Gentle Love - Gyengéd Szerelem

I.                    fejezet

( Bella szemszög )

Lassan egy hónapja, hogy elhagytuk Phoenixet, s ebben az esős kisvárosba költöztünk. Lehet, hogy hihetetlen hangzik,  de szeretem ezt a helyet. Szeretem az eső illatát, tulajdonképpen mindig is szerettem. 

Tempi kérésére, itt is elmentünk a kórházba, hátha találunk egy jó szem orvost... de sajnálatunkra szemorvost eddig nem alkalmaztak. Hiába mondtam, Tempinek és Seeley-nek hogy én már beletörődtem abba, hogy soha többé nem fogok majd látni, s elfogadtam a sors adta életemet. Hiszen, mért higgyek egy olyan dologba ami voltaképp lehetetlenség. Ha eddig nem tudták visszaadni a látásomat, akkor ezután se fogják.

Az elején, gyűlöltem hogy ilyen sors jutott nekem, hogy mindig minden hova segítséggel tudtam menni, vagy épp csinálni bármit is. De lassan, beletanultam az önállóságba.  
Egy idegen számára, ki nem ismer látszatra nem hinné el, hogy látás sérült vagyok. Ezt egyedül is csak Tempinek és Booth-nak köszönhetem. Nélkülük, kitudja mi lenne velem. Habár, a baleset óta eléggé magamba zárkóztam, senki felé nem nyíltam, megfogadtam Seeley tanácsát. 

Ha már az iskola társaimmal nem barátkozom, még ha ők mindig is kedvesen és szeretet teljesen bánnak velem, még sem érzem azt hogy bármelyikük előtt teljes mértékben megbízhatok. Amikor beszélgetésbe egyelődnek velem, válaszolok a kérdéseikre, vagy épp én is kérdezgetek tőlük dolgokat, de olyat mint a barátok/barátnők szoktak csinálni, azt én nem csinálom.  

Meg fogadva Seeley tanácsát, a Forksi óvodában kezdtem el dolgozni, mint óvónő iskola utáni órákban.  Nem tudom mi vezérelt arra, hogy elfogadjam az óvónői posztót. Talán a húgom iránt érzett hiány, volt az ami arra vezérelt, hogy a gyerekek között kell lennem. Velük boldognak érzem magam, és ami a szívemben torzuló fájdalmat, egyedül csak ők enyhítik.

Néha magam is meglepődöm, hogy velük minden olyan gondtalan és boldogságosak a pillanatok. Sokkal természetesebben fogadtak el, engem vakként mint mások. Talán, egy fajta ösztöneik miatt, vagy mert nem is értik igazán mennyi bajjal, és gonddal jár az, ha valaki mindenét elveszíti. De kívánom is hogy, egyikőjük se élje át mindazt, amit én.

Ma is mint eddig minden nap, iskola után Seeley jött értem és vitt is el az óvodáig.

-Szia Bella! –nyomot egy puszit a homlokomra. –Mehetünk a rossz boonsokhoz?

-Szia Booth! Te javíthatatlan vagy! –ráztam meg a fejem mosolyogva. –Mehetünk.

Beszállva a kocsijába, ami egy fekete BMW x7-es, indultunk a az óviba. Az óvodába érve, amint a lábamat betettem az épület ama termébe ahol épp lenni szoktunk,  a gyerekek rögvest az ölelésükbe zártak. Miután sorban mindenkit köszöntöttem, elbúcsúztam Seeleytől. Majd Suzan, aki a munkatársam hívott félre egy röpke pillanatra.

-Bella, ma jött egy új gyerek az óvodákba, aki eléggé különös gyereknek nézz ki, és hát a családja is eléggé furák. De azért, bemutatnálak neki ha nem gond.  –mondta Suzan.

Miközben, Suzan hozzám beszélt, olyas fajta érzés kerített hatalmába mint ha valaki figyelne, s hallaná a beszédünket...

-Adam, hadd mutassam be neked Izabellát, ő is itt dolgozik.

-Adam Cullen. –hallottam meg egy gyermekes hangot.

Ami sokkal másabb volt, mint a többi gyerek hangja, milyen szépen cseng.

-Szia! Én Izabella Swan vagyok, de szólíts csak Bellának, és kérlek tegezz. Rendben? –kérdeztem, mire abba az irányba nyújtottam a kezemet, amerre őt érzékeltem.

-Rendben. –fogta meg a kezemet. –Tényleg igaz, az amit a többiek mondanak, hogy te nem látsz?

-Igen, igaz. –feleltem, mosolyt erőltetve az arcomra.

-Megkérdezhetem, hogy mi történt veled? –kérdezte, miközben leültem a viszonylag mellette lévő székre.

-Majd máskor elmesélem. De most játszunk egy kicsit a többiekkel. Oké? –kérdeztem, terelve ezt a témát.

Adam beleegyezése után, kézen fogtam s a többieknek szólván játszani kezdtünk. 

Már jóval túl voltunk a délután négy órán is, mikor a többiek egyre jobban megkedvelték Adamet. Ami mosoly csalt arcomra. Elgondolkozva Suzan szavain, miszerint eléggé különös Adam, én is felfedezni véltem benne a különöst. 
Van benne valami, ami miatt olyan mintha ismerném őt régebb óta. De hisz ez lehetetlen, ugyan is semmilyen Cullen-re nem emlékszem, ahogyan arra sem hogy ismerném őket.  De akkor mért van bennem ez az érzés? Nem tudom, talán idővel kiderül. Vagy sem. 

Lassan elértük az öt órát, és mindenkiért jönni kezdtek a hozzá tartózok. Nagy sajnálatomra, Brennan hamarabb jött értem, s így nem volt alkalmam meg ismerni Adam szüleit, vagy éppenséggel a hozzá tartózói egyikét. 

Haza érve, Booth már kész vacsorával várt minket. Amit valljunk be isteni volt.  Hát, Tempi mellett volt is ideje megtanulni főzni. Emlékszem, amikor először próbálkozott a főzéssel az egész konyha olyan volt, mint ha egy tornádó söpört volna végig rajta.

Vacsora közben, mint eddig minden alkalommal most is mindenki elmesélte, a napját. Ugyan is Tempi-nek ez a szokása, Seeley elmondása szerint örökké tartani fog... Elköszönve tőlük, mentem fel a szobámba, ahol egy forró fürdés után, álomra hajtva a fejemet szenderedhettem el az álmok világában. S ekkor még nem is sejtvén, hogy a holnapi nap milyen eseményekkel kecsegtet majd nekem.....

( Edward szemszög )

Mennyi minden megváltoztathat egy emberben/jelen esetünkben vámpírokban, ha egy új személy jelen meg az életében?! Aki fényt hozz egy olyan családba, kik hiába szeretik egymást, kitartanak egymás mellett, és védelmezik egymást, mégse végtelenül boldogok. 
Nos, velünk ez megtörtént. Megtörtént az amire a családom tagjai mindig is vágytak. 

Emlékszem, épp a nagy közös családi vadászatból tértünk haza, amikor is egy kis csöppséget találtunk a házunk előtti nagy tölgyfa alatt, betakarva egy baba pólyával. Mint mindenkit nagyon meglepett,az hogy egy kis gyermek árválkodott egyedül kint ebben a hideg időben. Rose mit sem törődve velünk, rögvest a karjaiba kapta a kis csöppséget ki a folytonos sírását abba hagyni kezdte.  
Rosalie ránk pillantva, avval a vágyakozó tekintetével amit a gyerek váltott ki belőle, egyértelműen mindenki arra gondolt, hogy magunkhoz vesszük őt.  Rose mint, sejthető volt, nagyszerű anyja lett a kis Adamnek. Igen, Adam. Ugyan is Rose ezt a nevet adta a „fiának”.

Habár, a mai napig sem derült fény arra hogy kik is lehetnek a szülei, a mi családi körükben is mindenki más számára, mi vagyunk a családja, és Rosék pedig a szülei. Mivel, a többiek a házat rendezték be, én vállaltam el, hogy elmegyek Adamért az óvodába. Aki mondhatni, a keresztfiam. A mai napig is hálás vagyok érte Emmettéknek amiért, én lehettem a keresztapja a fiúknak. 
Leparkolva az óvoda előtt, rögvest ki is pattantam a kocsimból, s már a folyosón lépdeltem tovább. Mikor elértem  az ő csoportjának ajtajához, bekopogva nyitottam ki az ajtót. Ekkor az orromat finom frézia illat csapta meg. Körbe nézve sajnos, nem leltem eme csodálatos illat gazdáját. 
Amint Adam észrevett, hatalmas mosollyal az arcán rohant felém. Leguggolva vártam, hogy az ölembe vethesse magát.

-Keresztapa! Hogy – hogy te jöttél értem? Azt hittem, hogy anyáék jönnek majd értem.  –mondta kissé szomorkásan.

-Azért én jöttem érted, mert ők a házat és a szobádat rendezik be. –feleltem, miközben nyomtam egy puszit a homlokára.

-Á... elnézést, én Suzan Mayer vagyok. A kis Adam óvónője. –mutatkozott be, egy harmincas éveiben járó, barna hajú nő. 
/*Milyen, helyes ez a fiú...Kár hogy ilyen fiatal. ... Aj, elfelejtettem Bellának megemlíteni, hogy a pénteki napon a gyerekek hozzátartózói is jelen lennek majd az óvodában  akik soron követik majd a munkánkat. Hogyan is felejthettem el? Azért felejtetted el Suzan, mert nem ott jár az eszed ahol kéne! Na, majd felhívom és elmondom neki,  nem is... majd holnap. */

-Örvendek. Edward Cullen, Adam nagybátyja! –feleltem, miközben a gondolatai hallatán igyekeztem visszafogni az apró kuncogásomat.

De velem ellentétben. Adam nem tudta visszafojtani  s hangos kuncogásba kezdett bele. Ugyan is, mint megtudtuk ő is olvassa a gondolatokat.

-Öm, szeretném közölni hogy, a pénteki napon hogy valakinek a családjukból akinek, nem lesz semmi programja  vagy egyéb fontos dolga azt szeretettel várjuk óvodákban  Ugyan is mint minden gyereknek a csoportban a szülei, vagy épp hozzátartózói a pénteki napon soron követhetik, a gyermekük időtöltését, és a mi munkákat. –fejezte be a felhívást.

-Köszönöm, hogy szólt. Majd át adom a szüleinek. Viszlát. –köszöntem el, felvéve egy mosolyt.

-Viszontlátásra Suzan néni! –köszönt el integetve Adam.

-Viszlát Edward! Szervusz Adam! –köszönt el az óvónő tőlünk, majd távoztunk.

A haza érve, amint keresztfiam beért mellettem a házba, egyszer csak kirobbant belőle a nevetés. Mire, mindenki kérdő tekintettel tekintett, hol Adamra, hol pedig rám.

-Nekem is mondjátok már el, hogy mi ilyen vicces! Én is nevetni akarok! –kérte Em csillogó szemekkel, mire Adam már a padlón ülve nevetett tovább.

-Csak az óvónője bugyuta gondolatain. Ugyan is miután gondolatban, lerendezte magában, hogy hogyan is nézek ki, saját magát dorgálta meg. Adam pedig ezen kezdett el nevetni. –miután elmeséltem nekik amit az óvónő gondolataiban olvastunk, ők se bírták megállni nevetés nélkül.

Miután, Adam megvacsorázott és megfürdött, Esme altatta el mostan. Mindenki a szobájába ment, ahogyan én is. Beérve a szobámba, ledőltem a fekete bőr kanapémra s az oviban érzett csodás frézia illatát elevenítettem fel magamban....