The boundaries of love - A szeretet határai

6. fejezet

(A viszontlátás pillanata)

"Nem csak remélni, hinni  kell a jövőben: magban hó alatt."

(Bella)

   Az idő oly annyira elrepült a fejünk felett, hogy már egy újabb nap kezdte kezdetét. A hatalmas üveg ablakokon a nap fényei erősen törtek utat maguknak, így meg - megcsillogtatva a bőrünket.

   A torkomat egy újabb égető érzés fogja el, amelyet igyekeztem nem kimutatni.

   Minél előbb el kell mennem, vadászni. – gondolom magamban.

-         Ne haragudjatok, de azt szeretném megkérdezni, hogy mi lesz velünk? Itt kell maradnunk, vagy el mehetünk? – teszem föl az igen fontos kérdést, amelyre csak is pozitív választ vártunk, Rosalie-val együtt.

-         Természetesen elmehettek. S ha tudtam volna, hogy te vagy az. Akkor már rég elengedtünk volna. – feleli, őszinte mosollyal Ray. – És, ha nem gond hazakísérnénk titeket.

   Az ajánlatát halva, Rose felé fordítom a tekintetemet, amelyet ő állt is. Válaszul bólintva jelezi, hogy ő neki nem gond. Így nekem sem volt az.

-         Nem, természetesen nem gond. De, őt ne hozzátok magatokkal. Mert ha nem én, akkor Rose párja, avagy a családja fogja őt kinyírni. – válaszolom, miközben arra a féregre bökök, aki mindvégig fültanúja volt a beszélgetésünknek.

-         Rendben. – vágja rá azonnal, Naty egy széles mosollyal. – Akkor, mire várunk? Induljunk! – csapja össze a tenyerét, hiperaktívan.

   Ekkor, Rose halkan motyogott valamit. Amely valahogy így hallatszott:

-         Akár csak, Alice.

-         Hamarosan látni fogod őt, ahogyan a többi családtagodat is. – simítok végig a karján, biztatólak.

Mire ő, halványan elmosolyodik.

   Ahogyan Ray-ék ígérték, elengedtek minket, de ő és Naty csatlakoztak is hozzánk.
   Barátaim segítségével, sikerül visszajutnunk arra az útra, amely felől érkeztünk. Pontosabban a házamhoz vezető út felé tartottunk.

   Amikor eljutunk arra a tisztásra, ahol Rose-ra találtam rá, ahonnan „elraboltak” minket, egyszer csak ismerős illatokat fúj felénk a szél. Ami miatt mindannyian egyszerre kapjuk fel a fejünket, és őt hitetlen/döbbent szempárral találjuk magunkat szemben. A döbbenettől először Emmett ocsúdik föl. Arrébb lökve a mellette álló Jaspert, felénk kezd el rohanni, csak hogy szerelmét, minél hamarabb a karjaiba tarthassa.

   A szemem elé kerülő látvány, mosolyt csal az arcomra.

   Ahogyan Emmett hirtelen felkapja Rose-t a földről és a karjai közt tartja, körbe - körbe pörgeti párosukat.    Miközben megkönnyebbülten csókolják meg egymást.

-         Jól vagy? Bántottak? – rohamozza meg aggódóan, kérdéseivel Em, Rose-t. Aki, ha most tudna, megkönnyebbülten hullajtana könnyeket.

-         Igen, jól vagyok. Hála Bellának. – motyogja szerelme vállába a válaszokat Rose.

   Miközben Rose, és Emmett egymást ölelgetik addigra az én tekintetem összefonódik Edward arany barna szemeivel. Amelyekben a megkönnyebbülés, és a viszontlátás örömét vélem felfedezni a temérdek, számomra még ismeretlen érzések mellett.

   Nem tudom, hogy mi vezérelt a következő tettemre, de most ebben a pillanatban nem is érdekelt.

   Közelebb lépve hozzá, a karjaimmal átölelem őt. Érezem rajta a pillanatnyi döbbenetet, amely nem tart tovább négy vagy öt másodpercnél, mert a karjait körém fonva, húz még közelebb magához.

   Nem számított ebben a pillanatban, sem a tér, sem az idő.

   Nem számított, hogy őt várja a barátnője.

   Nem számított, hogy a barátaim, avagy a családja tagjai közül néhányan éppen mind, szemtanúi a mi ölelkezésünknek.

   Egyedül csak az számított jelenleg, hogy itt van. A karjaiban tart, és hogy engem ölel.

   Érezem napfény illatát, amely az orromba kúszik. Amelyet, boldogan szippantok be, és raktározok el mélyen magamban. Csak hogy az emlékeim részese lehessen.

   Az elmúlt két napban, akárhogyan próbáltam nem rá gondolni, mégis ő járt a fejemben. A gyönyörű aranybarna szemei, a féloldalas mosolya, a bársonyos hangja, és az illata.

   Arról ábrándoztam, hogy majd egyszer a karjaiba zár, féltőn és szerelmesen. Arról, hogy majd azt mondja nekem, hogy: Szeretlek.

 
   Mind ez csak egy ábránd. Amely közül, most egyedül is csak az ölelése teljesülhetett be. A többi pedig nem. Hiszen, ő mást szeret.

   Még ha esetleg nem is olyan szerelemmel, mint mondjuk Rose és Emmett szeretik egymást, mégsem lehetünk együtt…

(Edward)

   Hatalmas kő esik le az én, és a családom többi tagjainak szívéről, amikor nővéremék elő kerülnek.

   Megpillantva Bellát, földöntúli érzés járja át a testem minden egyes részét. Bár, a szemei sötétek voltak, mégis gyönyörű volt. Gyönyörnek látom őt. Mert az is. Még így, kissé koszosan és kócosan is.

   Amikor a karjaimba fonja magát, és a finom frézia illata az orromba kúszik, teljes lényemet boldogság járja át.

   Amióta ő és nővérem eltűntek, annyiszor képzeltem már el ezt a jelenetet. Csak éppen egy kis változatossággal, hogy majd én lépek közelebb hozzá, és a karjaimba zárom.

   Boldognak érezem magam, amiért itt van, amiért nincs semmi baja, amiért most az én ölelésemben van. A hátamra simuló tenyerei által, mintha a bőröm felforrósodna, az érintései nyomán.

   Amikor a meggyvörös ajkaira esik a pillantásom, hatalmas késztetést érezek arra, hogy megízlelhessem őket. Csókolni akarom őt. Érezni akarom teste közelségét, akár egy életén át is.

   A családom gondolatait hallva, ajkaimra mosoly kúszik.

-         Olyan tökéletes páros lennének. – Így, Alice.

-         Az érzéseik és a viselkedésük annyira nyilvánvalóak, hogy szinte lerí róluk. Nagyon is vonzódnak egymáshoz. – így Jasper.

-         Igazán összeillenének. – így Carlisle.

-         Na, öcskös, Bella igazán dögös csaj. Aki nem mellesleg sokkal jobban illene hozzád. – üzeni a  bátyám.

-         Akárki is legyen az a gyerek, aki éppen Bellst öleli, de ha akárcsak egyszer is megbántja, akkor annak nem lesz köszönete. – hallok meg egy eddig ismeretlen férfi gondolatát, aki Belláékkal érkezett.

-         Milyen aranyosak. – gondolja egy másik hang.

   Amely egy női hang volt. Aki, a férfi társa lehetett. A gondolataikban látom, hogy ők régebben Bella emberi barátai voltak.

-         Remélem, mind a kettőjük szeme felnyílik és küzdeni fognak majd azért, hogy együtt lehessenek. – s végül így Rose.

   Nővérem gondolata, nagyon is felkelti a figyelmemet. Miszerint, hogy reméli küzdeni fogunk majd azért, hogy mi együtt lehessünk.

   Vajon tényleg ennyire összeillenénk Bellával, ahogyan azt a többiek látják?

   Egyedül csak is azt tudom, hogy őt akarom. Szinte mágnesként vonz magához, pedig nem is ismerem.    Egyetlen egy mosolyával. Egyetlen egy pillantásával sikerült neki az elérni, amelyet eddig még soha senki sem tudott. Mégpedig azt, hogy a gondolataimban csak is ő járjon.

   Nem sokkal később, Bella kiszabadítja magát az ölelésemből, csakhogy köszönthesse a családom itt lévő tagjait is.

  A kezeim pedig akaratlanul is, lehullanak kecses derekáról, mert fegyelmeznem kellett magamat, hogy attól függetlenül… hogy én a rövid ismeretségünk alatt, sokkal több érzelmet táplálok iránta, mint amilyent Lily- iránt kéne. Az akkor sem bizonyítja azt, hogy ő is ugyanúgy érezne irántam, mint ahogyan én iránta.

   Az a gondolat, hogy esetleg ő nem viszonozza az érzéseimet, keserűsséggel önt el. Amely viszont igaz is lehet. Hiszen, amilyen közvetlen volt az öcsémmel, az azt tanúsítja, hogy többet érez ő iránta, mint amilyent esetleg irántam érezne. De, akkor mégis miért ölelt meg engem? Mondjuk Alice, Jasper avagy Carlisle helyett?

   Ezek szerint, ha nem érezne irántam valamit, akkor csak nem ölelt volna meg. És akkor nem is hagyta volna, hogy viszonozzam az ölelésemet, kicsit hosszabban.

   Ezekkel a gondolatokkal, tértem a családom tagjaival, Bellával és az ő barátaival vissza. Vissza Bella házába.

   És a tudat, hogy van remény:

   Remény, miszerint ő is úgy érez, mint ahogyan én.

   Remény, hogy egyszer együtt lehetünk… biztos löketett ad, a vágyaim beteljesüléséhez…

to be continued...