Gentle Love - Gyengéd Szerelem

XXIII – XXIV. Fejezet

(Bella szemszög)

   Sokszor eltűnődtem már azon, hogy milyen lesz majd az életem, ha egyszer én is szerelmes leszek. Boldog mert, az a személy mellett lehetek, aki úgy fog majd szeretni, ahogy vagyok? Vagy, boldogtalan… mert a szerelmemet nem viszonozzák?

   Eddig nem tudtam megérteni, s még felfogni se tudtam, hogy milyen szerelmesnek lenni. Szeretni, valakit olyannak amilyen. Legyen akár elfogadhatatlan személy, avagy eget rengető elbűvölő személy.

De, mégis miért szeretünk bele valakibe? –anno, ez a kérdés régebben néha – néha napján mindig felmerült, amikor a körülöttem lévő barátaimnak párjaik voltak.

De, ma már tudom erre a választ. Pontosabban, csak azt tudnám rá válaszolni, amit a szívemben érzek.

Mind tudni lehet, azt hogy kibe szeressünk bele, azt nem lehet meg válogatni.

A szerelem előbb – vagy utóbb úgyis rátalál mindenkire.

Edwardot, sok mindenért tudom szeretni. De amiért leginkább magába bolondított az, az, hogy önzetlenül tisztelni és szeretni tudja a családját…

Kissé elboldogtalanított az a tény, hogy itt kell hagynunk ezt a csodás várost, csak hogy visszatérhessünk az esővel borított helyre. Másrészről pedig, örömmel töltött el a tudat, hogy viszont láthassuk a szeretteinket.

Miután mindent összepakoltunk, megálltam a szoba közepén. Szerelmem hátulról a karjait a derekam köré kulcsolta, s így álltunk egymáshoz simulva, miközben a gondolataikban felidéztük az itt töltött csodás napjainkat.

Felidézve a késői sétánkat, a játszótéren eltöltött perceinket, a kicsikkel való játszadozásokat, a vásárban lévő bolondozásainkat. Mint például, amikor Edward egy zöld udvari – bolond – csilingelős sapkát húzott a fejére. A viccesebbnél – viccesebb arcfestékeinket, amik valójában összevisszaság volt. Azaz vegyített festékek. Amit örültünk, hogy sikerült lekaparnunk magunkról. Bár Edwardnak könnyebben ment, de nekem? Nekem már kissé nehezebb volt. De, nem bántam meg, hogy hagytam magam rávenni az arcfestésre.

-       Hiányozni fog ez a hely. –sóhajtottam szomorúan.

-       Ahogyan nekem is. De ígérem, hogy még visszajövünk ide, annyiszor amennyiszer csak szeretnéd. –lehelt egy csókot a fülem tövébe, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam.

-       Tudom. –fordultam meg az ölelésében, majd a karjaimat a nyaka köré kulcsolva, leheltem egy apró csókot ajkaira.

Mikor kopogtatás hallatszott az ajtó túloldaláról, Edward ajtót nyitott a táskáinkat és a bőröndjeinket levivő férfinak.

Majd még egy pillantást véve a szobára, fogtam meg szerelmem-felém nyújtó kezét, s hagytam, hogy kivezessen a szobából, és egyúttal a szállodából is. Majd, a ránk váró taxiba beülvén mentünk a reptérre, ahol felszállva a gépre, szerelmem karjaiba bújva vártam, hogy hazaérjünk, Forksba.

***

Amint a repülünk földet ért, és leszálltunk, Edward egy pár percre magamra hagyott mind addig, amíg ő elment a kocsiért.

A bőröndjeink mellett ácsorogva egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy harmincas éveiben járó, magas – fekete hajú férfi fegyvert tart, egy fiatal nő fejéhez. Mire a nő, sírva könyörgött a férfihez, hogy ne ölje meg.

-       Kérem… kérem, ne öljön meg.

-       Hallgass. Fogd be a szád, vagy megöllek. –ordította a férfi.

Mire mindenki hangos sikításba kezdett. Amit a férfi nem hagyhatott annyiban. Elemelte a fegyvert a nő fejétől, s egy lövést meresztett a levegőbe, mire a sikítások helyett, csak ideges és félő szipogások hallatszottak.

-       Mindenki le a földre! – kiáltotta a férfi, mikor újra visszahelyezte a fegyvert a lány fejéhez. –Azt mondtam, hogy le a földre! Te is, te barnácska! –nézett rám.

Teljesítve a kérését, én is lehasaltam a fölre. Mi mást tehettem volna, ha nem azt, hogy teljesítem a kérését? Bár kívülről nem látszódhatott rajtam a félelem jele, de legbelül mégis rettegtem. Rettegtem attól, hogy ez az elmebeteg férfi, megölhet. Bárkit megölhet.

Soha nem hittem volna, hogy ez még egyszer megtörténhet velem. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem. De, ezek szerint az égiek mégsem akarják, azt hogy elfelejtsem. Még is hogy tudnám azt elfelejteni, hogy egy gyilkos vére tapadt a kezemhez? Se hogysem. Ez akárhogyan is akarnám, nem tudnám kiirtani az emlékezetemből. Pedig mennyivel könnyebb lenne…

(2002. április 10.)

Kicsit unottan vonszoltam magam anya után, ki a bankba tartott. Pedig egyáltalán semmi kedvem nem volt várakozni, egy olyan helyen ahol egy csomó ember arra vár, hogy sorra kerülhessék, csakhogy fel tudjanak venni egy bizonyos összeget. Mint ahogyan azt anyám is tervezi. A bankhoz érve, az ajtót előttünk egy biztonsági őr nyitotta ki.

-       Köszönjük, Peter. –köszönte meg anya a kedvességét, a férfinak.

-       Mrs. Swan, Miss. Swan. –biccentett felénk.

-       Helló. –intettem felé.

Majd belépve az ajtón, keserű sóhaj hagyta el az ajkaimat, amint meg láttam az ablakoknál álló temérdeknyi sorokat.

Amíg anya beállt az egyik sorba addig én helyett foglaltam, az egyik bőr fotelben, amit valószínű azért raktak ki ide, hogy leüljünk rá.

Remek Bella… ügyes vagy. Szerintem még a bolond is tudta volna ezt.

Órák teltek el az óta, amióta itt vagyunk. Lassan már a seggemet is elültem, ebbe a várakozásba. Így úgy döntöttem, hogy körülnézek odakint, hátha találok, valami jó kis üzletet ahol el tudnám ütni az időt, amíg anya sorra nem kerül. 
Az ajtóhoz lépve, nekiütköztem valakinek. Kinek az arcára pillantva, csak egy fekete maszkot láttam. Azonban mielőtt bármit is reagálhattam volna, hirtelen egy rántást éreztem, amint magához húz, majd egy pisztolyt, amit a fejemnek szegezett.

A levegő a tűdömbe rekedt. Sikítani akartam, segítségért kiáltani, azonban egyetlen egy árva hang se jött ki a torkomon. A félelem úgy árasztott el, mint a földet valamikor réges – régen az özönvíz. Nem tudtam, hogy mitévő legyek.

Mikorra mindenkinek a fejében tudatosult, hogy mi is történik most, jelen pillanatban, az épületet rémült sikongatások töltötte meg. A férfi utasított az ablakok túloldalán ülő dolgozókat, hogy szedjék össze az összes pénzt abba a táskába és zsákba, amit feléjük dobott.

-       Földre, mindenki! – üvöltötte.

-       Ne, bántsa a lányomat. –könyörgött anya a férfinak, aki egy ördögi kacajt hallatott.

-       Óh, egy lányát féltő anya! –sóhajtozott, szinte drámaian. – Földre maga is, vagy a kicsike lánykája, holtan végzi.

-       Anya, tedd azt, amit kér. –kértem, anyát.

Anya a kérésemnek eleget téve, hasalt le a földre. Amit Peter, a biztonsági őr ki is használt, ugyanis a fegyverével az engem rabul ejtő férfit lőtte meg. Azonban, a golyó ép hogy csak horzsolta a karját. 
A férfi dühében, viszonozta a lövést. Amitől, az őr holtan esett össze. A rémület, ami elárasztott, most ezerszeresére nőt. Éreztem amint a szemeimet ellepik a sós könnyek. Sirattam a férfit, kit nem is ismertem. Az úján lévő gyűrű, biztosította azt, hogy házas. 
Sajnáltam a feleségét, aki most elvesztette a férjét. Sírtam amiért, egy gyilkos tart a karjai között, s bármelyik pillanatban végezhet velem is.

Valamit ki kell találnom. Meg kell védenem magam. És, a többi embert. De még is hogyan?

Gondolkozz Bella, gondolkozz! –törtem a fejemet, gondolatban.

Esetleg hasznát vehetném, az önvédelem órán tanultakat. Bár van félteni valóm, de legalább azzal a tudattal hallhatok meg, hogy megpróbáltam magam védeni.

A bal lábammal rátapostam a férfi lábára, majd megpróbáltam kicsavarni a kezéből a fegyvert. Amint a fegyver a kezem közé került, a férfira szegeztem, majd ijedtemben meghúztam a ravaszt.

És ekkor a férfi egy hangosat kiáltott, majd ugyanúgy, mint az őr, holtan terült el a földön…

…A jelenben…

Visszatérve a jelenbe, amikor láttam, hogy a férfi háttal áll nekem, feltápászkodtam a földről. A háta mögé akartam osonni, csak, hogy le tudjam fegyverezni.

-       Ne… ne tedd! –kiáltott fel egy kislány.

Mire a férfi hátra fordult, s az én irányomba tartó fegyverét meghúzta. Amint eltalált a golyó, a levegőt szaggatottan kezdtem el venni az ijedtségtől. 
A hasamra csúsztattam a tenyeremet, amit feltartva magam előtt, a vérem miatt piroslott.

A hangos kiáltások, és ijedt sikongások lassan kezdtek elhalkulni körülöttem. Éreztem, amint a lábaimból minden erő elszáll. Térdre rogyva a földön, a szemeimet újra a sós könnyek lepték el. 

Volt idő amikor, azt kívántam bár meghalnék. De, akkor azért kívántam a halált, mert nem akartam vakon, a szüleim és a húgom nélkül, leélni az életem. 
De, ma már ez megváltozott. Élni akartam. Boldoggá akartam tenni Edwardot.

-       Bella. –két hűvös kart éreztem meg magam körül, ki rögvest a karjaiba is húzott. – Bella, kicsim. Kérlek, mondj valamit.

A szemeimből a könnyeim, egyre jobban utat törtek maguknak.

-       Szerelmem, kérlek. –sírt az angyal, kiért bármit megtettem volna.

-       Ed… Edward. –nyögtem elfúlóan a nevét.

A fájdalom, amit a hasamban éreztem, egyáltalán nem volt annyira fájdalmas, mint amit a szívemben éreztem.

Éreztem, sőt mi több tudtam, hogy ezért magát hibáztatja, és hibáztatni is fogja. Pedig, nem ő tehet erről.

-       Orvost. Valaki hívjon már orvost, a rohadt életbe! – dühödt kiáltásként, harsant végig a hatalmas helyen szerelmem hangja. – Szerelmem kérlek, bocsáss meg. Az én hibám. Ha… ha nem hagytalak volna magadra, akkor most nem…

-       Shh… - minden erőmet összesűrítve, emeltem fel, csak hogy az ajkaira simíthassam az ujjaimat. – Nem a te hibád.

-       Még, hogy nem az én hibám? –csattant fel.

-       Ne… kérlek, ne emészd magad.

-       De…

-       Nincs, de. Nem haragszom rád, hiszen nincs is miért. Köszönöm, amiért boldoggá tettél. Tudod, mit sajnálok a legjobban? –kérdeztem, mire nemet rázott a fejével. Azonban mielőtt folytathattam volna tovább, köhögnöm kellett. Nem foglalkozva a felköhögött vérrel, folytattam tovább. – Azt bánom, hogy nem adatik már több időm arra, hogy téged boldoggá tehesselek. Tudod, az volt a tervem, hogy megbocsájtok Tempiéknek. De, ők nekik ezt már nem tudom elmondani. Megkérnélek rá, hogy mondd meg nekik, hogy szeretem őket, s hogy már nem haragszom. S, hogy köszönöm.

-       Nem… Ezt majd te fogod nekik elmondani. –vágott közbe, ellent mondóan.

-       A családod tagjainak is add át, hogy szeretem őket. Kérlek, ígérd meg ezt nekem.

-       Nem tehetem. Bella, én ezt nem tudom meg tenni. –nézett rám, fájdalmas tekintettel. Amitől, a szívem ezerszeresére szakadt.

-       Szeretlek… sajnálom. –suttogtam.

Majd éreztem amint a szemeim lecsukódnak, s akármennyire is próbáltam ellenkezni az engem körül vevő sötétség ellen, mégse sikerült…

(Edward szemszög)

…pár órával később…

Miért velem történt meg ez? Nem kaptam már elég pofont az élettől? Nem eleget szenvedtem már azzal, hogy egész eddigi életemet vámpírként kellett leélnem? Most amikor meg, valakinek sikerült fényt hozni az életembe, egy hirtelen csapásra el kell veszítenem?!

Miért, hagytam egyedül? Ez az egész csak is az én hibám. Még akkor is, ha ő nem így vélte.

Már több mint három óra telt el azóta, hogy bevitték a műtőbe őt.

-       Egy kis levegőre van szükségem. –állt fel Jasper a székről.

-       Veled megyek. –állt fel Alice, ki a férjébe karolva hagyta el a folyosót.

-       Hidd el, Carlisle mindent megtesz azért, hogy megmentse. –éreztem meg anyám, kezemre simult kezeit.

-       Nem élném túl, ha elveszíteném őt. –néztem aranybarna szemeibe.

-       Shh… - húzott közelebb magához.

Ha nem lenne itt a családom velem, akkor nem lennék képes ennyire tartani magam…

Az órák csak teltek és teltek, de még semmit se tudunk arról, hogy milyen szerelmem állapota. Nem is merek belegondolni abba, hogy elveszítem őt. 
Nem tudnám elviselni a hiányát. 
Nem tudnám elviselni azt, hogy nem láthatom többé gyönyörű szemeit, mosolyát. Hogy, nem hallhatom csilingelő hangját. Hogy, nem érezhetem frézia illatát.

-       Edward! –hallottam meg apám hangját, ki a műtőből jött ki a többi orvossal, és nővérrel.

-       Carlisle kérlek, mond azt, hogy Bella túl van a nehezén. - rohanta le Tempi.

-       Megtettük mindent tőlünk telhetőt. De még sincs túl a nehezén. Várnunk kell „három napot”, ha túléli, akkor minden rendben lesz. 

*Fiam, a golyó súlyos sérülést okozott, csak is egyetlen módja van annak, hogy megmentsük az életét, ha átváltoztatjuk.* - intézte apám a szavait hozzám, gondolatban.

Épp ettől féltem. Nem tehetem azzá, amivé én vagyok. De elveszíteni se akarom őt.

Mi lesz akkor, ha gyűlölni fog, amiért azzá teszem, amivé én is vagyok?

Beérve a műtőbe ahol szerelmem feküdt, a szívem, ha tudna ezer darabra tört volna. A kezem közé véve a kezeit, simítottam végig meleg arcán. A tény, hogy ha ébren lenne, akkor az arca tűzforró lenne, egy szomorú mosolyt csalt az arcomra. Mert, akár átváltoztatom akár nem, többé már nem láthatom, amint elpirul. Nem hallhatom már többé szíve dobogását.

-       Edward, most kell meg tenned. Mert már csak percei vannak hátra. – tette apám a kezét a vállamra.

-       Nem megy. –néztem fel rá. – Nem tehetem, olyanná amilyen mink vagyunk. Addig, nem amíg ő azt nem mondja, hogy tegyem meg.

-       Edw… Edward. –hallottam meg szerelmem erőtlen suttogását.

-       Szerelmem. –leheltem csókot a kezére. – Sajnálom, annyira sajnálom.

-       Tedd meg. Olyanná akarok válni, amivé te vagy.

-       Tényleg ezt akarod?

-       Csak is ez az egyetlen mód, ami lehetővé teszi, hogy veled lehessek. –szorította meg a kezem.

-       Megteszem, mert te kéred. És mert szeretlek.

Először az ajka felé hajoltam, csak hogy egy szerelmes csókban forrjunk össze. Majd az ajkaimmal a nyaka felé közelítettem.

-       Szeretlek Edward. –suttogta szerelmem.

Majd a fogaimat belevájtam a nyakába…

***

Lassan elérkezik a harmadik nap vége. Ez idő alatt, mind végig szerelmem mellett voltam. Egy percre se tudtam magára hagyni, sőt mi több eszem ágában sem volt, őt egyedül hagynom. Még akkor sem, ha a családom tagjai, ha egyesével is, de egy – egy kis időt velem töltöttek. 
Alice, valami véletlen folytán nem látta szerelmem jövőjét, ahogyan egyikünké se. Mintha, valaki blokkolta volna a képességét. Először felrémlett a többiek fejében, hogy egy idegen képességekkel rendelkező vámpír van a közelünkben, de senkit találtak, s nem is éreztek vámpír illatot, amikor keresésbe kezdtek. 
Elezar elmélete szerint –kik mikor megtudták, hogy mi történt Bellával, rögvest útnak eredtek Forksba, ahova, tegnap este érkeztek meg -, ez egy védekező pajzs lehet, ami egy fajta képesség lehet. De, hogy pontosan mi is lenne ez a képesség, az csak akkor fog kitudódni, ha Bella felébred majd.

-       Nézd, milyen gyönyörű. –fogta meg a vállamat, Rose.

-       Mindig is az volt. –suttogtam halkan.

Most nem volt kedvem beszélgetni. Egyedül csak is arra vágytam, hogy az a nő ki itt fekszik előttem az ágyon, magához térjen.

-       Temperence és Seeley is itt vannak. Fel akartak jönni, azonban mi jobbnak láttuk, ha nem zavarnának téged. Olyan hihetetlen, hogy jól fogadták a kilétünket. –csodálkozott el.

-       Szeretik Bellát, és bármi is legyen ő, nem érdekli őket. Csak az, hogy éljen. Kell ennél több?

-       Nem.

Először engem is meglepett az, hogy Tempi és Seeley nem akadtak ki azon, hogy mi vámpírok vagyunk, és hogy hamarosan a lányuk is a mi fajtánkhoz fog tartozni.

Lassan a szobát, a felkelő nap fénye töltötte be. Ahogyan a nap sugarai megérintették szerelmemet, a bőre mintha a világ leggyönyörűbb gyémántja, úgy csillogott. Meseszép volt így vámpírként is, ahogyan akkor is mikor még ember volt.

Annyira belemerültem a szépségébe, hogy észre se vettem, amikor a kezeimet egy másik kéz szorította meg gyengéden. A tekintetem egy szempillantás alatt a kezeinkre emeltem, majd vissza szerelmem arcára. Ki egy elkápráztatott mosollyal nézett vissza rám.

-       Szerelmem. –sóhajtottam, megkönnyebbülten.

-       Edward. –húzódott közelebb hozzám, és a karjaimba fontam. – Köszönöm.

-       Szeretlek. –leheltem csókot a feje búbjára.

-       Én is szeretlek. –mondta.

Hosszú percekig, összeölelkezve ültünk néma csendben. Nem foglalkoztunk azzal, hogy odalent a családunk arra vár, hogy Bella felébredjen, hogy lemenjünk. Egyszerűen csak, élveztük ezeket a nyugodt perceket…

Prológus

Fél év elteltével, Bella szemei vörös szín - helyet, ugyan olyan aranybarna színben pompázott, mint szerelméé Edwardé. 
A fiú szerint, a lány szemei sokkal melegebb és gyönyörűbb, mint bárki másé –e világon. Bár az első két hónapban a torkát kaparó kín miatt, rengeteget szenvedett. De, mégis jól tűrte. 

Nap, mint nap, képes volt harcot vívni a vér iránt szomjúság ellen, emberek között. Nem akart a szüleire támadni, akiket bár nehézkesen, de sikerült elfogadni úgy, mint anya és apa.

A képessége, amit Elezar jól sejtett, egy egyszerű védekező pajzsból állt. Amit bárki köré felhúzhatott, ha úgy akarta. Azonban, Edward a gondolataiba csak akkor olvashatott, ha szerelme úgy akarta azt.

Esme és Carlisle boldogan ölelték egymást a nappaliba nyíló ajtó mögött. Boldogak voltak amiért, az első számú fia, Edward is megtalálta a boldogságát, Bella mellett. Kik egymást ölelve nézték a többiekkel, Adam farsangi báljának a felvételét. Bár, mindannyian jelen voltak az ünnepségen, mégis örömmel nézték vissza a felvételeket…

Miután a felvétel a végére ért, mindannyian a saját szobájukba vonultak, ahogyan Edward és Bella is. Beérve a kettejük szobájába, ami barna és kék színben domináltak, az ágyra dőlve csókolták meg egymást.

-       Most már örökre együtt lehetünk. –mondta boldogan Bella.

-       Örökkön – örökké. –felelte mosolyogva Edward.

Ki megpecsételve a mondatát, újra megcsókolta szerelmét. Először lágy szerelmes csókot váltottak, amit újabb és újabb szenvedélyes csókok követtek. 

A világ mintha megszűnt volna létezni körülöttük. Nem számított nekik semmi más, minthogy a szeretteiket boldognak lássák, ahogyan egymást is. Jóban – rosszban, amíg világ a világ…

Vége