7. fejezet
(Szenvedélyes pillanatok)
(Bella)
Két hét telt el az óta az eset óta, hogy Rosalie-val visszatértünk. Mindannyian hálásan öleltek magukhoz, amiért nem engedtem, hogy Rose-nak bántódása legyen, és amiért visszahoztam őt, ahogyan azt ígértem is.
Visszatérésünk napján, ahogyan Rose azt ki is jelentette, hogy ő nem hajlandó Lily-vel egy fedél alatt élni, felajánlottam neki és Emmettnek, hogy költözzenek hozzám. Így az óta a nap óta, velük együtt lakom abban a családi házban, amelyet az ideköltözésem napján vettem meg.
Nagy sajnálatomra, Naty és Ray két nappal a visszatérésünk után, visszatértek a táborukba, hogy tovább állhassanak. De megígértettem velük, hogy a kapcsolatot mindenképpen tartani fogjuk.
Lily-nek bár megbocsátottam, mégsem kerestük úgymond egymás társaságát. Ami az én részemről jól is volt, de hogy az övéről is –e? Azt nem tudom.
Edwardot meg, ahogyan csak tudtam igyekeztem minél többször elkerülni. Hogy miért is?
Magam sem tudom igazán. Egyrészről azért, mert ott van neki Lily. Akin azt vettem észre, hogy valóban szerelmes Edwardba. És hogy érte bármire képes lenne. Nekem pedig eszem ágában sincs őket választani. Bár, fáj őket egymással látnom, és fáj tudat, hogy az övé Edward, még is meg kell próbálnom túllépni rajta. És talán éppen erre a megfelelő személy Adam lehet.
Aki sokat jelent nekem. Aki mellettem van. És aki szeret.
És ha ahhoz az kell, hogy túllépjek Edwardon, akkor hajlandó vagyok adni egy esélyt kettőnknek. Magamnak és Adam-nek egyaránt - döntöttem el magamban, miközben vártuk Alice-t és a többieket, hogy megérkezzenek, és elinduljunk arra a vásárlásra, amelyre az első találkozásunk napján rávett Alice.
Amikor megérkeztek én és Emmett, Rose piros BMW-be ülünk be. Majd követni kezdtük az előttünk lévő szürke Volvo-t, amelyben Edward, Esme, Lily, Alice, Jasper ült. Ugyan is Carlisle-nak be kellett menni-e dolgozni. Akihez Adam is csatlakozott. Kicsit sajnáltam, hogy ők mégsem jöttek velünk. De, a többieknek viszont nagyon is örültem.
Lassan megérkeztünk Seattle egyik legnagyobb plázájához, amibe Alice és Rose mindnyájunkat berángatott. Amíg a két ruha mániás lány a hatalmas mennyiségű ruhák közé vetették magukat, addig a fiúk a játék automata részleget célozták meg.
- Meglátszik, hogy még mindig gyerekek! – mondom nevetve az egyik oldalamon álló Esme-nek.
Aki velem együtt nevet, a fiúk viselkedésén. A másik oldalamon álló, Lily pedig csak mosolyog a kijelentésemen.
- Egyébként mindig ilyenek? – kérdezem meg egy kicsivel később, amikor Emmett egy játék hinta lóra akart ráülni, míg mellette Jasper egy kis gyerek biciklire ül rá. Edward pedig Emmett háta mögé próbált felülni a lovon.
- Emmett szinte mindig, Jasper és Edward pedig csak időnként. – felelti, Esme mosolyogva.
Emmettről még el is tudom képzelni, hogy gyerekesen viselkedik. Na meg talán Jasperről is. De, hogy még Edward is? Ez hihetetlen. De, meg kell, hogy valljam olyan aranyosak így, hogy azon nyomban elő is kapom a telefonomat, amivel egy pár képet készítettem is róluk.
Amikor Lily csatlakozott Alice-ékhez, mi Esme-vel ketten tovább nézelődtünk , közben fél szemünket azért a fiúkon hagytuk.
- Kérdezhetek valamit? – szólal meg, Esme.
- Persze. Csak nyugodtan. – néztek rá mosolyogva.
- Amikor meséltél az életedről, említetted, hogy akikről azt hitted, az igazi szüleid, de mégsem voltak azok. És te pedig az óta is az igazi anyukádat keresed. Esetleg, ha nem veszed tolakodásnak, szívesen segítenék neked megkeresni őt. Beleegyezel? – ajánlja egy bátortalan mosoly kíséretében.
Az arcára pillantva, mintha Renné-t látnám meg benne. A karamella hajszínük, és a szív alakú arcuk hasonlítanak egymáséra. De… ááá… bizonyára csak ezt beképzelem magamnak. Már még is, hogy lehetne ő az a nő? Az a nő aki Renné testvére volt egykor? Az a nő, aki az én igazi szülő anyám? Mivel ezt képtelenségnek láttam, így megrázom a fejemet. Majd hosszas vonatkozás után, szólásra nyitom a számat.
- Igen, bele. – felelem. – És köszönöm. – ölelem meg, hálásan.
Az ölelése, kellemes megnyugvást és szeretet érzést nyújt.
- Én köszönöm. – mosolyog vissza rám.
Mielőtt tovább folytathatnánk a beszélgetést, megjelennek a lányok és egy gyönyörű szép koktél ruhát nyomnak a kezembe, miközben egyik távoli próbafülkébe tolnak
A tekintettemmel végig pásztázom a tengerkék színű, pánt nélküli - térd fölöttiig érő koktél ruhát. Amelynek az alja fodros, a mellrészénél strassz díszítésű gyöngyvonal húzódik. Levetve magamról a farmert és a pólót, bújok bele a ruhába. Azonban a ruha felvétele közben egy kis gondba keveredek, ugyanis a ruha hátul cipzáras volt.
Kis résnyire elhúzom a fülke függönyét, és amikor megpillantom Alice-t, azonnal megszólítom.
- Alice, segítenél?
- Egy pillanat. – int.
Amikor meglátom, hogy közeledik a fülke felé, behúzódom és elengedem a függönyt. Hallom amint elhúzódik a függöny. Érzem amint a cipzár felfele húzódik. Ám a cipzárt felhúzó ujjak, lágyan végig simítanak a csupasz hátamon és vállamon egyaránt. Amelynek során hirtelen fordulok meg. Azonban a hátam mögött, Alice helyett Edward áll. Akinek a vállamon végig simító keze a derekamra siklik le. Csak hogy még közelebb tudjon magához rántani. Érzem amint a gyönyörű aranybarna tekintetével amint végig fürkész, felperzseli testem minden egyes részét.
Szabadulni akarok az igéző tekintetétől.
Szabadulni akarok erős karjaiból.
De nem tudok. Képtelen vagyok rá. A szabad tenyerével végig simít az arcomon, és egy kósza tincset is a fülem mögé tűr. Az érintése nyomán, kellemes bizsergés járja át testemet. Lehunyom szemeimet, és igyekszem visszafojtani a feltörni készülő sóhajaimat, amelyeket az érintései kezdenek el kiváltani belőlem.
Miért csinálja ezt? – teszem fel magamnak ezt a kérdést, bár egy kósza értelmes választ nem tudok rá találni. Nem tudok ésszerűen gondolkozni sem a közelében.
A szemeimet még mindig lehunyva tartom, amikor megérzem, hűs leheletét.
- Nem… nem szabadna itt lenned. – suttogom résnyire nyíl ajkakkal, mire az övéit az enyémekre helyezi.
A testem minden egyes porcikája lángokban hever. Tudom nem helyes, amit teszünk, de hát kit érdekel most ebben a pillanatban mások? Ahogyan mondják is, a tiltott gyümölcs a legédesebb. Azóta a naptól várok erre, amikor először találkozott a tekintetünk. Vágytam édes csókjaira. Vágytam forró és lágy érintéseire. Amelyeket most ebben a pillanatban meg is kapok.
A karjaimat a nyaka köré fonva, viszonozom tüzes, de mégis lágy édes csókját. Percekig játszanak szenvedélyes táncot ajkaink, közben Edward egyik keze a derekamon pihen, míg a másikkal a combomon simít végig. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem halljuk Lily hangját.
- Ed, merre vagy?
Nem telik bele alig két – három másodpercbe, amikor hirtelen helyre kattan a fejemben valami. Bár kissé kótyagos és zavaros, még is volt annyi erőm, hogy eltoljam őt magamtól .
Az arcára akarok pislantani, hogy lássam ő belőle milyen érzéseket keltett az a pár perc, amikor ajkaink összeértek. De, mégse teszem. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Szabadulni akartam a közeléből. Bár tudom, hogy ettől a pillanattól fogva nehezebb lesz, végig szemlélnem, a kapcsolatát Lily-vel.
Kilépek hát a fülkéből, ügyelve arra, hogy Lily még véletlenül se lássa meg barátját.
- Hű… nagyon jól áll neked ez a ruha. – mondja, amint megpillant.
- Köszönöm. –próbálok egy mosolyfélét felvillantani, amely nem igazán sikerül.
- Nem láttad Edet? – kérdezi, miközben a nyakát fel – felfele nyújtja, hátha meglássa őt valahol.
- Nem. – válaszolom.
- Oké. Kösz. – mondja, és már tovább is ment.
- Bella…- lép ki Edward a fülkéből, de mielőtt folytathatná mondatát, megjelenik Rose.
- Egyszerűen mese szépen áll rajtad ez a ruha. Úgyhogy ezt megvesszük. Menj és próbáld fel ezeket is. – ad egy halom ruha kupacot a kezembe, majd ahogyan nem rég Alice is tette, úgy ő is betol a fülkébe.
Miközben teljesítem a kérését, próbálok nem az ez előtt pár perccel történtekre, sem pedig Edwardra gondolni. Azonban nem járok semmi sikerrel. Ugyanis még mindig érezem ajkai ízét az enyémeken, amelyek csupán a gondolattól, hogy alig pár perccel még az ő ajkai érintették, bizseregni kezdenek. Ahogyan a bőröm azon része is, amelyet ujjai érintettek.
Amikor először kilépek a fülkéből, megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy Edwardot újra a fiúk társaságában látom, magam előtt pedig Rose-t.
Amikor először kilépek a fülkéből, megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy Edwardot újra a fiúk társaságában látom, magam előtt pedig Rose-t.
Miután mindegyik ruhát felpróbáltam, amelyet a lányok kiválasztottak nekem és saját maguknak is, ahogyan a többieknek is, fizetés után elhagyjuk a plázát. Vele együtt Seattle-t is.
A házamhoz érve, amint Rose-zal és Emmel belépünk a házba, a cuccaimmal együtt a szobámba megye föl, ahol magamra zárom a szobát. De előtte még oda szólok Rose-éknak, hogy szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
Tudtam, hogy nem értik mi történhetett. De, egyelőre jobb is, ha senki sem tud róla.
Miért tette? Miért csókolt meg? És én miért csókoltam vissza?
Pedig eldöntöttem, hogy igyekszem magamat túltenni rajta. Erre pedig hagyom, hogy megcsókoljon. Akármennyire is vágyom rá, még sem tehetjük ezt.
Amikor az ágyamhoz léptek, hirtelen ő jelenik meg a semmiből.
- Hogy kerülsz ide? – kérdezem ijedten.
- Az ablakon át. – mutat az ablakra.
Majd tesz felém egy lépést, én pedig hátra felé.
- Nem szabadna itt lenned. Menj el. – kérem, de ő mind addig közeledik felém amíg a falnak nem ütközöm teljesen, és a mellkasa az enyémnek nem ütközik.
- Nem. Mert nem akarok. – feleli, végig simítva újra az arcomon.
- Menj el, kérlek. – kérlelem suttogva.
Az illata, és a közelsége megszédít. A lehelete elkábít, és bár próbálok a józan eszemre hallgatni, a szívemnek mégsem tudok megálljt parancsolni.
Hagyom, hogy ajkaival közelebb kerüljön hozzám.
Hagyom, hogy végig simítson ajkaival az enyémeken.
És hagyom, hogy megcsókoljon.
Ahogyan ott a fülkében, úgy most is lángokban hever testem ettől a csodás érzéstől. Csodálatos érzés érezni finom ajkait. Ujjai lágy érintéseit. Amelyek megszűnni képtelenek.
Nem akarom feladni a küzdelmet a józan eszemmel, de már nem tudok harcolni a szívem ellen. A karjaimat újra a nyaka köré fonom, s miközben a hajába túrok, viszonozom csókját, és hagyom, hogy felemeljen, és óvatosan az ágyra fektessen, meg nem szüntetve ajkaink játékát.
Csókunkat megszakítva, a nyakamat hinti be apró csókokkal, így kicsalva belőlem a sóhajokat. Amikor ujjai elérik a pólóm alját, felgyűri azt, mind addig, amíg ki nem bújtat belőle. Ajkai végig követik a melltartóm vonalát, és miközben kezeivel a hátam mögé nyúl, csak hogy kicsatolhassa azt, az én kezeim is elérik pólója alját. Amelyet ahogyan ő az enyémet, úgy én is az övét áthúzom a fején és ledobom az ágyam mellé.
A felső testemet már nem takarja semmit sem, éppen ezért végigtud pásztázni a tekintetével. Majd amikor a tekintete ez enyémbe fúródik, csupán csak két szót suttog:
- Gyönyörű vagy.
Ajkai újra az enyémhez ér, közben pedig egymást szabadítjuk meg a fölösleges ruhadaraboktól.
Mielőtt bármit is tenne, a szemembe néz. Tudom, hogy miért teszi ezt. Az engedélyemet kéri, vagyis a válaszomat várja.
A válasz helyett, feljebb tornászom magam, csak hogy ajkaink egy szintben lehessenek, és hogy megcsókolhassam őt. Ennél több neki sem kell, mert viszonozva a csókot, fölém helyezkedik, és lassan óvatos lassúsággal belém hatol. Az érzéstől, felnyögök. És bár ez nekem a legelső alkalom, még sem a fájdalom miatt nyögök fel ilyen hirtelen, hanem attól a gyönyörtől, amelyet jelen pillanatban érzek. Leírhatatlan élmény ahogyan a testünk egy színvonalban, egy összhangban mozdul. Látom rajta, hogy ő is hasonlóan érez, mint ahogyan én, és ez többet jelent, minden szónál.
Nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz később, hogy mit hoz majd a holnap. Csak is azzal, hogy most itt ebben a pillanatban ő velem van
.
.
Amikor az utolsó lökésnél mind kettőnket eléri a mindent elsöprő gyönyör, a kiáltásainkat, morgásainkat egy lágy, ám de mégis érzéki csókban forrasszuk össze.
Kicsusszanva belőlem, a mellkasára húz.
Egyikünk sem szól egyetlen egy szót sem, helyette élvezzük a másik ujjainak játékát, amelyet a bőrünkön érzünk…
to be continued...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése