Gentle Love - Gyengéd Szerelem

III.                    fejezet

( Rosalie szemszög )

Egész eddigi vámpír létem alatt, soha nem volt ekkora bűntudatom, mint most.               Szörnyen röstellem magam, a mai viselkedésem miatt. Nem és értem, hogy miért förmedtem rá szegény lányra. Ha az a lüke macim, nem kezdett volna el csacsogni arról a Jessicáról, akkor most nem éreznék bűntudatot. 
Még is hogy lehettem, ekkora ... ekkora öntelt bolond. Amikor hazaértünk, kipattanva bátyám Volvójából  minden szó nélkül mentem be a házba, ahol Esme-nek motyogtam egy –Sziát! -, majd felrohantam az Emmel közös szobánkba, és az ablak előtti kis kanapén foglaltam helyett, ahol a lábaimat felhúzva, a fejemet a térdeimre helyezvén, lestem ki az ablakon, miközben a gondolataimba merültem.

Szegény lány, nem elég hogy megvan a maga saját baja, de még én is a lelkébe tiporok. Nem is értem, hogy mért nem kiabált velem? Mért nem vágott a fejemhez fájó dolgokat? És, miért fogadta olyan természetesen a viselkedésemet?

Bár vissza fordíthatnám az időt. De ez lehetetlenségnek hangzik.
Miközben a gondolataimból révedtem vissza a valóságba, odakint a világosságot a sötétség váltotta fel. Elfordulva az ablaktól, az én kicsi fiam állt előttem. Kinek haja szőke, szemei zöldek, arcát pedig a szemei alatt néhány szeplő fedte. 
Az én fiam. Mennyire boldog is voltam, mikor megpillantottam őt a Londoni házunk ajtaja előtt abban a mózeskosárban. A hőn áhított álmom valóra vált...

-Időről – időre valamennyien csúnyán viselkedünk. Olyasmit teszünk, amit aztán kétségbeesetten szeretnénk meg nem történtté tenni. A megbánás is része – más mindennel együtt – annak, akivé válunk. –szólalt meg fiam. –A megbánás furcsa dolog. Mindent megpróbálsz, hogy kitérj előle, de néha a legkeményebb dolgokból tanulunk a legtöbbet. És elgondolkodsz, hogyha lenne rá esély, hányan élnék másként az életüket. egyeseket csak a megbánás vezet rá, hogy sutba dobják a múlt félelmeit, és továbblépjenek a jövőbe. Mások ezáltal fedezik fel újra a múltjukat. A megbánás, legalábbis ez első lépés lehet az új kezdethez, ahol akármi, sőt minden lehetséges.

Adam mondatai  „idézetei” , sokkal többet is mondottak, mint az bárki is hinné. Hiszen, minden egyes szó igaz. Meglátszik hogy, elég sok időt tölt Edwarddal. Amit egy cseppet sem bánok. Legalább, nem hallgat az apja hülyeségeire. Nem is tudom mi lenne velem, ha akkor azon az estén Carlisle nem talál rám, vérben fagyva. Akkor már rég nem élnék. Nem lenne egy boldog és szerető családom, egy szerető férjem és egy tündéri kisfiam.

-Köszönöm, kincsem. –tártam ki karjaimat, amibe ő rögvest bele is simult.

-Szeretlek anya! –mondta, s puszit nyomott az arcomra.

-Én is szeretlek kicsim. –mondtam, miközben még közelebb húztam és öleltem őt. –És most menjünk vacsorázni. Mit kérsz vacsorára?

-Hm... –tette a mutató ujját a szája, elé gondolkodtatást tettetve. – Lasagnét.

Felállva ülő helyzetemből, fogtam meg fiam kezét, és így mentünk le a konyhába. Ahol, Esme már tálalta is Adam vacsoráját. Mint kiderült, Alice előre szólt Esmenek, hogy Adam mit is szeretne vacsorázni. Hálás pillantásokat vetve húgomra, ültem fel fiam mellé, a bárpultra. Aki elkezdte fogyasztani az ételt.

-És mi volt az óvodában? –tette fel a kérdést Alice.

-Az óvodatársaim ma is nagyon kedvesek és barátságosan viselkedtek velem. És ezt Bellának köszönhetem. –válaszolta fiam, két falat között.

-Milyen Bellának? –kérdeztem.

-Csak nem máris barátnőre tettél szert kisfiam? Apádra ütöttél. –szólt közbe mamlasz férjem.

Kit egy taslival köszöntöttem, mire a többiek beleértve engem és fiamat is nevetésben törtünk ki.

-Rose bébi, ezt most mért kellett? És mért pont a gyerek előtt. Így azt hiszi, hogy te hordod a nadrágot a házasságunkban. –felelte durcásan.

-Apa, nem csak hiszem. Hanem tudom is. –felelte fiúnk nevetve.

-Na meg állj csak! –fenyítette meg játékosan Emmett.

-Egyébként Bella, ő a Susan néni mellett a másik óvónénink. Fiatal, és ugyanolyan szép mint ti. –mutatott rám, és a mögöttem álló húgomra, és fogadott anyámra. –Mellesleg nagyon kedves.  A csoport társaim is nagyon szeretik őt. Ahogyan én is meg szerettem. Nagymama, te találkoztál is vele, és beszélgettél is vele.

-Nos, igaz amit Adam mesélt róla. Nagyon kedves, és gyönyörű kislány. Szinte árad belőle a gyerekek iránti szeretete. –felelte mosolyogva anyám.

-Kíváncsi vagyok én erre a Bellára. Ti nem? –szólalt meg Jasper is.

-De hogy is nem. –feleltük egyszerre.

-Erre pénteken lehet is rá esélyetek. –mondta fiam. –Köszöntem szépen nagymama. Nagyon finom volt, mint eddig mindig. –törölte meg a száját, miután kortyolt még egyet a narancs levéből.

Majd mikor elköszönt a többiektől, vittem fel a szobájába, ahol beleültettem őt a kádba. Hagytam egy darabig hadd játszadozzon, majd miután alaposan megtörölközőt, ráadtam a pizsamáját és befektettem az ágyába. Mesét olvasva, neki hamarosan el is nyomta őt az álom. Csókot lehelve homlokára, takargattam be, s még egyszer rá pislantva hagytam el a szobáját. 
Lemenve a nappaliba, megkértem bátyámat hogy vigyen fel Adamnek, a poharában egy kis teát, -ugyan is mikor éjszaka felébred teájáért óhajtozik-. Megkérve férjemet, hogy kísérjen el vadászni, hagytuk el a házat....

Pénteki naphoz közeledve, megbeszéltük a többiekkel, hogy én és Alice fogunk elmenni Adam-mel az óvodába, soron követni a tevékenységeit. Bár, fiam szerette volna ha  a családból mindenki ott lenne, de megértette hogy nem lehet.  Mikor felöltőztettem az új ruhájába, búcsúzott el mindenkitől majd beülve az én „piros BMW”-be, hagytuk el a ház garázsát, és mentünk is az oviba.

Beérve az óvodába, kézen fogva Adamet, sétáltunk be a csoportjába, ahol már jócskán voltak szülők. Bemutatkozva Susannak, foglaltunk helyet Aliccel. Miközben Adam a csoporttagjaival játszadozott, szóba elegyedtünk a többi anyukával. Kiknél igencsak ugyan az a Bella volt jelen szóban, akiről fiam is mesélt.

-Most már tényleg nagyon kíváncsi vagyok erre a Bellára. Ahogyan Adam is, a többi gyerek és szülő is egy és azon a véleményen vannak, hogy Bella egy különleges lány. –jegyezte meg húgom kíváncsian.

Bizonyára van benne valami, ami magával ragadja az emberek figyelő és kíváncsi érdeklődését....

A délelőtti órák gyorsan teltek. A szülők, avagy hozzátartózok mentek és jöttek. Míg a gyerekek izgatottan várták hogy megjöjjön a kedvenc óvónénijük.

Míg mi is türelmetlenül vártuk, hogy ki is lehet az a Bella, egy harmincas éveiben járó sötét hajú magas, igencsak jóképű férfi lépett be az ajtón, kezében egy hatalmas nagy dobozzal. Egy – két apuka, segítséget nyújtva neki, együtt tették le a dobozt, az asztalra. Majd egyszer csak betoppant ő. Akire ráförmedtem az iskola menzája előtt, és aki végett a bűntudatom szüntelenül űzött.

-Bella néni! –kiáltották egyszerre a kicsik, s ekkor ő leguggolva, tárta ki karjait, amibe a gyerekek hatalmas mosollyal az ajkainkon szaladtak bele az ölelésébe.

A nagy lendülettől sikerült is hátra dönteni őt. De fájdalmat, vagy megbántást most sem lehetett leolvasni az arcáról. A szülők a gyerekeikre szólván, hogy ilyet nem szabad, ő csak mosolyogva legyintett a kezével :

-Nyugodjanak meg. Nem történt semmi baj. –nyugtatta meg őket.

-Ezt nem hiszem el. Ha nem az én szememmel látnám, hogy ő ugyan az a lány, akivel tegnapelőtt a suli menzája előtt találkoztunk, akkor meg végkép se hinném el. –motyogta maga elé húgom.

Miközben, a magas sötét hajú férfi elhagyta az épületet Bella, Alice felé mutatva kérte meg őt hogy segítsen neki szét osztogatni a dobozban lévő csomagokat a kicsiknek. Akiknek az arcán, és a szemeiben mérhetetlen boldogságot és örömet tudtunk csak ki olvasni.  Alice pedig, boldogan nyújtott segítséget Bellának. Legbelül egy kicsit irigy voltam húgomra. Amiért ő felettébb mosolygósan és vidám tudott fecsegni vele, míg engem a bűntudat kerget az őrületbe.

Tegnap reggel úgy indultam el az iskolába, hogy megkeresem őt és bocsánatot fogok kérni a viselkedésemért. De hiába kerestem egész nap, sajnálatomra és szomorúságomra nem találtam. Ugyan is akkor az nap nem jött iskolába.

-Jól van gyerekek. Akkor most mivel, Adam új itt a közösségünkben ezért hadd döntse el először, hogy mit is játszunk. Rendben? –tette fel a kérdést.

Mire mindenki egyetértve válaszolt:

-Igen.

Adam, a ’Megy a labda vándorútra’ elnevezésű játékot választotta. Majd ehhez a játékhoz tartozó kis éneket is elkezdték énekelni.

/* Megy a labda vándorútra,

egyik kézből a másikba,

aki tudja, meg nem mondja,

merre visz a labda útja!

Csili – csalamádé, csili – csalamádé,

Csili – csalamádé, Sári hopp, hopp, hopp! */

Kisfiam arcán, látva a büszkeség jelét én magam is büszkén tekintettem rá.  A játék végeztével, új és új játékokba kezdtek.... 

Lassan elérkezett a délután öt óra, így a szülők megdicsérve Bellát, hagyták el az óvodát gyermekeikkel.

-Anya, most itt az alkalom hogy beszélj vele.  –húzott fiam, óvónőjéhez ki az asztal mögött ült.

Amint odaértünk, mint ha meghallotta volna lépteinket, felemelte a fejét.

-Bella néni, hadd mutassam be neked az anyukámat. –szólalt meg fiam.

-Á.. üdvözlöm. Isabella Swan. De kérem szólítson csak Bellának. –nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam.

-Rosalie Hale. –mondtam meg  a nevemet. –Adam anyukája.

Hangom alapján igen csak fel is merhetett, mert a kezét rögvest ki is húzta az enyém közül. Hiába fognám arra, hogy azért rántotta el a kezét tőlem, mert hideg. De nem az az oka. ...

( Bella szemszög )

Mikor azt hiszi az ember, hogyha minden ilyen simán és boldogan megyen, mint a mai napon, akkor már semmi sem ronthatja el a kedvét. Jelen esetemben ez nem igaz. Minden olyan nyugodt volt, és boldogságos. Erre ismét megjelent ő. Ki akkor a lelkembe tiport. Hiába, nem fordítottam rá különösebb időt... de most hogy újra itt van,  előtörtek azok a szavak amiket kimondott, s amit én fejeztem be helyette.

Miért ilyen nehéz, elfeledkezni azokról a történésekről amikre nem akarunk emlékezni? Miért?

-Rosalie Hale. Adam anyukája.

Amint meghallottam, ezt a hangot, a kezemet kihúztam az övéiből.  

-Kérlek hallgass meg. Nem akartam úgy rád förmedni. Másra voltam dühös, de végül rajtad töltöttem ki a mérgemet. Nem állt szándékomban, téged megbántani, de még is megtettem. Tegnap kerestelek az iskolában, de nem találtalak. De most megtaláltalak. És bocsánatot szeretnék kérni. Kérlek bocsáss meg nekem. –kért, megbánással a hangjában.

-Sokkal könnyebb megbocsátanom, mint gondoltam.  Borítsunk fátylat rá. –mondtam mosollyal az arcomon.

-Köszönöm Bella. –ölelt meg váratlanul.

-Nem kell megköszönnöd. –feleltem, miközben visszaöleltem. –Lehetne egy kérdésem?

-Csak nyugodtan. –mondta Rosalie.

-Adam a fogadott fiad? –tettem fel a kérdést.

-Igen.

-De én nekem akkor is ő az én édesanyám. És mindig is az lesz. –szólalt meg Adam.

-Ez így igaz Adam. –mondtam biztatóan.

-Bella, mehetünk? Óh, bocsánat. –hallottam meg Seeley hangját.

-Nincs semmi baj. Egyébként is indulni szerettünk volna már. Ha, gondolod esetleg valamikor megihatnánk valamit. Vagy elmehetnénk vásárolni.

-Részemről rendben. –válaszoltam. –Sziasztok.

-Szia Bella! Viszlát. –köszöntek el, majd elhagyták az óvodát.

S mi pedig Seeley-vel követve az ő példájukat, mi is elhagytuk az óvodát, és mentünk is haza.....