XII. fejezet
„De azt se felejtsük el, hogy a zene egy igazi állandó. Ezért kapcsolódunk hozzá ilyen erős zsigeri alapon, tudod? Mert egy dal azonnal visszarepíthet egy pillanatba, egy helyre, de még egy emberhez is. Nem számít, mi más változott meg a világodban, az az egy dal ugyanaz marad, épp, mint az a pillanat. Ami egészen elképesztő, ha jobban belegondolsz.”
A vérem forrt, s a szívem sajgott – olyan édes és nevetséges búval. Mindig vártam valamit, s féltem valamitől.
Mindenen csodálkoztam, s mindenre készen álltam. Képzeletem játéka eleven volt, mindig ugyanazon képek körül csapongott, mint a partifecskék hajnalban a templomtorony körül. Tűnődő lettem, szomorkodtam, sőt sírtam is; de a könnyeken és a szomorúságon át, melyet hol egy dallamos verssor, hol egy szépséges este lopott a szívembe, a fiatal pezsgő élet örömérzése úgy ütközött ki, mint a tavaszi fű.
Meg válaszolhatatlan kérdések ezrei keringtek a gondolataimban, miközben –még mindig Edwardéknál – a vendégszobában az ágyban feküdtem.
Ezekre a kérdésekre, leginkább a bennem rejlő eddig új – és ismeretlen, furcsa érzésekre gondolok. /Miért érzem azt, hogy sokkal többet érzek Edward iránt, mint azt hittem? Miért indított el bennem olyan érzést, melyet egyáltalán nem számítottam? Miért érzem magam a közelében biztonságban, nyugodnak és boldognak?/De ezek mind csak kérdések –és csak kérdések. De mi vagy mik erre a válasz?
*Ó, anya! Bárcsak itt lennél velem. Bár elmondhatnám neked a gondolataimat.* -gondoltam, nagyot sóhajtva...
Visszaidézve magamban, a mai napon történteket, azt kívántam: Bár láthattam volna, Edwardot amint a kis Amy-vel foglalkozott, és a többi kis gyerekkel!
Hallgatva kettősüket, a szám ösztönösen mosolyra húzódott. Annyira őszpontban voltak, és úgy válaszolgattak az egymásnak feltett kérdésekre, mint egy apa – lánya kapcsolat lett volna köztük. Edward nagyon jó apa lesz majd, a gyerekének avagy gyerekeinek. Nem csak megértő és kedves, de szeretet teljesen bánik és foglalkozik is a gyerekekkel.
Nem tudom mi vezérelt arra, vagy hogy mi ösztönzött, de mikor Edward elkezdte játszani a zongorán azt a dalt, mely Amy kívánsága volt, az ajkaim ösztönösen dalra fakadtak. Hihetetlen, és egyben furcsa is volt újra hallani így a saját hangomat. Utoljára a baleset előtti estén Bridget-nek énekeltem, mert nem tudott elaludni, s mivel anyáék nem voltak otthon, képtelen voltam én elaltatni őt...
Azóta egy ének hang se jött ki a torkomon. De most mégis kijött.
S mikor Edward azt a dalt kezdte el játszani, melyet a múlt éjjel dudorászott nekem, ámulatba estem. A végig hallgatva azt a dallamot, mintha egy varázs buborékban lettünk volna, csak ő és én egymást ölelve... egy számomra még különleges érzésekkel megpecsételve.
Gondolataimból, egy kopogás térített vissza a jelenbe.
-Szabad! –szóltam ki.
-Bocsi, nem akartalak felébreszteni. –hallottam meg Rosalie hangját.
-Nem, de hogy is. Nem ébresztettél fel. Igazság szerint, nem tudok aludni. –mondtam.
-Óh, akkor jó. Csak.. gondoltam, hogy esetleg még ébren lehetsz, és akkor beszélgethetnénk.
-Részemről, rendben. Beszélgethetünk. –ültem fel.
Hallottam amint becsukódik a szoba ajtaja, majd pár másodperccel később pedig éreztem magam mellett, lesüppedni az ágyat.
-Tudod, mióta ideköltöztünk Forksba, a családom sokat változott. Boldogabb és felszabadultabb lett. De legfőképpen Edward az kin, ezek a változások megjelentek.
-Hogy – hogy, leginkább Edward az kin jobban látszódnak a változások? –kérdeztem kíváncsian, félbe szakítva.
-Nos, akkor kezdeném először ott, hogy mint tudod mi nem vagyunk édes testvérek –erre bólintottam egyet –de, mégis igazi testvérként szeressük, és gondolunk egymásra. Mindannyian elég fiatalon elvesztettük az igazi családunkat, szeretteinket. De szerencsénkre itt van nekünk Carlisle és Esme, kiknek bár nem lehet vér szerinti gyerekük, mégis a sajátjukként nevelnek és szeretnek minket. Edward volt a legelső ki elvesztette mindenét, s az életét. De kapott helyette egy új életet. Mind ugyan így jártunk. Egyikünknek meg haltak a szülei és a hozzá tartózói, a másikunkat pedig csak úgy eldobtak mint egy rongyot. De előtte jól megaláztak minket –mondta keserűséggel a hangjában –Edward évekig, magának való volt. Bár ha segítségre vagy egyéb dolgokra volt szükségünk, ő ott volt. De akkor is olyan volt, mintha nem is élt volna. Évek múltával, csak – csak megpróbált mindannyiunk felé nyílni, de nem sok sikerrel. Soha nem randizott vagy barátkozott. Rajtunk és Tanyáék kívül ritkán ismerkedett, mással. Sokáig nem is értettük ennek miértjét. Aztán egy napon, Esme és Alice rávették arra, hogy mondja el mi az ami bántja.
-S mi.. mi volt az?
-Magát, hibáztatta és okolta az anyukája halála miatt. Ugyan is, egy fajta náthában szenvedett , s az anyukája ápolta őt. Ki elkapta ezt a betegséget, s Carlisle volt az ki kezelte őket. Carlisle, Edwardot megtudta menteni, de már az anyukáját, azt sajnos nem. Ed pedig ezért ostorozta magát hosszú éveken át.
-Szegény! Ez ... ez.. –kerestem volna a megfelelő szót, de nem találtam.
Nem tudtam, hogy mi is erre a megfelelő szó.
-Mikor Adamet örökbe fogadtuk, és őt kértük fel rá, hogy legyen a kereszt apja, másabb lett. Úgy mondván, kiegyensúlyozottabb lett, és boldog. De igazán boldog és vidámabb, azóta mióta téged megismert Bella. Soha nem láttam/láttuk őt, még így nézni valakire, mint ahogyan rád néz. A szeme csillog, az élet kedve vidám. Bár nem ismerünk téged régóta ... mégis mintha évek óta ismernénk téged. Sokat jelentesz Edwardnak, s tudom, hogy fontos vagy számára.
-Hogy – hogy érted azt, hogy sokat jelentek és, hogy fontos vagyok a számára? –kérdeztem értetlenül.
-Csak... csak fontold át magadban azokat a pillanatokat amikor vele vagy, amikor vele beszélgetsz. Mit érzel olyankor mikor vele vagy? Mit érzel olyankor amikor nincs melletted? Ezekre a kérdésekre egyedül kell rájönnöd. Jó éjt, Bella!
Felállt az ágyról, majd becsukta maga mögött az ajtót. Feltéve magamnak ugyan azokat a kérdéseket melyeket Rosalie tett fel nekem, mielőtt magamra hagyott volna, ismételten a gondolataimba merültem.
Mit érzek amikor Edwarddal vagyok?!
/ -Egy fajta, biztonságot; azt, hogy újra ön magam lehetek; boldogabb vagyok; és hogy szeretek vele lenni; /
S mit érzek akkor mikor nincs mellettem?
/ -Szomorúságot; hiány érzetet; mert ismét egyedül vagyok; és kedvtelenséget; /
Ezek csak szimplán szavak. Mely az érzésekről árulkodnak. De valóban igazak ezek a szavak arra amit érzek? Ami a szívemben teng? Ha, igazak... akkor ez lenne a „szerelem”?
Mielőtt azonban, megválaszolhattam volna a magamnak fel tett kérdésekre a válaszokat, lelöktem magamról a takarómat, majd fel állva az ágyról lépkedtem az ajtóhoz.Kilépve a szoba ajtaján, tudtam hogy merre kell menni, így a fal mellett elbotorkálva, jutottam el a szobája ajtajáig. Bekopogva a szoba ajtaján, mely mögül ki hallatszód-ott az a szó melyre vártam, mély levegőt véve nyomtam le a kilincset... majd beléptem a szobába.
Lassanként, értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is figyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem az a lány lettem volna mint ezelőtt, hanem valaki más ki, az a bizonyos valaki, akivé válni is szerettem volna. A szavak a valóságot fedték, melyek a szívemben tátongtak...
-.... Tudd meg a teljes igazat. Az a szándékom, hogy szeresselek téged. Ha nem vagy mellettem, hiányzol. Ilyen még nem történt velem. –fejeztem be őszintén az iránta érzett érzelmeimet.
S mi közben arra, vártam, hogy megszólaljon. Rájöttem, hogy az igazán érzett érzelmek nem abban rejlenek, hogy gondolkozzon rajta az ember, hanem ez őszintén és szívből jön, ha az kell.
-Ha tudnád, hogy mióta vártam már erre a pillanatra. Bár én szerettem volna először bevallani az irántad érzett érzéseimet, csak azt nem tudtam, hogy miként fogadnád a szerelmemet. Tudom, hogy min mentél keresztül. S azt is tudom, hogy Rosalie mesélt a családunkról, és a kettőtök között lezajlott beszélgetéseitekről. Történjen bármi is, én vigyázni fogok rád. És melletted leszek. Soha nem éreztem még így más iránt. Amit nem is bánok. Hiszen te vagy az ki iránt ilyen mély érzelmeket érezhetek. Szeretlek!
Amit megvallotta az érzéseit, éreztem, amint két tenyere közé fogja az arcomat.
-Én is szeretlek! –mondtam ki.
Majd miután az ajkaim elhagyták az előbb kimondott bűvös szót „szeretlek”, már nem csak a tenyereit éreztem az arcomra simulva, hanem hűvös leheletét is.Megérezve hűs ajkait az enyémeken, a kezeim ösztönösen a nyaka köré fonódtak, s így csókoltuk egymást tovább, mind addig amíg a levegőnk engedte.
Nem szakítva meg ezt a csodás pillanatot, azzal hogy megszólaljunk, Edward a kezem után nyúlva kísért a kanapéig, amin először ő foglalt helyet, majd engem az ölébe véve, húzott közelebb magához.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése