XVII. - XVIII. fejezet
( Edward szemszög )
A napok és a hetek hihetetlen gyorsasággal elrepültek a fejünk fölött. De, szerencsére és mindannyiunk örömére, szerelmem már hazamehetett a kórházból.
Nem, is tudom elmondani, hogy mennyire hálás vagyok fogadott apámnak azért, hogy Bella újra lát.Igaz, mikor lekerült a szemeiről a kötés, még csak haloványan látott minket, de mostanra már ugyan úgy lát mint a balesete előtt. Bár, eleinte rémálmok gyötörték, ő attól függetlenül legyűrte magában a félelmét, miszerint újra elveszti a szeme világát....
Eddig minden nap, én vittem szerelmemet az iskolába, de ma nem. Ugyanis valami fontos elintézni valója akadt. Hogy, mi? Azt nem tudom. De nem is kértem számon érte. Hisz, ha elakarja mondani akkor úgyis elmondja. Hogy, előbb - vagy utóbb?! Ahogyan jön.
A sulihoz érve, a szemem megakadt egy eddig ismeretlen kocsin. Vajon kié lehet? -fordult meg ez az egyszerű kérdés, az én és a testvéreim fejében. De ami jobban felkeltette a figyelmemet, az az volt, hogy valahonnan ismerős számomra ez a járgány. Rövid időn belül pedig, az eszembe is jutott hogy hol láttam már ehhez hasonlót. Hasonlított arra a kocsira amelyik, pár évvel ezelőtt Phoenixben leelőzött, egy utcai versenyben. Egy fekete Corvette Chevrolette, az egyik leggyorsabb kocsi.
Már épp készültem volna közelebb menni, a kocsihoz, hogy megtudjam ki ül a volán mögött, amikor is a telefonom örült csipogásba kezdett. Kivéve a zsebemből, egy "új sms érkezett" felíratott láttam meg. Megnyitva az üzenetet, csak ennyi állt benne:
*A részedről, hajlandó vagyok egy visszavágóra most.*
De mi előtt azonban, beülhettem volna a kocsimba, Alice és a többiek egyetlen egy kérdést tettek fel nekem:
-Mi folyik itt?
Mivel, ismerem már őket elég régóta, és a gondolataik is azt bizonygatják, hogy addig nem hagynak nyugton amíg magyarázatot nem adok nekik, nagyot sóhajtva szólásra nyitottam a szám.
-Emlékeztek arra, amikor pár évvel ezelőtt, mikor Phoenixben jártunk? -kérdeztem, mire egyhangúan feleltek: -Igen. -Majd, tovább folytattam. - Akkor épp az egyik estén, az Ashton Martinnal kocsikáztam, Phoenix utcán. S egy utcai autóversenyzés mezejébe kerültem, amiben részt is vettem. Mindegyik kocsi a leggyorsabbak közé tartoztak. Bízva magamban, és a képességemben azt hittem, hogy nekem több esélyem van a verseny megnyerésében, de .. tévedtem. Ugyan is csak a második lettem. Az, első helyezett ki leelőzött, az egy "fekete Corvette Chevrolette" volt. De, hogy ki vezette a kocsit, az még a mai napig is rejtély számomra. És az a Chevi -mutattam annak irányába- ugyan az a kocsi, amelyik győzedelmeskedett felettem. S most, pedig kaptam tőle egy üzenetet miszerint, hajlandó belemenni egy visszavágóba.
-Tyűha... -ámuldozott Em, miközben a többiek is hozzá hasonlóan éreztek.
Mikor beszálltam a kocsimba, a testvéreim is rögtön magukhoz tértek, és ők is beültek mellém.
-Ha azt, hiszed öcsi, hogy kihagyjuk az évszázad versenyét akkor, rosszul hiszed. Eszünk ágában sincs ezt kihagyni. -vágta rá egyből bátyám.
Mire, csak a fejemet ráztam meg. Majd követtem a Chevi-t.
Követve az előttem menő kocsit, a gondolataim szerelmem körül forgott. Hogy, én mekkora egy segg fej vagyok. Annyira bennem égett ez a visszavágó, hogy arra nem is gondoltam, hogy szerelmem mit fog gondolni, ha nem lát minket a suliban. De, mielőtt bármit is reagálhattam volna, az előttem lévő kocsi megállt. Szerencsére, Alice még épp idejében rám szólt. S rögvest le is fékeztem.
-Öcsi, megvagy húzatva? -kérdezte Em, felhúzott szemöldökkel.
-Bocsi. Csak, Bellára gondoltam... hogy, mit fog szólni ahhoz, .. hogy nem vagyunk ott a suliban.
-Hát, azt hogy ő mit fog szólni azt nem tudjuk.. de azt igen, hogy nem csak mi nem vagyunk ott. -felelte, mire értetlenül néztem hátra. Hátra pillantva, a suliban lévő diákok kocsija és ő maguk is mögöttünk voltak.
-Hát ezek meg? -kérdeztem, mire húgom egyből felelt is.
-Mind kapott egy üzenetet, arról hogy ma itt verseny lesz. S a versenyre kíváncsiak mind.
Hm... ez egy kicsit különös... -vakartam meg az állam.
Majd, egy újabb sms érkezett.
*5 perced van, a felkészülésre.*
Megmutatva a kapott üzenetet Alice-éknek, pillanatokon belül ki is szálltak, egy - Sok szerencsét! -kíséretében.
Miután letelt az öt perc, kezdetét vette a verseny. A kettőnk versenye.
S, pont ahogyan akkor most is én voltam az élen. De tanulva a múltkoriból, nem bíztam el magam. Hiszen, bármi megtörténhet....
*Narrátor szemszög*
Miközben Edward Cullen a Chevrolette ellen versenyzett, addig a Cullen testvérek és az iskolából jelen lévő diákok, mind azon törték a fejüket, hogy ki is ülhet az ismeretlen fekete autó kormányánál?!
De, erre a kérdésre a választ még senki nem tudja.
Még, maga Alice Cullen se, ki azonban a vámpíriságnak köszönhetően a jövőbe látás képességgel rendelkezik.
A két autó versenyző fej - fej mellett küzdöttek, az első helyezettért. Voltak kik az ismeretlenre fogadtak, voltak kik Edward Cullenre. S, ami meglepő lehet mindenki számára, az az, hogy Emmett Cullen a testvére ellen fogadott. Csak, hogy így szórakozzon az öccsével.
Edward Cullen ez alkalommal tényleg nem bízta el magát. Figyelt, és arra törekedett, hogy ne vétse el ugyan azt a hibát mint anno.
A Corvette tulajdonosa, pedig az ösztöneire hallgatva tette a dolgát. Nem rágódott, nem idegeskedett. Nyugodt volt. Hiszen, ő tudta ki ül az ezüst Volvóban. Ismerte őt.
A verseny a végéhez közeledett, már az utolsó kört járták. Csak, pár perc és kiderül, hogy Edward Cullen-nek sikerül -e megnyernie ezt a versenyt?! Vagy ismét alul marad?! .....
( Edward szemszög )
.... és megint, bevetette ugyanazt a stratégiát amit akkor azon az estén. Tudhattam volna.
Nem mondom, hogy haragszom rá amiért ismét megvert, de azért mégiscsak bántsa a férfiúi becsületemet, hogy vesztettem.
Miután a motor leállt, és kiszálltam a kocsiból a tekintetemet a Corvettre irányítottam.
Vajon, most tudomást szerezhetek a kilétéről? -tettem fel magamnak -eme kérdést, mikor a mobilom ismét egy üzenetet jelzett.
*Mondanám, hogy sajnálom, de akkor hazudnék.
"Bár a becsületemet sértette az, hogy egy lány győzött le, mégis megtisztelő, hogy egy ilyen remek versenyzővel versenyezhettem. Köszönöm, ezt a remek élmény, soha nem felejtem, és csak remélni tudom, hogy még egyszer újra találkozhatom kegyeddel.
E."
Ismerős ez az üzenet, Edward?*
Hogy ne lenne ismerős? Hiszen, ezt én írtam neki.
Az, oké hogy ő tudja én ki vagyok. De, az nem, hogy én nem tudom ki ő.
Közelebb sétálva a Chevi-hez, arra vártam, hogy mutassa meg magát. Pár, perc elteltével a kocsiajtaja kinyitódott. Én pedig, gyermekes izgatottsággal fürkésztem ahogyan ő kiszáll a kocsiból. De, amikor ki szállt belőle, nem hogy csak én de a jelenlévőknek is a torkára fagyott a szó.
-Tegnap reggel találtam rá arra a cetlire amit, nekem adtál. És mikor az este, nálatok voltam és megmutattad a kocsijaitokat akkor jöttem rá arra, hogy te voltál az. -lépett közelebb hozzám. -Az után a verseny után, minden egyes adandó alkalommal mikor versenyre került a sor, mindig abban reménykedtem, hogy újra versenyezhetek majd ellened. De, ez a pillanat most jött el. Amit egyáltalán nem bánok. -már csak egy lépés választott el tőle, amit már nem tudtam kibírni. Előre léptem, majd a derekánál fogva őt, húztam magamhoz. -Egy újabb visszavágót?
-Még szép, hogy visszavágót akarok. Ezt úgy sem úsznád meg. -feleltem, majd lágyan szerelmem ajkaira hajoltam....
( Bella szemszög )
Miközben hazafelé tartottam, az ajkaim boldog mosolyra húzódtak. Eddig az életem kész káosznak tűnt, de ma már sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb. Hála szerelmemnek Edwardnak, és családjának. Mert, ha ők nem toppantak volna be az életembe, akkor még mindig ugyan az a "vak" lány lennék, ki voltam.
A házunkhoz érve leparkoltam, majd kiszállva a kocsimból, mentem a bejárati ajtóhoz. Belépve az ajtón, Tempi és Booth ideges hangja szűrődött ki a nappaliból.
-Booth, én ezt már nem bírom tovább. Nem titkolhatjuk már tovább előle az igazságot. -mondta nénikém, síró hangon.
-Tudom szívem, de ha Bella megtudja az igazat arról. hogy mi vagyunk az igazi szülei, akkor teljesen kifog akadni.
Amit Seeley mondott, teljesen letaglózott. Nem tudtam elhinni azt amit hallottam.
-Jól hallottam azt amit mondtál Seeley? -léptem be a nappaliba, kissé sokkosan.
-Bella, te.. itthon vagy? -kérdezte Tempi kétségbeesetten.
Nem, nem vagyok itt! Csak telepatikus képességgel rendelkezem! -akartam mondani, de a viccelődésnek most nincs itt az ideje.
-Kérdeztem valamit az imént! -néztem rájuk.
Seeley először rám tekintett, majd Tempire, majd aztán újra rám.
-Bella, mi... tudjuk, hogy már korábban el kellett volna mondanunk... de annyi minden közbe jött, és.. és nem tudtuk, hogy miként reagálná rá.
-Mi? De, hogy? Nem, ez nem lehet. Ti nem lehettek az igazi szüleim. Az én szüleim meghaltak, ahogyan a kis húgom is. -mondtam sokkoltan.
Nem tudtam elhinni azt amit hallottam, ahogyan azt se, hogy az egész eddigi életemben mind végig mást hitettek el velem...
Hosszú percekig csak üveges tekintettel meredtem Booth-ra, közben mindvégig arra várva, hogy azt mondják ez csak egy ostoba vicc volt. Vagy, hogy felébredjek ebből a rémálomból. De mindhiába volt a várakozás. Se Tempi, sem pedig Seeley nem szólalt meg, csak néztek rám. S vártak. Hogy mire? Nem tudom. Talán arra, hogy mondjak valamit?
-Az én szüleim meghaltak... -suttogtam halkan, majd hátat fordítva a kétségbeesett tekintetüknek, léptem az ajtóhoz, s roham léptekkel szálltam be a kocsimba.
Csal egyetlen helyre mehettem, ahol biztos támaszra találhatok, még pedig Edwardékhoz. A házukig vezető úton, az eddigi életemen gondolkoztam. Mi mást tehettem volna, mint gondolkodni?! Sírhattam volna, vagy akár sírhatnék is, de nem tudok. Nem megy...
A Cullen házhoz érve, amint kipattantam a kocsimból, az ajtóhoz rohantam. Az ajtóhoz érve, szerelmem már rám várt. -Bizonyára Alice láthatta, hogy idejövök. - Gondoltam magamban.
-Mi a baj? Mi történt kicsim? -kérdezte aggódva, miközben magához ölelt.
-Bent elmondom.
A nappaliba mentünk, ahol minden szempár rám szegeződött. De, mielőtt azonban bármit is kérdezhettek volna, megszólaltam.
-Mikor hazaértem az óvodából, Tempi és Seeley ideges hangjára lettem figyelmes. Épp arról beszéltek, hogy itt az ideje annak, hogy megtudjam az igazat. Az igazat arról, hogy ők az igazi szüleim. Nem tudtam, mitévő legyek, így eljöttem otthonról..
A mondandóm, a nappaliban lévőket egyaránt ugyan úgy lesokkolt, ahogyan engem. Kivéve szerelmemet. Kissé furcsálltam, hogy ő megértő és egyben szomorú tekintettel nézett rám. Amit nem tudtam hova tenni. Pár perc elteltével azonban, útól ért a felismerés.
-Te.. te tudtad. Tudtad, hogy ők kik nekem. -jelentettem ki, mint sem kérdeztem felé fordulva.
-Bella, én... -szólalt meg, de én a szavába vágtam.
-Mégis miért? Miért, titkoltad ezt el előlem? Fogadni mernék, hogy akkor mondták el neked az igazat, amikor nálunk "vacsoráztál" -rajzoltam macskakörmöket a levegőbe.
Erre ő csak bólintott.
-Azt ígérted, hogy nincsenek köztünk titkok. S hogy nem hazudunk egymásnak. De mégis megszegted az ígéretedet. -néztem a szemébe, fájó tekintettel.
Majd amihez a legeslegjobban értek, ...azaz a futáshoz... kirohantam a házból. Nem szálltam be a kocsiba, hanem egyenesen befutottam az erdőbe... futottam amíg a lábam bírta. Tudtam, hogy valaki követ, de csak futottam tovább...
...egészen addig, amíg egy tisztáshoz nem értem, vagyis inkább mondhatni egy réthez. Bár már leszállt az éj, de mivel hold világ van így, rálátást nyerhettem a rétre.
Gyönyörű szép volt. Pontosan ugyan olyan volt, mint az álmomban. De, csak egy rövid ideig élvezhettem az álmom képeit, ugyan is az eszembe jutottak a régi emlékeim és a az eddig velem történteket.
-Ki vagyok én? -kérdeztem, a levegőben, miközben térdre rogytam. -Anya, apa... miért? Miért tették ezt velem? -néztem fel az égre, némán zokogva.
Szerettem volna sírni, de egy árva könnycsepp se jött ki a szememből.
Becsapottnak éreztem magam. Hiszen, az is voltam.
-Bella, szerelmem... -hallottam meg közvetlen mellettem Edward hangját.
-Hagyj.. -kértem, erőtlenül.
Nem csak, hogy becsapottnak éreztem magam, de még átvertnek is.
-Ezt tőlük kellett, hogy megtudd. Ez az ő titkuk volt. -hallottam amint, leült mellém.
Lehunyva a szemeimet, ültem némán, és abban reménykedtem, hogy magamra hagy.
De, legbelül mégis tudtam és éreztem, hogy szükségem van rá. Rá van a legnagyobb szükségem, még akkor is ha fájt, hogy titkolózott előttem. Közelebb ült hozzám, majd a karjaival átölelt. Belebújva az ölelésébe, belélegeztem napfény illatát, mely nyugtató hatásként volt rám.
-Szükségem van rád. Kérlek, ne hagyj egyedül. -súgtam a mellkasába.
-Melletted leszek, amíg te azt úgy akarod...
-Én, nem akarom azt, hogy csak azért légy velem mert én azt akarom. -mondtam a szemébe nézve.
-Nem azért, mondtam azt, hogy addig ameddig te azt akarod, mert én nem ezt szeretném. Hiszen, amíg világ a világ azt akarom, hogy mellettem légy. De, ha te majd egy normális életre vágynál, akkor én elengedlek. Mert nekem, csak is az a fontos, hogy te boldog légy. -fogta két tenyere közé az arcomat.
-Én, is azt szeretném, hogy veled lehessek. -suttogtam az ajkaihoz közel, amik lágy és szerelmes csókban forrtak össze. -Szeretlek.
-Én is szeretlek. -viszonozta a vallomásomat, majd eldöntött a fűbe.
Ahol, átadtuk magunkat a "Gyengéd" érzelmeinknek és a vágyainknak......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése