The boundaries of love - A szeretet határai

2. fejezet

( Találkozás a Cullen családdal vs. Rosalie kitörése )

(Bella)

   Nem sokkal később, kopogtatást hallottam az ajtómon. Amitől, ha ember lennék biztosan vadul kalimpálna a szívem, a viszontlátás öröme miatt. Mély levegőt véve, léptem az ajtóhoz. Amit azonnal ki is nyitottam, boldog mosollyal az ajkaimon.

   Azonban az örömet, átvette a döbbenet. Ugyanis az ajtóm túloldalán egy személy helyett, kilenc vámpír állt. Mire megemészthettem volna a dolgokat, hirtelen valaki felkapott és erősen tartva a testemet forgott velem körbe egy párszor.

   S ez a valaki nem más volt, mint Adam. Akinek a szemeibe pillantva, ugyan azt a boldog csillogást láttam, amit az én szemeimben is láthatott. Ami nem más volt, mint a viszontlátás öröme.

   Pár perc pillanatnyi ideig a szemeimet lehunytam, hogy mélyen belélegezhessem a régen érzett fahéj illatot.

   Nem sokkal később, Adam a lábaimra állított, majd a körülöttünk lévő vámpírokra nézett.

   Én is feléjük pillantottam.

   Először a tekintetem, egy magas méz szőke hajú srácra siklott. Akinek az arcán, éles vámpírlátásomnak köszönhetően, egy pár apró harapási és karcolási hegeket véltem felfedezni.

   ~Akkor ő nem más lehet, mint Jasper. ~ ismertem fel, Adam történetéből. Mellette, egy alacsony rövid fekete hajú lány állt, akinek az arcán egy ezer wattos mosoly virított. ~Ő akkor csak is Alice lehet.~

   Róla a pillantásom, egy gyönyörű szintén méz szőke hajú lányra esett. Akinek az arcáról csak is csupa ridegséget, és utálatot véltem felfedezni. De, hogy miért érzett így azt nem értettem. Hiszen nem is ismer. S ekkor, ért utol a felismerés, ~hogy ő bizonyára Rosalie~. Aki mindenkivel ellenségesen viselkedik. Ő mellette, egy magas igen nagydarab srác állt, akinek az arcán szintén egy ezer wattos mosoly virított. De, valahogyan neki ez viccesen állt. ~Ő, csak is Emmett lehet, a család humoristája.~ Mellettük, egy alacsony szív alakú arcú, barna hajú nő állt. Amikor a tekintetünk találkozott, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Amit nem tudtam, hova tenni. Őt, egy szőke hajú féri ölelte át, aki körülbelül ugyanolyan magas lehetett, mint Jasper. ~Ők nem más lehettek, mint a két családfő, Esme és Carlisle – aki nem mellesleg, orvos is -.~

   Balra fordítva a tekintetemet, egy barna hajú lányra esett, akinek a szemei a többiektől eltérően, a barna és a vörös árnyalatában úszott. Nem tudom miért, de valami nem stimmelt vele. Azonban, mielőtt bárkinek is feltűnhetett volna az elmerengésem, a pillantásomat a mellette álló alakra emeltem.

   Bronzvörös haja, kócosan meredezett szét a feje tetején. A többiek szemei is, és Adamé is, messze sem voltak olyan gyönyörűek, mint az övé. Szinte örvényként, szippantottak magukba azok a csodálatos aranybarna szemek. Amikor a napfény illata az orromba kúszott, képtelen voltam a szemeimet lehunyni.      Ezzel elszakítva a tekintetemet az övéitől

   Soha nem éreztem, hozzá hasonló illatot. Soha nem láttam hozzá hasonlót, aki… aki akár egy pillanatra is, de valami furcsa érzéseket keltett volna fel bennem…

-         Bells, Bella! Bells, jól vagy? – gondolataimból, egy ismerős hang térített vissza. Aki nem más volt Mint Adam.

-         Igen, jól vagyok. Bocsánat, csak elmerengtem valamin. – nyögtem ki zavartan. – Menjünk inkább be. – invitáltam be őket a házba.

   Majd miután mindenki helyet foglalt a nappaliban, a tekintetemet akaratlanul is de, ő rá emeltem. Azonban amikor megpillantottam, hogy a barna hajú lány, a kezeit az övéire kulcsolja, egy hatalmas gombóccal a torkomban, fordítottam a fejemet Adam felé.

-         Aj, de idióta vagyok. – csapott a fejére hirtelen.

-         Ezt eddig is tudtuk öcsi. –szólt közbe, a nagydarab srác nevetve, mire a mellette ülő szőke szépség, a fejére csapott. – Au. Ezt most miért kellett? –dörzsölte meg az ütés helyét. Mire az arcomon, egy mosoly jelent meg.

-         Bells, hadd mutassalak be téged a családomnak. Mert gondolom, te már felismerted őket. –nézett rám, mosolyogva.

-         Szinte, nap, mint nap csak róluk meséltél. – néztem rá nevetve. Amitől a kanapén ülök is halkan kuncogtak. – Isabella, de szólítsatok csak Bellának. –fordultam feléjük, kedvesen.

-         Úgy örülök, hogy végre megismerhettünk téged. Adam már annyit mesélt rólad, hogy alig vártuk… hogy találkozhassunk veled. Éppen ezért amikor felhívott téged, s megtudta/megtudtuk, hogy itt vagy Forksban, mindenképpen jönni akartunk mi is vele. Remélem, nem baj. –állt elém Alice, s miközben elmagyarázta az itt létük valódi okát, a végén kölyökkutya tekintettel nézett rám. Ajaj. Itt valami rosszat sejtek! –villant fel a fejemben, a pirosló vészjelző lámpa. Adam elmondása szerint, ha Alice ilyen szemeket mereszt valakire, akkor, valamit akar, vagy inkább vásárolni akar. – Ugye, hétvégén eljössz velem vásárolni? El kell jönnöd velem.

   Ekkor Adamre néztem, aki csak fej rázva mosolygott.

-         Alice, kicsim. Ne támadd le szegény Bellát, rögtön az első alkalommal. –szólt rá, Esme kissé megróva őt, de láttam rajta, hogy mosolyog fogadott lánya, kérésén.

-         Na, kérlek Bella. Légyszi, légyszi! – kért még mindig.

-         Van más lehetőségem is? –kérdeztem, sóhajtva.

   Majd hirtelen a nyakamba ugrott.

-         Hidd el, remekül fogunk majd szórakozni. – mondta, miután eleresztett, s visszatért párja Jasper mellé.

-         Előre is részvétem Bella! – intézte hozzám a szavait Emmett. Nem kellett, hogy megkérdezzem, miért mondta ezt. Mert már hallottam arról, hogy Alice-cel kész, ön gyilkosság vásárolni, menni.

-         Kösz. De, egyedül csak is akkor vagyok hajlandó menni, ha mindenki jön velünk. – vázoltam fel.

-         Nem. Nem és nem! Ez kizárt dolog! – kezdett tiltakozásba Emmett, akivel Jasper is egyet értett.

-         Részemről rendben. Amúgy is, kellene még egy pár új ruha. – rántotta meg a vállát, beleegyezően Rosalie. Bár az arcán az unottság jelét véltem felfedezni.

-         Mi is benne vagyunk, ugye Edward? –nézett a barna hajú lány –akinek a nevét, még most sem tudom – a mellette ülőre, aki eléggé a gondolataiba merülhetett, ha nem figyelt a beszélgetésünkre.

   Majd miután, a lány beavatta őt is a hétvégi programunkba, egy pillanat erejéig a tekintetét az enyémbe fúrta, majd unottan megrántotta a vállát.

-         Mi is benne vagyunk. –mondta Esme, mosolyogva.

-         Akkor fiúk ti is. És nem is ellenkezhettek, mert akkor egy jó ideig nem is érhettek hozzánk. –vigyorgott a két ellenkező fiúra, Alice. Akik bosszankodva, néztek a párjaikra.

-         És te Adam? –kérdeztem, felé nézve.

-         Bár nekem sem sok kedvem van hozzá, azt hiszem nekem is kötelező lesz mennem. –forgatta meg a szemeit, miközben a húga a válasza alatt mindvégig helyeslően bólintgatott.

-         Na, akkor ezt meg is tárgyaltuk! Jó móka lesz. –csapta össze a kezeit Alice, boldogan.

-         Ja! Csoda lesz, ha nem nyiffanunk ki a végére. –felelte grimaszolva Emmett.

   Miután megtárgyaltuk, a hétvégi közös programunkat. Adam bemutatta nekem a barna hajú lányt. Akiről mind kiderül, egykor Volturi tag volt. De, most már az ő családjukhoz tartozik. S mivel, a Volturinál emberi véren élt, így ezért kissé nehezebb neki át állni az állatvérre. S éppen ezért, olyan a szeme amilyen. Tudtam meg. Ahogyan azt is, hogy Lily –nek hívják.

   Alaposabban végig mérve, gyönyörű lány. Aki igazán illik is Edwardhoz. Ők ketten szép párt alkotnak.   Amint ezt kimondtam magamban, a torkomba egy újabb adag gombóc szorult.

   ~De mégis miért?~kérdeztem magamtól, miközben türelmesen hallgattam amint Adam arról mesél, hogy mik történtek vele az idő alatt, mióta nem találkoztunk. Nem akartam azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy miért. Helyette igyekeztem, inkább Adamre figyelni. Aki iránt, már sokkal régebb óta, többet érzek, mint barátság.

   Mivel Adam családja kíváncsi volt az én verziómra, hogy miként is találkoztunk Adammel, s hogy miért is vagyok most éppen Forksban. Ezért én kezdtem el, mesélni a történetemet. Azonban a szüleimről, nekik is csak annyit meséltem, mint amennyit Adamnek meséltem.

   Minthogy, a tizenhetedik születésnapomon tudtam meg az igazat arról, hogy akiket éveken keresztül a szüleimnek hittem, azok nem is az igazi szüleim. Majd ezt a hírt megtudva, elrohantam otthonról, amikor összefutottam egy nomád vámpírral  aki megharapott. S ha Adam nem mentett volna meg, akkor már azon az estén meghaltam volna. Meséltem nekik arról is, hogy Adam hogyan és mint segített nekem, kezelni a szomjúságomat és a képességemet.

   Miközben a történetemet meséltem, éreztem valami különöset. Mintha valaki a pajzsomon próbálna át hatolni.

   A tekintetemet végig futtattam Jaspere, Alicen, Edwardon s végül Lilyn is. Próbáltam rájönni, hogy nem –e valamelyikük akarná rajtam használni a képességét.

   Amikor félbe hagytam az elkezdett mondatott, mindannyian kérdőn tekintettettek rám, kivéve őt. Akitől már az első pillanattól kezdve, rossz előérzetem volt.

-         Bells, mi történt? –lépett mellém Adam.

   De nem válaszoltam, helyette még mindig Lily-re pillantottam. Aki még mindig próbált át törni a képességemen.

-         Hiába erőlködsz. – szólaltam meg, egy kis idő után. – Úgy sem fog sikerülni. – nevettem fel halkan, amikor Lily döbbenten fordult felém.

-         Mi nem fog neki sikerülni? –kérdezte, Alice értetlenül.

-         Kérdezd meg őt. –mutattam felé.

-         Én… én nem…

-         Mondd, hogy nem a képességedet akartad rajta használni?! –förmedt rá hirtelen Adam. Amitől, a lány ijedten Edwardhoz húzódott.

-         Hogy mi? –kérdezték egyből a többiek is.

Azonban ő, szótlanul hallgatott tovább. Mielőtt azonban bármelyikünk is megszólalhatott volna, Rosalie hangja mindannyiinkba belé fojtotta a szót.

-         Még is mi a fenét képzelsz te? Van fogalmad arról, ha nem lenne a pajzs körülötte, akkor akár meg is ölhetted volna?! S vele együtt minket is?!  Nem elég, hogy befogadtunk, de már rögtön gyilkolni is akarsz újra? Nem is ismered őt, akkor meg mi a francért akartad rajta használni azt az átkozott képességet? … Tudtam, hogy ostoba és felelőtlen döntés volt téged a családunkba fogadni. Mivel a többiek bíztak benned és mivel idővel Edward párja lettél, nagy nehezen, de mégis elfogadtam, hogy a családunk tagja lettél. Azonban mindig is sejtettem, hogy nagy hiba volt.

-         Én… én, nem…. –szólalt volna meg Lily, de Rosalie félbeszakította.

-         Na, én nekem aztán magyarázkodhatsz, meg mentegetőzhetsz! De mind hiába, mert nem érdekel.

  Rosalie szemei szinte szikrákat szórtak a benne felgyülemlő dühtől.

   Hallottam amint Esme-ék arra kérik Jaspert, hogy nyugtassa le, azonban ő akárhogyan is próbálta rajta használni a képességét nem tudta. Rosalie nem hagyta, hogy lenyugtassák.

   Dühős, volt. Ami érthető is volt. Bár gondoltam, hogy nem feltétlenül, értem aggódott. Hanem leginkább a szerelméért, és a családja tagjaiért. Akik egy olyan képességnek a hatása alá is kerülhettek volna, amelyet bár nem tudok, hogy mi is, - de Rosalie viselkedése, és a többiek reakciója láttán – minden bizonnyal nagyon veszélyes lehet.

   A Rosalie-ról hallottak alapján, és a mostani viselkedése után, rádöbbentem arra, hogy ő messze nem, azaz ember mind, akinek mutatja magát. S mint akinek más látja őt.

   Ő, igazság szerint csak a családját védelmezi. S ezért nem is enged akárkit közel magához. Hiszen, soha nem tudni igazán, hogy kiben is bízhatunk meg. S hogy kiben nem.

   Ezek szerint, ő sem kedveli Lilyt. Remek, egy közös pontunk már van.

   Amikor Emmett át akarta ölelni, a még mindig dühtől tajtékozó szerelmét… Rosalie, egy hirtelen mozdulattal az ajtó felé igyekezet. De még előtte, egy mondatra hátra fordította a fejét.

-         Ettől a perctől fogva, egy percig sem leszek hajlandó egy szörnyeteggel – egy fedél alatt lakni. – mondta, majd elviharzott.

-         Én, nem ezt akartam. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Én annyira sajnálom. –nézett felém Lily, bűntudatos tekintettel.

   Azonban nem tudtam, hogy őszintén mondta azt, amit most mondott, vagy sem. Az eddigi rossz előérzeteim, eddig még egyetlen egy alkalommal sem csaptak be. De, mi van, ha most, őszinte volt? –merült fel bennem ez a gondolat.

   És mi van akkor, ha mégsem volt őszinte? –kérdezte egy másik hang a fejemben.

   Most ha nem lenne oda kint, egy dühtől tajtékozó vámpír. Ha nem lenne, egy aggódó szerelmes srác. És ha nem lenne mellette egy egyben aggódó, és mérges család. Akkor talán még le is álltam volna a gondolataimmal foglalkozni.  De, így? Nem tudtam.

   Emmett már épp az ajtó felé vette volna az irányt, amikor késztetést éreztem arra, hogy megállítsam őt. Elé álltam, majd belenéztem féltő és egyben aggódó szemeibe.

-         Ne! – raktam a kezeimet a mellkasára. – Tudom, hogy szereted és, hogy félted őt. De, hagyd, hogy én menjek utána. –kértem, kérőn.

-         Em. Hagyd, hogy Bella menjen utána. – érintette meg Adam, bátyja vállát. Aki egy pár perces vonakodás után, beleegyezően bólintott.

   Ezután, kilépve az ajtón, beleszippantottam a levegőbe – rózsa illat – után kajtatva. Követve az illatot, magamban azon gondolkodtam, hogy mégis mit fogok majd mondani neki.

   Kissé kezdtem nevetségesen érezni magamat, amiért egy olyan személy után futok, akit valójában nem is ismerek.

   De, nem is akartam ezzel foglalkozni. Helyette, folytattam a keresését tovább.

   Körülbelül egy óra, futás után a szél felém fújt egy rózsa illatot, ami kizárólag csak is az övé lehetett. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, miután megpillantottam őt. Azonban amikor oda értem mellé, a megkönnyebbülést átvette a döbbenet, és egyben az aggodalom.

   Ugyanis hét idegen vámpír állt támadásba előttünk.

-         Látom, még sem vagy egyedül cica baba! – nevetett fel közülük az egyik, akinek hosszú sötét haja, és vérvörös volt a tekintete.

-         Minek jöttél utánam? –sziszegte oda nekem Rosalie, miközben próbálta magát kiszabadítani, a vaskarmok közül. Sikertelenül.

-         Azért, hogy visszavigyelek! – feleltem a kérdésére.

-         Azt hiszed, hogy azt hagyni is fogom? –kérdezte meg ugyanaz a férfi, aki az imént is beszélt.

-         Igen. Vagy különben megöllek. – morrantam rá.

   Erre ő felnevetett, majd éreztem amint valaki hátulról le akar fogni. Mielőtt hozzám érhetett volna, megfordultam. Majd kicsavarva a kezeit, rántottam egyet rajta. S egy hirtelen mozdulattal letéptem a fejét.    Ebből is látszik, hogy Adam jó hatással volt rám, a kiképzések terén.

-         Engedd el őt, és ígérem, hogy meghagyom az életedet! – néztem újból a férfira.

   Aki idegesen felnevetett. Azután Rosalie-hoz lépett, és az egyik kezét az arcára tette. Mire Rosalie torkából, egy éles sikoly szakadt fel.

-         Te is, ahogyan a kis barátnőd velünk jöttük, vagy végig nézetem veled, ahogyan lassú halált hal?! – mondta az ajánlatát, miközben a kezeit a mellkasán kulcsolta össze.

-         Ne… ne tedd! –nyögte Rosalie, elfúlóan.

-         Rendben. De, ha egy még egyszer akár te, vagy a többiek is a képességeiteket használjátok, akkor esküszöm, hogy végzek veletek! – morogtam, elfogadva az ajánlatát.

-         Fogjátok. –szólt az embereinek, akik megragadtak és maguk után hurcoltak minket.

   Tudtam, hogy nem tehettem mást. Még a képességemet sem használhattam, mert akkor vele együtt azt a férget is a pajzsom alá vontam volna. Mivel, akármikor megérinthette volna őt.

   Ha, meg küzdök velük. Akkor akár bármelyik pillanatban megölhették volna Rosalie-t. Aki nélkül, képtelen lettem volna hazatérni.

   Hogy, hogyan s mint fogom tudni kiszabadítani magunkat, azt nem tudom. De, valamit ki fogok találni.   Kerüljön bármibe is, de Rosalie-t mindenképpen vissza fogom juttatni a családtagjai közé…

to be continued…