adam, kit az apja vett üldözőbe.

Ekkor a karjaimba kapva kiugrottam vele az ablakon, majd vissza véve őt a szobájába, tértem vissza az ablakomon át a szobámba, és helyezkedtem vissza fekvő helyzetembe, mint ha mi se történt volna.   

/*Nah, most meg vagy kis törpe... innen aztán előlem nem menekülhetsz kis krapekom!*/ -nevetett fel, saját gondolatán Emmett. 

Visszatartván a nevetésemet, számoltam a perceket, mielőtt melák bátyám beért volna a szobámba.

5...

4...

3...

2...

és 1...

-Megvagy! –kiáltotta diadalittasan.

-Mi van? –tettem fel a kérdést megilletődve.

-Várj! Hol van Adam? Hiszen, ide rohant be! És érzem is az illatát, intenzívebben is. –mondta kétségbeesetten.

-Itt nincs amint láthatod. Nincs a szobájában? –kérdeztem.

-Ö...oké... kösz. –mondta zavarodottan, s elhagyva a szobámat battyogott át a  fia szobájába.

Hogy visszavágjak Emnek az idétlen beszólásai miatt, ismételten kiugrottam az ablakomon, és ugrottam fel Adam szobájába, ahol rá kacsintva kaptam fel a hátamra, s ugrottam ki az udvarra, ahol a konyhába vettem az irányt. A konyhába lépve, Esme épp a reggelijét készítette.

-Jó reggelt nagymama! –köszönt Esme-nek, majd pusziért nyújtózkodott.

Amit fogadott anyám meg is adott. neki. Én is  nyomtam egy puszit anyám homlokára, majd Adam kérésére öntöttem neki egy pohár narancslét. Miközben kereszt fiam reggelizett, időközben betévedtek a többiek is. 
Alice gondolatban, üzent hogy előkészítette a ruháimat, amit a kanapémon találok. Így felérve a szobámba, felkaptam a ruháimat és léptem be a már megengedett meleg víz alá... kilépve a zuhany alól megtörölköztem, majd felvéve az Alice által választott, szürke pólót, és a fekete farmert öltöttem magamra, az alsó neműm után. A hajamat hiába próbáltam jobb belátásra bírni, de mind kevesebb eséllyel sikeredett, a megszokott frizurámmá varázsolnom.  Felkapva a szürke dzsekimet, és a táskámat amibe még a tegnapi nap folyamán beledobtam a szükséges sulis cuccokat. Na meg a tankönyveket amit, még Alice el is hozott tegnap. 
Leérve a rám várakozó testvéreimhez, köszöntem el Esme-től és Adamtől. 

Mivel az én szürke Volvómmal mentünk, még becsengetés előtt odaértünk, jóval tíz perccel. Leparkolva a suli parkolójába, egyenként kiszállva a kocsimból, a parkolóban lévők szeme mind rajtunk állapodtak meg... s a gondolataik pedig ezerrel szállingóztak felém, mintha több ezernyi darázs, vagy méh lepne el.  
Mikor becsengettek mi is befelé kezdtünk szállingózni az előttünk álló „iskolai” épületbe. A folyóson ismét mindegyik szempár rajtunk állapodott meg.....

S így telt el az egész délelőttünk is. Egyben mi voltunk a középpontban, és a téma. A fiúk gondolatai egyrészt a féltékenységből állt ki, na meg Aliceről és a Roseról való fantáziálgatásokból. 
A lányoknak a gondolatai meg mi felénk áradoztak. Jessica Stanleyé különösképpen az én irányomba áradtak. Egész nap üldözőbe vett. Amit Em roppant mód most is viccesnek talált.

A menzára érve, hogy a látszatot megtartjuk mi is beálltunk a sorba és levettünk egy – egy ételnek mondható valamit, és egy üveg vizet.

Leülve az egyik üres asztalhoz a sarokba, beszélgetésbe elegyedtünk egymással.  Lassacskán a menza jócskán meg is telt. Majd, Alice gondolataiba bele olvasva, kicsit furcsának éreztem a titkolózását. 

/*Mindjárt, ideér.. már csak öt perc. Bírd ki ezt valahogyan Alice... gondolj pl..Jasperre és az együtt töltött csodás éjszakára. */  

Hogy ki is ér ide öt perc múlva, nem tudtam meg. Ugyan is túlságosan eltakarta előlem a látomását, ahogyan az utóbbi időkben. Amit néha – néha nem igazán sikerült neki... Olykor meglesve a látomásait kissé furcsállódtam amiért csak foltokat láttam. De ezen nem volt sok időm többet gondolkodni, ugyan is arra lettem, figyelmes hogy Rose a következő szavakat vágja férje képébe:

-A ma éjszakát a nappaliban, vagy az egyik vendégszobába fogod tölteni. Vagy a kis Jessicádnál! –felállva az asztalunktól távozott a kijárati ajtóhoz.

Amint kilépett az ajtón, egy hatalmas csattanást hallottunk, és hallottam nővérem gondolataiban hogy eléggé feldühödött. Így szólva a testvéreimnek, siettünk ki a menzáról, ahol megpillantottuk az éppen kőről feltápászkodó dühös Roset, és egy szépséges angyalt. Kinek haja hullámos vöröses barna színbe pompázott, és szemei csoki barnákban tündökölt. De azonban, az ámulatomból nővérem dühöt hangja rángatott ki.

-Mégis mit képzelsz? Van fogalmad arról, hogy mit csináltál? Nem ...-kezdett bele, de azonban a szépséges angyal amint sikeresen felkelt a hideg kőről, nővérem szavába vágott.

-Nem látok a szememtől? Ezt akartad kérdezni? Hát akkor tessék itt a válaszod. Nem, nem látok. Ugyan is „VAK” vagyok! És sajnálom, ha véletlenül letörött a műkörmöd, vagy ha a kibaszott drága ruhád elszakadt vagy, épp bekoszolódott. És egyébként is, te jöttél nekem. Ami egy kicsit hálátlan is, mert nekem többnyire lenne jogom kiakadni, mint neked! –mondta nyugodt hangon, majd otthagyva a döbbent Rosaliet, rövid időn belül el is tűnt a látó körünkből.

Rosehoz lépve, Alice csak egy folytában a következő szavakat mormolta. :

/*Ezt mégis mért nem láttam egyenlőre. Ha láttam volna, akkor bizonyára megtudtam volna akadályozni. Szegény lány. Vajon mennyi ilyen esetet élt már? Olyan nyugodtan kezelte ezt a szituációt. Egy csepp megbántottságot se láttam rajta, és még a hangjából se lehetett kivenni ennek jelét. De még a haragét se. Inkább a gúnyt. Igen ez a jellemző arra a szóra ami a hang lejtését jelképezte. Minél előbb beszélnem kell vele. ...*/ 

-Istenem, szegény lány! Olyan ostoba és idióta vagyok. Azonnal meg kell találnom. –szólalt meg nővérem.

Majd itt hagyva minket rohant abba az irányba amerre a titokzatos szépség távozott. Mi pedig Rose után siettünk. Pár perccel később azonban, nővéremre a parkolóban leltünk rá, ahogyan a kocsimnak dőlve a tenyerébe temette fejét.

-Mi történt? –kérdeztük egyszerre.

-Utána szaladtam, és útól is értem. Már épp szólásra nyitottam volna a számat amikor, is megszólalt, hogy hagyjam békén. Majd jött egy fekete BMW és beszállt a kocsiba. –felelte, s Em  mellkasára hajtva a fejét, néma zokogásba kezdett.

A gondolataiból kiolvasva, mélységesen megbánta a viselkedését. S ha nem haragudott volna meg Emmett beszólására, akkor nem bántotta volna meg az angyalomat. Angyalomat? Mégis miket beszélek én? Hiszen nem is ismerem. De  a szépsége és a frézia illata teljesen megbabonázott. Frézia illata? Pontosan ugyan olyan az illata mint, amit tegnap az óvodában éreztem.

/*Na, jó... ezt azonnal verd ki a fejedből Edward. Mégis mit keresett volna ez az angyal tegnap ugyan abban az óvodában, amiben Adam is jár? Te már képzelődsz! */ -kezdtem el vitatkozni magamban, egészen a hazáig vezető úton....

 

( Bella szemszög )

......másnap......

A mai reggelem is épp ugyan úgy telt, mind az eddigi elmúlt egy évben. Reggelei teendőim elvégezte után felvettem a Brennan által választott ruhákat. Hajamat most csak kifésülve hagytam, hogy a vállamra hulljon.

A vállamra kapva a táskámat, lépdeltem le a lépcsőn, mindvégig a korlátba kapaszkodva. Belépve a konyhába leültem az asztalhoz, ahol a reggelimet már Brennan elém készítette.... a reggelim elfogyasztása után, szóltam Seeleynek, hogy indulhatunk. 

Elköszönve nénikémtől, el is indultunk az iskolába, ahol mindenki az új diákokról hablatyolt. Hazudnék ha azt mondanám, hogy sajnálom őket. Ugyan is ez Forks. Ahol az új lakók, diákok lesznek a középpontban, legalábbis egy jó darabig az biztos.

Emlékszem, amikor mi érkeztünk ebbe a borús kis városba. Hármunk közül, egyedül Seeley volt az, aki jól tűrte az emberek kíváncsiságát és érdeklődését. Tempivel sokáig, Seeley nélkül nem  is nagyon mertünk ki menni az utcára, mert olyankor rögvest jöttek a kérdéseik ostromával.

Az órák a délelőtt folyamán elég gyorsan teltek... ugyan is azon kaptam magam észre, hogy már mindenki a menzára indul. Elpakolva a táskámba, követtem társaimat a menza épületébe. Már éreztem, hogy közel járok az ebédlő ajtajához, amikor is hallottam az ajtó nyitódását, majd egy hirtelen jött hideg test becsapódását éreztem meg. A lendülettől hanyatt vágódtam, ahogyan a nekem csapódott hűvös test is.

Miközben épp feltápászkodtam a hideg talajtól, egy hűvös de mégis csilingelő hangot hallottam meg, közelebbről. ... De én ezt a hangnemet már megszoktam, másoktól de azért ki is fejtem úgy a nem tetszésemet, hogy rájöjjenek attól, hogy még nem lát az ember attól, függetlenül ők is ugyan olyan emberek ahogyan ők. 
Már számtalanszor estem át az ilyen helyzeteken, de megtanultam, hogy ha sírva fakadok, vagy akár egy csepp jelét is mutatom annak, hogy fáj számomra az ilyen viselkedések akkor csak még jobban a sárba fognak tiporni. Sírnék ha volna értelme. De nincs értelme annak, hogy ilyen dolgokért feleslegesen is hullajtsak  akár egy csepp könnyemet.

Szerencsémre Booth még időben értem jött, és így annyival sikerült leráznom az engem követő idegent. :

-Hagyj békén! –utasítottam.

A lépteimet megszaporázva mentem a kocsihoz, aminek az ajtaját Booth kitárta előttem.

-Szia kicsi lány! Mi a baj? –kérdezte, miközben ő is beszállt mellém, majd beindította a kocsit.

Az óvodáig tartó út alatt elmeséltem neki, a történteket.

-.... a menzára tartva valaki fellökött. De bizonyára, nem vehetett észre, hogy én is ott vagyok. Így a lendülettől mind a ketten, a kőrre zuhantunk, de a lány aki nekem jött ő hamarabb felállt, s egyszer csak megszólalt, de idegesen. És amikor már épp azt a kérdést tette fel nekem, hogy nem látok a szememtől?! A szavába vágtam, és én fejeztem be ezt a kérdést helyette. Amire meg is adtam a válaszát, s ott hagyva fordultam vissza, a parkoló felé abban reménykedve, hogy most hamarabb jössz értem. Ami szerencsémre így is volt. –fejeztem be a történtetek elmesélést.

-Saj...

-Kérlek ne mondd azt, hogy sajnálod! Ezt már megbeszéltük. Ezen nem tudsz segíteni. Ne is törődj vele. Mert én se törődöm ezzel. –mondtam, s ezzel lezártnak is tartottam a beszélgetésünket.

Amíg az óvodába tartottunk, néma csendbe burkolóztunk. Mikor megérkeztünk, elköszöntem Boothtól, s megkérve őt hogy most egyedül szeretnék bemenni,indultam befelé az oviba.... 

A gyerek körében léve, a menza épületi rosszkedvemet, mintha a szél fújta volna el. 

Suzan közölte is velem, hogy jó lenne ha a pénteki napon, kicsivel korábban jönnék, ugyan is a kicsik szülei, vagy a közelebbi hozzátartozóik soron követik, a munkánkat és a gyerekeik időtöltését. 

Miután a gyerekek meguzsonnáztak, a szüleik is megérkeztek.

-Nagymama, ő itt Bella! –hallottam meg Adam hangját mellőlem.

-Örvendek. Az én nevem Esme Cullen. –hallottam egy kedves, hangot.

-Én is örvendek. Isabella Swan, de szólítson kérem Bellának. –kértem.

-Á...Mrs. Cullen. Bizonyára a fia tegnap átadta az üzenetet maguknak, a pénteki nappal kapcsolatosan? –csatlakozott hozzánk Susan.

-Igen, Susan. Átadta. És mondtam már, hogy ne magázz. Ahogyan, te se Bella. Nem vagyok én olyan öreg. –nevetett fel. –Na, de nekünk mennünk kell.  Viszlát!

-Bella! –szólt hozzám, Adam.

-Igen? –kérdeztem tőle, leguggolva.

-Pénteken, játszhatunk majd azt amit én szeretnék? –kérdezte, a fülembe súgva.

-Ha szeretnéd, akkor igen. –feleltem neki.

-Köszönöm. –mondta, majd megölelt. –Szia Bella! Csókolom Susan néni!

Miután már mindenkiért megjöttek a szülők, Booth is befutott. Beülve a kocsijába, indultunk haza. Ahol, köszönve Brennan-nek, a szobámba mentem fel. A kezembe véve a pizsamámat, mentem a fürdőbe... s miközben folytattam magamra a forró vizet, a mai kis incidens jutott az eszembe.
Vajon, mindig ez lesz? Talán, ha adnék rá még egy esélyt arra, hogy Brennan-ék találjanak egy másik szemorvost, aki esetleg visszatudná adni a látásomat.. akkor többé nem kéne, mások sajnálatát hallanom, és éreznem. S mi van, akkor ha tényleg találunk egy jó szemorvost, aki el is vállalja a műtétet, de még se tudja visszaadni a látásomat? Újra próbálkoznék utána? Vagy végleg felhagynék a reménnyel?

Egyben biztos vagyok, hogy egy próbát megér. Miután, megtörölköztem, és fel vettem a pizsamámat, mentem le a nappaliba ahol a tv hangja szűrődött felém.

-Tempi, Booth? –kérdeztem tétován.

-Igen kicsim? –jött közelebb hozzám Tempi.

-Gondolkoztam, és arra a döntésre jutottam, hogy keressünk egy másik szemorvost. Szeretném visszakapni a látásomat. De ha így itt vagyok tétlenül, akkor nem fogom visszakapni. Szeretnék újra látni, és titeket is látni szeretnélek,újra. –mondtam.

Ekkor Tempi zokogva, ölelt magához.

-Rendben. Köszönöm, kicsim. –csókolt homlokon.

Booth is közelebb lépett hozzánk, s mindkettőnket az ölelésébe zárt, s úgy öleltük egymást mintha egy igazi család lennénk. Ami igaz is volt. Hiszen, egyedül csak ők maradtak nekem.  Ekkor az eszembe jutott, azaz idézet amit a baleset előtti estén olvastam, a kedvenc idézetes könyvemből:

/*Abban, az esetben, ha valaki melletted van, még ha nem is beszélgettek, az ő létezése miatt mégis boldog vagy. Még ha mindent el is veszítettél, állj meg és nézz körbe! Biztos vagyok venne, hogy valaki ott van melletted. Ne légy szomorú! Ne veszítsd el a reményt! Kérlek, ne felejtsd el azt, hogy nem vagy egyedül!*/ .... –jelen esetben most Tempi és Booth van mellettem, kik minden nap, minden egyes pillanatban azon vannak, hogy nekem jó legyen, és hogy boldoggá tegyenek. 

Bár mindent elveszítettem, kaptam az élettől egy új életet. Amit, megpróbálok élvezni. Nem veszíthetem el a reményt! Már csak Tempi-ék miatt sem. Hiszen, ha én nem lennék akkor, ők még mindig Phoenix-ben élnének, s az is lehet hogy már egy kis Tempi-nek vagy épp Seeley-nek lennének, boldog szülei. De én ezt az esélyt elvettem tőlük, azzal hogy felhagytam a reménnyel. 

Ki kell törnöm a ketrecből, amibe már egy évig bezárkóztam.... ezzel, a döntéssel hajtottam a fejemet álomra, egy új reménnyel egyetemben.....