1. fejezet
( Prológus + A kezdet )
( Prológus + A kezdet )
(Bella szemszög)
A nevem Isabella Anne Swan, de mindenki csak Bellának hív. Bár külsőleg egy egyszerű 17 éves lánynak látszom, azonban valójában már a nyolcvanötödiket taposom. Hogy, hogyan is lehetséges ez? Úgy, hogy vámpír vagyok, egészen 1938-tól.
1938. szeptember 13.
Ma van a születésnapom, amire az én szeleburdi anyám, Renné egy születésnapi bulit tervezet. Bár, nekem nem igazán főtt hozzá a fogam. Az eddigi tizenhét évem alatt, mindig is utáltam a meglepetéseket, és ez azt hiszem mindig is így fog maradni. De, ha evvel boldoggá tehetem a szüleimet, akkor elviselem.
A buli kezdete előtt, anya kedvéért egy mély dekoltázsú kék színű ruhát vettem fel. A ruha természetesen gyönyörű volt. Rajtam azonban egyáltalán nem állt jól. Igaz ezen a véleményen egyes egyedül csak én osztoztam.
Majd lassan a vendégek is megérkeztek. Ismerős arcok, és egyben ismeretlen arcok tűntek fel a partimon. Akiknek a születésnapi kívánságait és ajándékait, felvett áll mosollyal fogadtam.
Mindenkivel egy – egy két rövid mondatot váltottam csak, majd amikor a születésnapi tortámon lévő gyertyákat elfújtam, kívánság nélkül apa segítségével felvágtam a hatalmas tortát. Ha anya tudná, hogy valójában semmit sem kívántam, lehetséges, hogy egy kicsit megorrolt volna rám. De, én úgy voltam vele. Hogy nincs szükségem semmire sem. Mert mindenem meg van, amire valaha is vágyhattam volna.
Egy szeretet teljes szülők, és igazi barátok. Akikre bármikor – bárhol, bármiben számíthatok.
Hamarosan a partim végett ért, s ezzel együtt mindenki távozott.
Már épp a szobám felé vettem az irányt, amikor apám hangja megállásra késztettet.
- Bella kicsim, maradj még egy kicsit. – kérte, mire megfordultam s csatlakoztam hozzájuk, a nappaliba.
Majd helyett foglaltam az egy személyes fotelben, anyával szemben, akin az idegesség jeleit véltem felfedezni.
- Mi a baj anya? –kérdeztem, kíváncsian.
Anya nem válaszolt a kérdésemre, helyette apára emelte a tekintetét. Aki pár perces várakoztatás után, végre felém fordította a fejét.
- Valamit el kell mondanunk neked kicsim, amit… amit már rég el kellett volna mondanunk… csak, nem tudtuk, hogy miként s, hogyan közöljük veled azt… - kezdett bele idegesen, azonban nem folytatta tovább.
Egy kis ideig némán hallgattam, és vártam. Vártam, hogy apám tovább folytassa a beszédét. Nem értettem, hogy miért idegesek mind a ketten ennyire, s hazudnék, ha azt mondanám, egy cseppet sem rémített meg az, amit a tekintetükből olvastam ki. Még pedig a félelmet.
- De, még is mit? Valami baj van? – kérdeztem aggódva. – Mondjátok már el, a fenébe is! – kértem őket, egy oktávval hangosabban is, amikor már egy jó ideje csak hallgattak, egymást nézve.
- Hidd el, mi nem akartunk előtted titkolózni, de mi csak neked akartunk jót… - nézett apa rám újra – s mivel már felnőttél, úgy gondoltuk, épp itt az ideje, hogy megtud az igazat arról, hogy nem mi vagyunk az igazi szüleid. Mind össze alig egy hónapos voltál, amikor hozzánk kerültél.
Apám szavai, visszhangként csengett a füleimben. Nem ők az igazi szüleim… nem tudtam elhinni, azt, amit mondott.
- Mi… micsoda? – kérdeztem vissza, ijedten.
- Kérlek, bocsáss meg nekünk. – tett egy lépést felém anya, azonban én felrugaszkodtam a fotelból, és hátrább léptem tőle.
- De, még is miért? Miért hazudtatok nekem éveken át? Az egész életem, egy hazugság volt? – néztem magam elé, miközben a hangom hisztérikussá kezdett válni. – Ki vagyok én? Kik az igazi szüleim? –néztem újra rájuk.
Apa anyára pislantott, aki a könnyeivel küszködve bólintott.
- Édesanyádat Esme Anne Platt –nek hívták, édesapádat pedig Charles Evenson-nak. Édesanyádat a nagyszüleid arra kényszerítették, hogy feleségül menjen édesapádhoz. Aki rendszerint, folyton – folyvást bántalmazta szegényt. Anyád hiába próbált segítséget kérni, senki sem hitt neki. Ugyanis Charles mások előtt mindig kedves, jó módú fiatalemberként mutatkozott. Amikor Esme megtudta, hogy várandós – veled -, megszökött otthonról, egyenesen hozzánk. Ugyanis Esme és Renné, másod – unokatestvérek. Mivel, kedves volt és, barátságos volt a környékbeliekkel, hamar beilleszkedett. S, a helyi közösségben tanított. Szerette a gyerekeket. Ahogyan a gyerekek is szerették őt. Majd amikor megszülettél, rettentő boldog volt. Már akkor nagyon szeretett téged, amikor még a pocakjában volt. S ez nem volt másképp sem, amikor a karjaiban tarthatott. Mindössze, alig három hetes voltál, amikor tüdőfertőzést állapítottak meg nálad az orvosok. Az orvosok minden eszközzel azon voltak, hogy megmentsenek téged. De amikor leállt a szívverésed, s nem sikerül újra éleszteniük téged, Esme összeroppant. Képtelen volt felfogni, azt, ami veled történt. Elbúcsúzott tőled, majd elment. Távozása után, nem sokkal később megtörtént az a csoda, amelyre senki sem számított. A kis szívecskéd, újra verni kezdett. Próbáltuk megkeresni, Esme-t. Hetekig – hónapokig kerestük őt, de nem találtuk meg őt. Mintha, a föld nyerte volna el. Mivel nem akartuk, hogy apád benned is valami kárt tegyen, így magunkhoz vettünk téged. S igyekeztünk mindent megtenni annak érdekében, hogy egészséges és boldog gyermekkorod legyen, a betegséged után, amiről szintén nem beszéltünk veled. Mérhetetlenül, nagyon sajnáljuk kicsim. – a mondandója befejeztével, apa helyett foglalt anya mellett, kinek a kezeit kulcsolta össze a sajátjaival.
Annyira váratlanul, és… és hihetetlenül értek apám szavai, hogy nem tudtam tovább itt maradni. Nem szólva egyetlen egy árva szót sem, rohantam ki a házunk ajtaján. Nem törődve, szüleim zokogó kérlelésével. Rohantam, amerre a lábam vitt miközben a könnyeim utat törtek maguknak. Nem törődtem a lábamon lévő vérző sebekkel, amiket a folytonos botlásoknak köszönhettem. Fájtak a lábaim, de mégis tovább rohantam a hatalmas fák sűrűjében.
Egy újabb esés kíséretében, megállásra késztettem magam.
- Hmmm… micsoda finom illat. – hallottam meg közvetlenül a fülem mellől egy mély férfihangot.
Amitől meg is ijedtem. Az egyik pillanatban még a fülem mellől érkezett a hangja, a második pillanatban pedig már előttem állt. Hosszú szőke haja, hátra volt kötözve, azonban a fekete szemei még jobban megijesztettek. Tudtam, hogy nem ő valami más. Hiszen, senki sem tud ilyen gyorsan az egyik helyről a másikra igyekezni, egy szempillantás alatt.
Próbáltam hátrább kúszni, miközben akárhogyan próbáltam segítségért kiáltani, egy hang se jött ki a torkomon. A levegőt gyorsan kapkodtam, amit a férfi észre is vett, mert gúnyos mosolyra húzta ajkait.
- Szeretem, ha az áldozataimon érzem a félelem szagát. – ért hozzám közelebb, s az orrát végig húzta a nyakamon.
Majd egyszer csak egy harapást éreztem meg a nyakamon, amitől egy hangos sikoly hallatszott a torkomból. Fájt és egyben égetett a harapásnyomás. A nyakamhoz kapva, láttam amint az ujjaim csupa véresek, azonban a férfi már nem volt ott. Mielőtt a mély sötétség magával ragadhatott volna, éreztem amint valaki felemel a fűről, s hallottam amint valamit suttog, de hogy mit arra már nem tudtam figyelni. Csak is az égető tűzre, amely testem minden egyes sejtjét porrá égeti…
Három nappal később…
Nem tudtam, hogy mióta lehettem a mély sötétség rabja, ahogyan azt sem tudtam, hogy mi történt velem. Csak azt tudtam, hogy valami itt nem stimmel. Tisztán hallom a madarak csiripelését, valahonnan nem messze a vízesés csobbanását, s még oly sok hangot, ami kezdett megrémiszteni. Éreztem a fertőtlenítő szagát, s mellette a fahéj illatát.
Erőt véve magamon kinyitottam a szemeimet, s ekkor a tekintetem két szép aranybarna szempárral találkozott. Aranybarna? De, ez hogy lehet? Még soha életemben, eddig nem találkoztam olyannal, akinek aranybarna szemei lettek volna.
- Ne félj tőlem, nem foglak bántani. – szólalt meg, dallamos hangján.
- Már miért félnék? – kérdeztem értetlenül.
Majd hallva a saját hangomat, a kezeimet a szám elé tettem. Ez nem az én hangom volt. Képtelenség, hogy ez az én hangom lett volna. Körbe néztem a kissé keskeny, ám de mégis hangulatos barna szobában, de rajtunk kívül senki mást nem éreztem, láttam, avagy hallottam körülöttünk. Ezek szerint, lehetséges, hogy ez a csilingelő hang hozzám tartozik?
- Mi történt? Hol vagyok? S, hogy kerültem ide? És… és, mi történt velem? – ostoroztam őt a kérdéseimmel.
Miközben, elképedve füleltem, hogy ez a hang igenis az enyém.
- Először is, a nevem Adam Cullen. Másodszor pedig, akármilyen hitetlenül is hangzik, de te is akárcsak én, vámpír vagy. Épp haza fele tartottam, amikor sikolyt hallottam az erdőből. S ez a sikoly, a te sikolyod volt. Egy vámpír harapott meg téged, akit én… nos, megöltem. Igyekeztem, hogy még időben ki tudjam majd szívni a mérget belőled, de már túl késő volt. S így, az átváltozásod akkor meg kezdődött, ezért ide hoztalak a házamba. Tudom, hogy ez szinte képtelenségnek hangzik, de ez az igazság. Sajnálom.
Hogy én vámpír? Ez lehetetlen. Vagy mégsem?
Lehet, hogy más az én helyemben egy ilyen válasz után, vagy képen röhögi az illetőt, vagy ijedtében elmenekül. De, én még se tettem meg az egyiket. Nem tudom miért, de hittem neki. A tekintetében, csupa őszinteséget véltem ki venni.
- Az én nevem, pedig Bella. – szólaltam meg egy kis idő után, mire rám emelte tekintetét, s halványan elmosolyodott. – Mesélnél, nekem erről a… vámpírságról –kérdeztem félőn, mire bólintott. Majd mesélni kezdett.
Megtudtam, hogy őt egy Carlisle nevű vámpír változtatta át, ahogyan a testvérét, és a többi család tagjait. Elmesélte, hogy ő, a családja, és egy másik klán csak is állatok vérén élnek, csak hogy emberek között tudjanak élni. Miközben a család tagjairól mesélt, észrevettem rajta, hogy mennyire is szereti őket. Sok mindent megtudtam róla, és a családjáról…
Jelenben...
Azt hiszem, ha akkor azon az estén Adam nem hallotta volna meg a sikolyomat, s ha nem rohan azonnal a segítségemre, akkor ma már nem élnék. Sok mindent köszönhetek neki, amiért az örökké valóságig hálás leszek neki. Neki köszönhetem azt, hogy nem lettem egy elvetemült emberi vérre szomjazó szörnyeteg. S ahogyan ő is, én is csak állatok vérén élek az óta is. Pontosan hatvanöt éve. Ez idő alatt, sikerült kezelnem az ösztöneimet és visszafogni a vérszomjamat is.
Sikerült, a pajzsomat is kezelnem. Amiről Adam képességének köszönhetően, szerezhettünk tudomást. Ugyan is az ő képessége az, hogy megérzi mások képességét, s tudja, hogy mi is az pontosan. Így derült ki az enyém is, ami egyben két képességből is áll. Egy védő pajzs, amin egyetlen egy vámpír képesség sem tud áthatolni. A másik része pedig az, hogy mások köré is ki tudom emelni ezt a pajzsot.
S bár akármennyire is hiányoztak a szüleim, akik egészen tizenhét éves koromig neveltek, minden erőmmel azon voltam, hogy megleljem az igazi édes anyámat. Aki, minden bizonnyal már meghalt. De, megfogadtam, hogy nem adom fel a reményt, annak érdekében, hogy minél többet megtudjak róla. Érdekelt, hogy hova tűnt el a „halálom” után, hogy lett –e új családja… S pontban a vámpírrá válásomat követő, egy év után kezdtem el édes anyám után kutatni. S bár Adam felajánlotta a segítségét, még sem fogadtam el.
Ugyan is már épp eleget segített nekem. Túl sokat tett már meg értem.
Kedveltem Adamet, sőt mi több sokkal többet is éreztem iránta, azonban alkalmam már nem volt rá, elmondani neki. Ugyan is nem sokkal később visszatért a családjához.
Szomorú voltam amiért, elváltak az útjaink, de azaz egy tudat vigasztalt, hogy még látni fogjuk egymást hamarosan…
Nem tudom, hogy miért éppen Forksot választottam arra, hogy tovább kutassak édesanyám után, de valami azt sugallta, hogy itt ebben az esős kis városban, végre sikerrel fogok járni.
Gondolataimból, a telefonom csörgése riasztott fel. Aminek a kijelzőjére pillantva, az ajkaim boldog mosolyra húzódtak.
- Adam, úgy örülök, hogy hívtál. – szóltam bele vidáman a telefonba.
- Jó végre hallani a hangod, Bells. – hallottam meg, boldog hangját. – Hogy vagy?
- Jól, mert már rég hallottam a hangod. És, te?
- Most már sokkal jobban. –felelte. – Sikerült valamire bukkannod? Merre vagy?
- Nem, sajnos még mindig a sötétben tapogatózom, ahogyan eddig is. De, nem adom fel. –mondtam határozottan. – Most éppen Forksban vagyok.
- Hogy? Itt Forksban? Ez most komoly? –kérdezte hitetlenül.
- Igen, Forksban. De miért?
- Mert… mert én és a családom is Forksban lakunk. –mondta.
- Akkor feltétlenül találkoznunk kell. –jelentettem ki, azonnal.
- Mindenképpen. –vágta rá.
Ezután gyorsan dedikáltam neki a címem, mire azt mondta, hogy fél óra múlva itt is lesz nálam. Amint letettük a telefont, azonnal felrohantam a szobámba, hogy gyorsan átöltözzek. Majd, egy párszor beletúrva a hajamba, boldog mosollyal az ajkaimon vártam, hogy újra találkozhassak Adammel…
to be continued...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése