The boundaries of love - A szeretet határai

5. fejezet

( Régen látott barátok )

(Bella)

Két nappal később…

   Két napja már, hogy Rosalie-val ebben a sötét lyukban raboskodunk. Az óta a pillanat óta, amióta az a féreg bántani akarta „újdonsült barátnőmet”, nem jelentkezett nálunk. Ahogyan senki más sem.  Felrémlett bennem az a gondolat, hogy lehet elmentek és minket pedig csak úgy itt hagytak. De utána, egyből eszembe jutott a férfi nekem intézett mondata, miszerint az akkor neki kezdett „eszme” cserénket még folytatjuk…

   Ez alatt a két nap alatt, Rose-zal igazán összebarátkoztunk. Bár azt sajnáltam, hogy ilyen körülmények között.

   Éreztem, a torkomat kaparó fájdalmat. Amely a szomjúságot jelentette. Már két hete, hogy nem is vadásztam, s bizonyára a szemeim a borostyán színei helyett, mélyfeketében tündökölnek már.

-         Mikor vadásztál utoljára? – teszi fel a kérdést barátnőm, továbbra is fürkészve szemeimet.

-         Két hete. – suttogom erőtlenül, és fáradtan.

   Eddig még soha nem éreztem magamat ennyire gyengének és fáradtnak. Még akkor, sem amikor legutóbb majd két hétig nem vadásztam.

-         Az nem jó. – sziszegi a fogai között, amikor a nyikorgó vasajtó két nap után újra kinyitódik.

   A szemeimet lecsukva tartottam, csak hogy egy kis erőt tudjak venni magamhoz, ha ne tán megint az a féreg készülne valamire. Ám az ő kesernyés illata helyet, egy tulipán illatot érezek meg.

-         Álljatok fel! – utasít minket, a női hang.

   Amelyet szintén két nappal ezelőtt hallottunk.

   Ahogyan akkor is, most is ismerősként csengett. Azonban mindaddig nem tudtam hova tenni az ismerős hangot, amíg fel nem nyitottam a szemeimet.

   Amikor a tekintetünk találkozott, a régi emlékeim egyike tárul elém …

1936. szeptember 1.

   *Új tanév, új diákokkal és a régiekkel egyaránt kezdhetem a mai napot.

   Reggel, anya vitt suliba ugyanis apa már korábban elindult a munkahelyére. A suli parkolójában a barátaim, örömmel fogadják az érkezésemet. Szokásunkhoz érve, a bejárati ajtó melletti lévő padot foglaljuk el. Amíg a társaságunkból, néhányan a nyári élményeiket és időtöltéseiket mesélik el, addig én a szemeimmel csak is egy valamire, helyesbítek egy valakire emelem. Az iskola udvarán álló, hatalmas tölgyfa alatt ült, és ha jól látom egy könyvet olvasgat. Hosszú barna haja, hullámokban hever a vállán. Nem volt ismerős számomra. Ezek szerint, ő az egyik új diák a sulinkban. - jegyeztem meg gondolatban.

   Nem tudom mi vezérelt jelen pillanatban, de valamiért meg akartam ismerni őt. Tudtam, milyen újnak lenni egy olyan helyen ahol mindenki ismer mindenkit. Ahol mindenki bandákban tengődik.

-         Mindjárt jövök! – szólok a srácoknak, majd lekászálódva a padról és az ismeretlen idegen lány felé közeledem.

   Érkezésemre a lány, kicsit ijedten és egyben meglepetten néz föl a könyvéből rám. A szemei szintúgy, mint amilyen a haja gesztenyebarna volt. Letelepedve mellé, felé tartom az egyik kezemet, miközben bemutatkozom.

-         Szia, Isabella Swan. De, mindenki csak Bellának hív.

-         Helló. Natalie Clarkson. – köszön, kissé hezitálva vissza.

-         Ne haragudj, hogy így ismeretlenül idejöttem. Csak, mivel még nem láttalak soha sem itt, de még a városban sem. Így arra gondoltam, hogy bemutatkozok. – mosolygok rá, barátságosan.

-         Óh. Értem. Semmi baj. Nem haragszom. Egyébként pedig, igen. Körülbelül egy hete költöztünk ide. – válaszolja, bátortalanul.

   A könyve borítójára pillantva, a mosolyom még szélesebb lesz. Ugyanis épp az egyik kedvenc könyvemet olvassa.

-         Értelem és érzelem? Ez az egyik kedvencem. – felelem, amikor kérdőn nézi végig, amíg a borítóján lévő írást olvasom el. – Nagyon jó könyv.

-         Neked is a kedvenced? Mert, nekem is. Már vagy ötödszörre olvasom, de még most sem tudok betelni vele. – mondja, most már ő is megeresztve egy kisebb mosolyt.

   Amíg be nem csengettek, addig arról faggattam, hogy honnan jött. És, hogy miért költöztek ide.    Melyik a kedvenc tantárgya, miket szeret olvasni, és még egyéb dolgokról faggattam ki őt, ahogyan ő is engem.
    Amikor megszólal a csengő, a barátaimhoz szegeződünk, akiknek egyből be is mutatom őt.

-         Nekem a film is megvan. Ha gondolod, valamikor megnézhetnénk együtt. – utalok a kezében tartott könyvre, mielőtt elválnának útjaink a folyóson.

-         Komolyan? Az nagyon jó lenne. Még nem volt alkalmam megnézni. – feleli boldogan.

-         Akkor, majd a szünetben megdumáljuk, hogy mikor is nézzük meg. Oké? –kérdezem, mire beleegyezően bólint.

   Majd elköszönünk egymástól, a következő szünet erejéig…

   Soha nem bántam meg, hogy akkor azon a napon odamentem hozzá. Hiszen, ő lett az én másik felem. Mintha az ikertestvérem lett volna. Ő lett az egyik legeslegjobb barátnőm…*

Jelenben…

   Visszatérve a jelenbe, hitetlenül tekintek az alig egy méterrel álló lányra. Ő is ugyanúgy tett, ahogyan én. Azt hittem, hogy már soha sem fogom látni őt. Erre itt van most előttem. Teljes valójában. Annyi változatossággal, hogy gesztenyebarna haja most sötétvörösben pompázik, ahogyan a szemei is.

-         Bella? Bella Swan? – kérdezi, csilingelő hangján, amely a vámpírságnak köszönhetően még dallamosabban csendül fel.

-         Naty? – kérdezek vissza, miközben egy lépést teszek felé.

   Ő átszeli a köztünk lévő távolságot, és a nyakamba ugrik. Én is viszonozom ölelését. Ha tudtunk volna, rég sírásban törtünk volna ki mind a ketten.

   A kellemes meghitt pillanatunkat, egy mély köhintés zavarja meg. Akinek, számomra orrfacsaró illatot árasztott.

-         Még is mi a jó fészkes fene folyik itt? – harsan mély hangja a levegőben, mire Naty-val elengedjük egymást. – És mi ért ölelgeted te ezt a cafkát? – kérdezi egykori barátnőmet, idegesen.

-         Először is, ő nem cafka. És, ha még egyszer így hívod, esküszöm, hogy letépem a fejed. Másodszor pedig, ő régen a legeslegjobb barátnőm volt. – köpi a férfi arcába a szavakat, fenyegetően.

-         Na persze. Ha evvel a kis színjátékoddal, csupán megvédeni akarod, őket akkor el kell, hogy keserítselek, hogy nem vettem be a sztorit. – mondja, nevetve.

-         Még is mi folyik itt? – lép be egy kapucnit viselő alak, szintén ismerősen csengő hangot hallatva.

-         Ray? – kérdezem meg az illetőt, amikor hirtelen felismerem a hang tulajdonosát.

   Akit megszólítottam, a kérdésem hallatára lecsúsztatta a fejéről a kapucniját, majd felém fordul. Amikor a tekintetünk találkozik, csak úgy, mint Naty-nál egy újabb régi emlék jut az eszembe.

1938. február 14.

   *Valentin nap.

   A suliban mindenki csak is erről az eseményről beszél. A csajok azért, mert mindannyian abban reménykednek, hogy épp ezen a napon talál majd rájuk a nagy ő. Vagy éppen, azt latolgatják, hogy mit kapnak a párjaiktól. Ez alól, csak én és Naty voltunk kivétel.

   Mind a ketten a szinglisséget képviseltük.

   A tanórák végez tele után, éppen hazafele tartottam, amikor egy ismerős hangot hallok meg a hátam mögül, amely a nevemet kiálltja. Hátra fordulva, Ray alakját vélem felismerni, aki lihegve fékez le előttem. 

   Ray a suli leghelyesebb fiúja volt, akiért minden lány oda volt és van is. De, ő mégse foglalkozott egyik lánnyal sem úgy. Csak egyszerű barátként tekintett rájuk. Igaz, a fiú barátaink mindig avval cukkolták őt, hogy biztosan a saját neméhez vonzódik. De, ez nem volt igaz. De, ha még igaz is lenne, akkor sem tudtuk volna őt elítélni. Még akkor sem, ha akarnánk. Hiszen, ő egyhamar bárki szívébe be tudja lopni magát.

   Szőke haja csapzottan tapad a homlokára, míg égszín kék szemei az izgatottságtól izzanak.

-         Mi a baj? Esetleg történt valami? – kérdezem aggódva.

-         Nyugi, nincs semmi baj. Csak… csak valamit muszáj elmondanom neked. – nyögi ki kissé idegesen.

-         De, még is mit? Csak azt ne mond, hogy elköltöztök, mert akkor esküszöm, hogy magamhoz láncollak! – fenyítem meg játékosan. Mire, egy apró mosoly kúszik az arcára. – Na, mond.

-         Nem is tudom, hogy hol kezdjem. – vakarja meg a tarkóját, zavartan. – Az a helyzet, hogy… hogy nekem tetszik Naty. Elhívtam moziba, amire ő igent mondott. És, én… egyszerűen félek, hogy elszúróm. Te ismersz mindenki közül a legjobban, és éppen ezért hozzád fordultam valami tanács féléért. – fejezi be, egy kis meg könnyebbült sóhajjal egyetemben.

   Amint a mondandója végére ér, egy elképedt és egyben boldog mosoly kúszik az arcomra. A legeslegjobb barátnőmet randira hívta, a legeslegjobb barátom. Akit szinte a bátyámként szeretek.

-         Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. Ahogyan azt is, hogy hozzám fordultál. Örülök, hogy Naty az a lány, aki iránt érdeklődsz. És, hidd el, ha önmagadat adott, ahogyan eddig is. Akkor minden a legnagyobb rendben fog menni. – mosolygok rá bátorítóan, mire magához ölelve egy puszit nyom a homlokomra.

-         Köszönöm. Te vagy a világon a legeslegjobb barát, és egyben a legeslegjobb fogadott húg. – suttogja a fülembe, hálásan.

   A szavait hallva a szemeimbe könnyek szöknek, az örömtől.

  Hazaérve boldog mosollyal az ajkaimon, terülök el az ágyamon, és abban reménykedem, hogy Naty és Ray randija boldog véggel fog végződni, az este során.

   A bizakodásom, és a reményem nem volt, mint hiába. Ugyanis már másnap kéz a kézben jöttek az iskolába, ahol mindenki örömmel fogadta a kapcsolatukat. Még azok a lányok is, akik eddig abban reménykedtek, hogy majd Ray közölük választ valakit…*

Ismét a jelenben…

   Ő is ahogyan Naty is, először hitetlenkedve mered rám, majd közelebb lépett hozzám.

- Bells? Az én kicsi Bellsem? – kérdezett.

   Mire, elképedt mosollyal bólogatni kezdek. Az arcára boldog mosoly virul, majd hirtelen felkapva a talajról pörgetni kezd.

-         El sem hiszem, hogy újra látlak. Azt hittem, hogy már soha sem látlak, látunk többé. Amikor eltűntél, hetekig – hónapokig – évekig kerestünk téged. Mindenkinek fájt a hiányod. De, mégis mi lett veled? Hol voltál, és miként lettél vámpír. Mi történt veled, mit csináltál ennyi éven át? – ostromoz meg a kérdéseivel.

-         Ígérem, minden kérdésedre válaszolok. De előtte azt áruld el, hogy mégis miért tartotok itt minket fogva? Mit akartok velünk tenni?

   Bár, nagyon örülök annak, hogy a múltamból itt van most előttem az a két személy, akiket az igaz barátaimnak, sőt mi több testvéreimnek tudhattam. Akikről azt hittem, hogy már soha többé nem fogok látni.      De, mégis meg akartam tudni az itt létünk okát.

-         Veletek semmit sem fogunk tenni. Azt, hogy mégis miért vagytok, ti itt azt én sem tudom pontosan. Csak annyit tudok, hogy két vámpírral futottak össze az embereim, akik közül az egyiket meg is ölte valamelyikük. És mivel az egyik emberem meghalt, tudni akartam ki volt az a személy, aki megölte őt. Ezért vagytok itt. Ahogyan én is, hogy megismerhessem az a személyt. – válaszolja, higgadtan. Mire, az eddig némán hallgató féreg dühösen felhorkan.

-         Csak, ne hogy azt mond már te is, hogy ismered ezt a ribancot! - ripakodott rá dühösen Ray-re.

   A ribanc szónál, Ray vörös íriszei feketévé változtak, majd az előtte álló férfit a torkánál megragadva taszított fel a falra.

-         Még egyszer ne merj ilyen hangnemet megemelni velem, ahogyan Naty-val szemben sem. Másodszor pedig, ha még egyszer akár egy rossz szóval is illetni mered Bellát, meghalsz! Értve vagyok? – kérdezi sziszegve a fogai között, amire a férfi csak bólintani tudott.

-         Sajnálom. – fordul vissza felém.

-         Nincs semmi. – válaszolom. – Én voltam az a személy, aki megölte az egyik emberedet  Ahogyan majdnem őt is. – mutattok a torkát fogó alakra. – Amit meg is teszek, ha még egyszer akár csak egy újjal is hozzáér Rose-hoz. – biccentek a hátam mögött döbbent, és kérdőn tekintő szőkeségre.

-         Ígérem neked, nem fog az utadban állni senki sem, ha ez így lesz. – néz rám. – De, menjünk innen egy kényelmesebb és hangulatosabb helyre. Ahol nyugodtan elmesélhetünk egymásnak mindent. – mondja, és átfogja  Naty derekát, amit én mosolyogva figyelek.

   Az ajánlatára, beleegyezően bólintok. Majd karon ragadva a még mindig döbbent Rosalie-t, követem Ray-éket, fel egy beton csigalépcsőn egészen egy hatalmas faházig, amelynek az oldalai egy része hatalmas üvegablakokból áll. Amíg Naty Ray mellett foglal helyett, addig én Rosalie-val a velük szemben lévő kanapén.

   Majd ahogyan én is, ők is elmesélik a történetüket onnantól kezdve, amikor utoljára láttak engem…

to be continued...

Naty és Ray