The boundaries of love - A szeretet határai

9 - 10. fejezet

Tudd, soha sem késő! 

(Bella)

( A little Forgiveness Molly Sandén feat. Christopher )

    Talán órák, talán csak percek telhettek el azóta, amióta megállás nélkül csak futok végig a temérdek fa között. Nem tudom.

Ahogyan azt sem, hogy miért is rohanok.

Amikor emberi szív dobogásokat véltem meghallani, lelassítottam  majd megállásra kényszerítettem lábaimat.  A szívdobbanások a baloldal irányából jöttek, ahol egy szerelmes párt véltem megpillantani. Felmásztam a fára, és úgy helyezkedtem el, hogy még véletlenül se vegyenek észre.

Vámpír mivoltomnak köszönhetően, tökéletesen láthattam és hallhattam, hogy mit is éreznek egymás iránt. Csupán elég rájuk nézni, és messziről lerí róluk, ők egymásnak vannak teremtve.

Amikor a fiú, gyengéden átkarolta a mellette ülő, barna hajú lányt, és szép szerelmes szavakat suttogott a fülébe, hatalmas kényszert éreztem arra, hogy leugorjak a fáról, és tovább fussak. De még sem tettem. A testem nem engedelmeskedett nekem, ahogyan a szívem sem többé az eszemnek.

Az egyik percben azt kívántam bár, soha ne mentett volna meg Adam. A másik percben pedig azt, hogy bárcsak én és Edward lehetnénk azok a szerelmes párok, akik nem messze tőlem, azon az újonnan lakkozott padon, ülnek egymást átkarolva.

De hogy ez valaha is beteljesülhet, a hirtelen cselekvésemnek köszönhetően, nagyon csekély az esélye. Sőt mit több azt is megmerném kockáztatni, hogy egyáltalán semmi esély sincsen már rá. És ez mind egyedül az én ostoba viselkedésem miatt.

Legszívesebben felordítottam volna, a magam iránt érzett kétségbeesett haragom miatt.

Még most is szín tisztán él bennem, a nem rég történtek eseménye, amikor Edward szerelmet vallott nekem. Ahogyan annak a képnek is az emléke is szintén bennem él, amikor egy egyszerű „én” –nel, elkezdett mondatott, félbe hagyva, hátat fordítottam neki, és elszaladtam.

Nem tudom mi ütött belém. Csak annyit tudtam, hogy teljesen összezavarodtam. Én erre nem voltam felkészülve. Nem hittem és nem is gondoltam arra, hogy ily kevés idő alatt, valaki így érezzen irántam. Ahogyan arra sem gondoltam, hogy ez a valaki iránt, én is sokkal többet érzek.

Egy szó mint száz: „beijedtem”.

Hogy attól –e, hogy valaki szerelemmel szerethet? Vagy attól, hogy netán én is ugyan úgy érzek valaki iránt?

Lehetséges, hogy igen.

De még is hogyan félhetek ettől? Amikor ez az érzelem a világon az egyik legcsodásabb érzés?

Mind megannyi könyv és film, számtalan eltéréssel, de még is ugyanarra az érzelem mutat, világít rá. És oly csodálatra méltó volt olvasni és a szemeimmel látni, amint két ember egymásra talál. És hányszor vágytam arra, hogy velem is megtörténjék ez a csoda.

És most amikor megtörténik, egyszerűen gyáván – megfutamodom.

Az eszemet becsaphatom, de a szívemet nem. Ő tudja az igazat. Ő tudja, hogy mind ez idáig Edwardra vártam. Aki fellobbantja bennem a vágyat, és a szerelmet. Azt a szerelmet, amelyet ha megtagadni akarnék, se tudnám megtenni.

Óh, bárcsak ne lennék ilyen gyáva! Bár ne félnék ennyire az érzelmeimtől! – sóhajtottam fel, legbelül.

Bár elmondtam volna neki, hogy én is ugyanúgy érzek iránta, ahogyan ő én irántam.

Akkor miért nem fordulsz vissza, és mondod el neki? – kérdezte egy aprócska hang a fejemben.

Lehet, hogy ez lenne a legjobb megoldás, de mégsem merek. Nem szakíthatom el őt, Lily-től. Nem bánthatom meg Adam-et azzal, hogy helyette a bátyába szerettem bele, menthetetlenül és visszavonhatatlanul.

Ez mind csak ostoba kifogások Bella! Lehet, hogy fájni fog nekik, de ha lássák rajtatok, hogy milyen boldogok vagytok együtt, akkor majd elfogadják a kapcsolatotokat. Most az egyszer ne gondolkozz, ha nem cselekedj! Menj vissza hozzá, amíg nem késő! – utasított az aprócska hang. Amelynek a kérésének eleget téve, hangtalanul leugrottam a fáról, majd visszafelé tartottam Edward rétjére, annak reményében, hogy még ott találom, és hogy még nem lesz késő, színt vallani neki.

Amilyen sebességgel csak tudtam, úgy süvítettem vissza a rét felé. Mikor már csak alig pár méter választott el a réttől, a szemeimet szorosan összezártam, és magamban azért imádkoztam, hogy ne legyen még késő.

A réthez közeledve a szemeimet lassan fel – fel nyitottam, de amikor nem láttam ott Edwardot, kétségbeesetten szólongatni kezdem őt.

-          Edward, itt vagy? Ha igen, kérlek gyere elő. Sajnálom, hogy úgy elrohantam. Hidd el, ha visszaforgathatnám az időt, nem mentem volna el. Egyszerűen féltem. Féltem az érzéseidtől, akárcsak a sajátjaimtól is. – mondtam a levegőbe, de nem jött válasz.

Beleszagolva a levegőbe tisztán éreztem a bódító napfény illatát, de a jelenlétét nem.

-          Óh, Edward. Annyira sajnálom... – suttogtam magam elé, amikor ráébredtem, hogy már nincs itt.

Csalódottan, és szomorúan ereszkedtem a térdemre, bár könnyek nélkül, de még is zokogásba kezdtem. Hosszúnak tűnő percekig, halk zokogásom vége lévén, álló helyzetbe egyenesedtem föl.

Mi van ha hazament? - kérdeztem ismételten magamtól. - Akkor menj, és mondj el neki mindent! – utasított a már jól ismerős hangocska.

Hallgatva a hangocskára, száguldottam egyenesen a Cullen ház felé. Istenem add, hogy otthon találjam őt! 

A Cullen házhoz érve, bekopogtattam az üveg ajtón. Amelynek a másik oldalán, egyből ott is termett Alice.

-          Bella! Úgy örülök, hogy itt vagy. – ugrott a nyakamba.

-          Szia Alice. – köszöntöttem, viszonozva az ölelését. – Edward itthon van? Beszélnem kell vele.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, Esme kissé szomorúan csillogó tekintetével találtam szembe magamat.

-          Mi történt? – kérdeztem halkan, amikor befele menet mindenki arcán, enyhe szomorúságot láttam. Ám a keresett tekintetet, sehol sem találtam.

-          Edward elment. – válaszolt a nem rég feltett kérdésemre Jasper.

-          Hogy mi? És mikor jön vissza? – kérdeztem ijedten.

-          Nem tudjuk. Egész éjszaka nem volt itthon, ma délelőtt meg amikor hazajött, csak annyit mondott, hogy egy kis egyedüllétre vágyik és elment. – válaszolt ismételten Jasper.

Amint tudatosult bennem, hogy tényleg elment, egy egész világ dőlt romba bennem.Hát elment?! Ennyire megbántottam volna talán? Ostoba kérdés volt ez magamtól, mert igen is megbántottam. Megbántottam azt a személyt, aki miatt újra megdobbant a szívem. Hogy lehettem ekkora ostoba, idióta liba?

(Danny and Freja – If Only You)

Elment. Még pedig az én hibámból.

-          Ne haragudjatok, de most hazamegyek. – suttogtam halkan, majd ahogyan jöttem, úgy el is mentem.

A házamhoz vezető úton  dühömben egyenként kezdtem kicsavarni az utamba kerülő fákat. Gyűlöltem  és haragudtam magamra, de mélységesen. Az én ostoba viselkedésem miatt, egy egész családnak és egy szerelmes lánynak, okoztam szomorúságot azzal, hogy Edwardot elűztem otthonából. Bármit megtennék azért, hogy ezt az egészet, meg nem történté tegyem, és hogy minden onnantól folytatódjon, amikor Edward a reakciómra várt.

Fáj a tudat, hogy miattam ment el. De a legeslegjobban az fáj, hogy neki fájdalmat okoztam. Ahogyan a családjának is, akiket itt hagyott. Még is hogyan tudnék ezek után a családja tagjainak a szemébe nézni, és úgy tenni mint ha mi sem történt volna?

Sehogy sem! – jött az egyhangú felelet.  
                                                        

Lehet, hogy gyáva cselekedet lesz amit tenni készülök. De, ha valahogy a tudomására jut, hogy elmentem. Akkor hátha úgy dönt, hogy visszatér a szeretteihez. Ebben a reményben, pakoltam össze a holmijaimat, amikor haza tértem. Be rakva a bőröndjeimet a kocsimba, egy búcsúlevél írásához kezdtem.

A  levél megírása után, még utoljára körbe vezettem a tekintetemet a szobámban –  ahol elevenen felidéztem, az Edwarddal eltöltött perceket, órákat - , és a ház többi részében. Majd letéve a borítékot a nappali üveg asztalára, magam után kulcsra zárva a ház ajtaját, közelítettem meg a kocsimat. Egy utolsó pillantást vetve a házra, amelyben rövid ideig a magaménak tudhattam, beültem a kocsimba, majd rátaposva a gázra, könnyek nélküli – zokogással, hagytam magam mögött Forks városát...

Fél évvel később...

Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik.

Hiába telt el már fél évnyi idő, még mindig reménytelenül érzem a bűntudatot a rég halottnak hitt szívem mélyén. Amiért, ilyen gyáva módon eljöttem Forks-ból. Az eddigi lakóhelyeimen közül, egyedül csak is Forks az egyetlen város, amely rövid idő alatt a szívemhez nőtt. Mégpedig egyetlen egy család miatt. Akiknek a hiánya nagyon fáj nekem. És bár mennyire is hiányoznak, még sem tudok visszamenni hozzájuk. Képtelen lennék újra a szeretet teljes szemükbe nézni, azok után, hogy ő miattam hagyta el őket egy kis időre.

Azóta a nap óta, amióta elhagytam Forks-ot, nem voltam képes arra, hogy akárcsak magamban is, de kimondjam a nevét. Próbáltam minél kevesebbet gondolni rá, de mind tudatlanul, nem jártam sikerrel.

Sokszor eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszatérnék Forks-ba?! De, minden egyes ilyen alkalommal, az a kép tárult elém, hogy őt Lily oldalán látnám viszont, amint boldogan, és szerelmesen tekint ő reá. A hallott szívem, minden egyes ilyen pillanatban szilánkosra tört. 

Hiába “akartam” azt, hogy így legyen. Még is fájt a gondolat, hogy már mást szeret. Mégpedig azt a nőt, akit a társául fogadott.

Hiszen ezt akartad, nem?! Te döntöttél úgy, hogy magad mögött hagyott Forks-ot, és őt is! Akkor meg még is, mi a francért siránkozol érte? Felejtsd el, vagy legalább próbálj meg túl lépni rajta! – szólt rám egy ismeretlen hangocska a fejemben.

Ne hallgass rá Bella! Igaz, hogy te döntöttél így. De, mindig van egy második esély arra, hogy mindent helyre hozz. Hallgass a szívedre! – jelentkezett, a régóta nem hallott ismerős hang.

Mintha az ördög és egy kis angyal lézengett volna ebben a pillanatban a fejemben, akik próbáltak a helyes út felé terelni. Még is melyikük kérésének tegyek eleget? Hallgassak a halott szívemre, avagy próbáljak meg túl lépni azon a férfin, akit szeretek?

-          Bella! Héhahó Bella, hallasz? – bökött oldalba valaki, ezzel kirángatva a gondolataimból.

Az illetőre figyelve, a tekintetem a mellettem barátságosan mosolygós, hosszú szalma szőke hajú lányra esett. Akinek csak ugyan úgy, aranybarnán tükröződött a szeme mint az enyém. Hiába alig két hónapja, hogy ismerem őt és a családját. Még is olyan, mint ha már ezer éve ismerném őt.  A természete, Rose-ra és Alice-re emlékeztet. Ahogyan a ruhák iránti vásárlási mániája, a családja iránt önzetlen szeretet, amelyet erősen védelmez, csak ugyan ő rájuk emlékeztet. Arra a két lányra, akiket barátnőként szerettem meg. Egyedül csak is róluk, és róla, Tanya-nak meséltem. Meghallgatott, és vigasz támaszt nyújtott nekem. Amiért mindig is hálás leszek neki.

-          Ne haragudj. – kértem, bocsánatot.

-          Már megint ő rá gondolsz, igaz? – kérdezte.

-          Igen. Pedig akárhogyan is szeretném őt kiverni a fejemből, nem tudom. A szívemből nem tudom őt kiszakítani. – ráztam meg a fejemet, telhetetlenül felsóhajtva. – De, ne beszéljünk róla, oké? – kérdeztem.  Mire, csak bólintott egyet. – Mi lenne, ha tovább kutatnánk az igazi édesanyám után?

-     Rendben. – felelte. – Már tudom is, hogy hol folytathatjuk tovább a keresést. Gyere. – nyújtotta felém a kezét, amelyet elfogadván, hagytam, hogy felhúzzon a szikláról, és követtem őt... 

(Cold Case – Nara)

A délután további részében, Tanya-ék egy régi jó ismerős segítségével, beletemettük magunkat az édesanyám adatainak felkutatásába.  

Éppen egy 1922 – ei lapot olvasgattam, amikor Tanya ismét megbökött.

- Tessék. – fordultam felé.

- Ezen a képen, nem a szüleid vannak? – bökött a kezemben lévő újságra, amelynek a jobb felső sarkában egy kép volt, Reneé-ről és Charlie-ról. – Az pedig mellettük pedig, nem Esme? Tisztára, úgy néz ki mint ő. – mutatott a másik képre.

A Reneé-ről és a Charlie-ról készült kép láttán, a nyakamban lógó szív alakú medálhoz nyúltam. Amelyet levéve a nyakamról, szétnyitottam  És egy ugyanahhoz hasonlító kép tárult elém, annyi különbséggel, hogy én is rajta vagyok, még kis baba koromban. Reneé-ről, Esme képére pillantottam. És a sok hasonlóságot köztük látván, ismételten lejátszódott előttem a 17-ei születésnapom estéje. 

Édesanyádat Esme Anne Platt – nek hívták... – ismételgettem magamban Charlie szavait.

Miközben a képeket próbáltam összetenni magamban, a figyelmemet a Tanya által felolvasott hírre emeltem.

*A tegnapi napon, egy hihetetlen csodával és egy szomorú esettel kellett szembesülnie, a város sheriff-jének Charlie Swan-nak és feleségének, Reneé –nek. Kezdetnek is megtudtuk, hogy Reneé-nek a másodunoka testvérének, a tegnapi reggeli órákban, az alig három hetes kislányának tudófertőzés miatt leállt a szíve. Az orvosoknak több időnyi újraélesztési próbálkozása után, mégsem sikerült megmenteniük a kislány életét. A fiatal kismama ezt a tényt, nem tudta elfogadni, így egy végső búcsút véve kislányától, elhagyta a kórházat, és vele együtt a várost. Egy szóval, nyoma veszett. Ezt követően, hihetetlen határos módú csodával, a hallottnak hitt kislány szíve újra működésbe kezdett. Vajon, mi lesz a gyönyörű kislány sorsa, akit az édesanyja kívánsága miatt, Isabella-nak neveztek el? Reméljük, hogy minden jóra fordul majd. És, hogy anya és lánya újra együtt lesznek majd.

írta: Penelope Calter*

Egyszerűen képtelen voltam felfogni az imént hallottakat. Ez nem lehet. Képtelenség, hogy ez valós legyen. Nem tudom elhinni, hogy az én történetem egy és ugyanaz mint amint az előbb olvasott fel Tanya. 

- Alig hiszek a szemeimnek is annak amit az előbb olvastam fel. – mondta hitetlenkedve, Tanya.

Miközben a tekintetét hol a kezében tartott lapra emelte, hol pedig rám. Én ha akartam volna se tudtam volna, bármit is mondani. Egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Annyira össze voltam zavarodva ettől az egésztől, hogy szinte azt sem tudtam volna hirtelen eldönteni jelen pillanatban, hogy lány vagyok –e vagy fiú.

De abban biztos voltam, hogy az újságban a szüleimnek hitt két személy, az ugyanazok akiket egykoron még anyának és apának hívtam. És, hogy a másik képen pedig azaz Esme képe tekint vissza ránk, akit Forks-ban meg ismertem. 

Hát akkor ezért volt olyan furcsa és különös érzésem, amikor megpillantottam őt, és amikor megöleltem. Mintha valami bizonyos szál hozzákötött volna. És ez a bizonyos szál, pedig nem más mint az, hogy ő az én “igazi édesanyám”.

Egyrészről hihetetlen mennyiségű megkönnyebbülés  öröm és boldogság öntött el, amiért végre megtaláltam őt. Másrészről pedig, szomorúságot az felől, hogy ő egy és ugyan azon a személy, akinek a magam hibájából fájdalmat okoztam azzal, hogy elüldöztem akkor a szeretet első, fogadott gyermekét. 

Legszívesebben most azonnal fognám magamat, és visszarohannék Forksba és, Esme nyakába vonnám magam, és elmondanám neki, hogy már mióta arra a pillanatra vágytam, hogy őt megtaláljam. És, hogy bocsánatot kérjek tőle. De még sem teszem.

Mi van ha már nincsenek is Forksban? Mivan ha már látni sem akarnak, amiért csak egy levelet hagytam magam után? 

Még ha Forks-ban is laknának még mindig, és ha nem is haragszanak rám. Még akkor sem tudom, hogy képes lennék –e újra vissza menni oda, hozzájuk.

- Mi a terved?  Vissza mész Forks-ba, és elmondod Esme-nek az igazat arról, hogy te vagy a lánya? – rángatott vissza a jelenbe, barátnőm.

- Nem tudom. Egyrészről szeretnék visszamenni, hogy elmondhassam neki azt amit megtudtam. Másrészről pedig, félek. Félek, hogy esetleg már nem találnám ott őket., vagy a rosszabbik esett, hogy nem hinne nekem. – hajtottam le a fejemet. 

És ekkor, felkeltette a figyelmemet azt, hogy Tanya honnan is ismerte fel Esme-t?

- Várjunk csak. Te honnan tudod, hogy ő azaz Esme, akivel Forks-ban megismerkedtem? – fordultam felé.

- Öm, hát... kérlek ne haragudj rám amiért nem mondtam el eddig... – nézett rám bocsánatkérően. - ... de, úgymond mi és a Cullen-ék unokatestvérek vagyunk. Sajnálom, hogy nem mondtam el ezt neked. De, nem tudtam, hogy miként is reagálnál rá, ha megtudnád, hogy ismerjük őket. 

Ha akartam volna sem tudtam volna rá, avagy a többiekre haragudni. Hiszen, tudták, hogy mennyire fájdalmas volt nekem otthagyni őket.  

- Nem haragszom. Csak... csak, egyszerűen. Alig tudom elhinni ezt azt egészet. Mármint, hogy végre rátaláltam az igazi édesanyámra. Aki nem más, mint a mindig csupa szív Esme. Akire egyébként is úgy tekintettem, mint a saját anyámra. És most pedig kiderült, hogy ő az. Nem is tudom, hogy mihez kezdjek most. Annyira tanácstalan vagyok. – ejtettem a fejemet a tenyerembe.

- Nyugodj meg. Majd, együtt kitaláljuk, hogy hogyan tovább. Rendben? – simította a kezét, a kezemre.

Tőlem csak egy erőtlen bólintásra futotta, majd felállva az asztaltól, a kezünkbe fogva a lapot, hagytuk el a könyvtárat, és tértünk vissza a Dennali rezidenciára  Ahova amint beléptünk, nem várt meglepetés fogadott minket. Amely során az arcunkat a döbbenet fogta közzé...

(Sia-Breathe Me)

(Edward)

Lehetséges, hogy egy halott szív újra akár egy perc leforgása alatt is, de leálljon, hogy aztán szilánkosra hulljon? Mert én ezt éreztem abban a pillanatban, amikor Bella egyszerűen hátat fordítva elrohant. Hiába kiáltottam utána, hiába szaladtam utána. Elvesztettem a nyomát.

Képtelenség szavakba önteni azt, hogy milyen érzés kerített akkor hatalmába. Mintha mindent egy sötét burok ejtett volna rabul. Összetörtem ez nem volt kétség. Bármit megtettem volna, azért hogy ő viszonozza a vallomásomat.

De, mindhiába. Mindhiába volt a sok reménykedés, amikor mindig zsákutcába jutottam. A Denalli klánnál töltött egy hét, döbbentett arra rá, hogy mi van akkor, ha csak egy kis időre lett volna szüksége? Mi van, ha hirtelen túl sok mindent zúdítottam rá egyszerre?

Erre összpontosítva, tértem mégis vissza Forksba. Ám, a kezdeti reménykedésem és izgatottságom mind hiába volt. Őt már nem találtam otthon, sem pedig a Cullen házban. Csupa üresség fogadott a szobájában, amelyben már csak alig érezhető volt a finom levendula és frézia illata.

Az emlékek képei nyomán, kihalásztam zsebemből a kissé összegyűrődött levelet, amelyet maga után hátra hagyott.

Drága Cullen család!

Sajnálom. 

Tudom, ez a szó édes kevés ahhoz, hogy csupán csak egy levelet hagyok magam után. 

Első sorban is, nagyon örültem annak, hogy Adam révén megismerhettelek titeket.Azon kevéske idő alatt, amit veletek tölthettem el, örökre az emlékeimbe fogom zárni. 

Soha nem hittem volna, hogy egyszer olyan személyekre lelek, mint amilyenek ti vagytok. A rég halott szívembe, örökre sikerült belopnotok magatokat. És ha akarnám, se tudnálak titetket onnan kiszakítani. De, nem is akarom. 

Hogy miért is íródott ez a levél? És, miért is jöttem el Forks-ból? 

Azért, mert történt velem olyasmi, ezalatt a két nap leforgása alatt, ami miatt nem tudok ésszerűen gondolkozni. De az helyett, hogy megoldottam volna a problémámat, gyáva módon megfutamodtam. 

Meg ismertem valakit, akibe nem lett volna szabad beleszeretnem. De, azonban túl későn ért a felismerés, az iránt, hogy miként is érzek az illető iránt. Bár elmondhattam volna neki, hogy miként érzek iránta! De, ahhoz is már túl késő. A fájdalom az miatt, hogy ennek az illetőnek fájdalmat okoztam, még lehetetlenebbé tette számomra, a további létemet Forks-ban. 

És ahhoz, hogy elfelejtsem őt, el kell mennem. 

Esme és Carlisle, ti rendelkeztek ezen a földön a legnagyobb erejű képességgel, még pedig azzal, hogy határtalan szeretettel tudtok az emberek felé fordulni. És ha valami baj van, ti mindig találtok rá jó megoldást. Ti tartsátok össze azt a családot, amelyben én nem tartozom bele. 

Alice és Jasper. Bár köztetek sok olyan dolog van ami nem közös bennetek, mégis emiatt, vagytok igazán eggyek. Jasper benned, egy olyan személyt ismertem meg, akit talán soha sem fogok tudni kiismerni, de mégis úgy gondolom, hogy ez valamiért így is van rendjén. Nem mindig jó, ha az ember könnyen kiismerhető. Alice, te az a személy vagy, akit nem lehet nem szeretni. És azt kívánom, hogy ez maradjon is így. Ne változz meg, senki kedvéért sem. Maradj az, akivé megismertelek.

Emmett és Rosalie. Emmett, te lettél az én fogadott, nagy medve bátyám. Aki mindig minden helyzetett, humorossá, és egyben boldoggá tett. Rose, téged a legeslegnehezebb itt hagynom. A barátnőmmé és növéremmé fogadtalak, és mindig is az leszel számomra. Kérlek bocsáss meg nekem.

Lilly, bár a kapcsolatunk nem igazán a legjobban kezdődött, még is megtudtuk oldani a problámáinkat. Igaz téged nem sikerült annyira megismerni mint a többieket, de még is tudnod kell, hogy soha nem haragudtam rád, azért amit az első találkozásunkkor tettél. Egy hatalmas szívességet kérek tőled. Ne okozz csalódást a családodnak, és legfőképp Edwardnak.

Adam. Neked őszinte bocsánatkéréssel tartozom. Sajnálom, amiért én nem tudtam, viszonozni az érzésiedet. Pedig, akartam. Te mindig is különös szerepet töltöttél be a szívemben vámpíréletem kezdetén, amely során, még fontosabbá váltam számomra. Szeretlek, de csak  testvéremként, és egyben a legeslegjobb barátomként. Akire bármikor, bármiben számíthattam. Remélem, egyszer megtudsz nekem bocsájtani.

Talán, ha sikerült volna belédszeretnem, akkor nem kellene most elmennem, és hátrahagynom azokat a személyeket, akiket szeretek. És akkor téged is boldoggá tudtalak volna tenni.

De, ez vagyok én. Isabella Anne Swan, aki megfutamodva mindentől, mindent a háta mögött hagyva húzza el a csíkot, az helyet, hogy megoldást keresne a problémáira. Azt hiszem ebben mindig is jó voltam. Nem igaz?!

Edward, te vagy az a személy, aki miatt lett egész ez a család. Te vagy az a személy, akire felnéznek a többiek, akár csak én. Soha ne akarj más lenni, csak is légy mindig önmagad. Még akkor is, ha néha – néha fáj...

Talán egyszer, még a közeli jövben viszont látjuk egymást. Legalábbis ebben bízom. 

Legyetek mindig egy igazi összetartó és szerető család. 

Köszönöm, hogy megismerhettelek titeket. Köszönöm, hogy még akárcsak ha egy kis rövid időre is, de a családotok egyik tagjának tudhattam, és érezhettem magamat.

Most búcsúzom, abban bízva, hogy előbb vagy útóbb, de megbocsájtotok!

Bella

Összehajtva a levelet, csúsztattam azt vissza a farmerom zsebébe, és azon tűnődöm  hogy bárcsak visszaforgathatnám időt. Ha ez lehetségessé válna  mindent megtennék azért, hogy ne hagyjam őt elmenni. Szeretett, ahogyan én is őt. De vajon még most is így érez? Szeret? Vagy esetleg, tényleg sikerült neki elfelejteni engem?

Az utóbbi kérdés, szörnyű érzést keltett bennem. Nem tudnám elviselni azt a tudatott, hogy valaki másnak mondja azokat a szerelmes szavakat, amelyeket én akartam, és akarok tőle hallani. 

Vágyom rá, jobban mint eddig bármi másra. Szeretni, ölelni és érezni, akarom őt. De, lehetetlen kívánság ez. Nem tudom, hogy hol van. Pedig kerestem. Fel is kutattam érte az egészet országot, de mintha a Föld nyerte volna őt el. Pedig tudom, és érzem, hogy életben van. Csak azt nem tudom, hogy hol. Már – már betegesen a rögeszmémmé vált, az hogy megtaláljam őt. Hogy elmondhassam neki, többé már nincs miért aggódnia. Hiszen, a szíyem egyedül is csak az ővé. 

(Sia-My Love)

Bárcsak, megtalálnálak végre szerelmem! – sóhajtottam fel magamban, miközben kifelé bámultam a kocsim ablakán. Amelyet most, Jasper vezet. 

- Vajon ki lehet, az új családtagjuk Tanya-éknak? – hallottam meg, Lilly kérdését.

Akivel a visszatérésem utáni napokban, elváltak útjaink. Bár nem akartam őt megbántani, de nem akartam őt tovább ámítani azzal, hogy idővel majd viszonozom az irántam érzet érzéseit. És  hónapok elteltével, ő és Adam még közelebb kerültek egymáshoz. Aminek köszönhetően, ők ma már egy boldog párt alkotnak. 

Örülök, hogy végül ők egymásra találtak. De, mégsem tudtam felhőtlenül örülni sem nekik, sem másnak. Ugyan is Bella nélkül, mintha megszűnt volna létezni számomra a boldogság. 

- Hamarosan megtudjuk, kicsim. – simította a kezeit, a kezére öcsém.

- Alice, te se látod őt? – kíváncsiskodott tovább, a mellettem ülő lány.

- Nem. És ez igazán bosszantó érzés is. – zsörtölődött, húgom bosszúsan.

- Idővel majd megtudjuk szívem. – próbálta őt lenyugtatni Jas, kevesebb sikerrel.

Az út további részében, újra a tájat tüntettem ki  figyelemmel, mind addig amíg, nem érkeztünk a Denali házhoz. 

Belépve a házba, egyedül csak Tanya-t és az új családtagjukat nem találtuk. És akárhogyan is kutattam  Carmen, Elezar, Irina avagy Kate fejében, az illető után, nem jártam semmi sikerrel. 

- Miért nem engeditek, hogy lássam az új családtagotokat? – tettem fel a kérdést, pár perc után.

- Azért, mert örülnénk neki, ha te is úgy akárcsak a többiek, látnád meg először őt. – vigyorgott rám szélesen mosolyogva, Kate.

Elengedve a fülem mellett a válaszát, sétáltam az ablakhoz, és mindaddig ott álltam és szüntelenül bámultam ki a havas tájra, amíg meg nem hallottam Tanya gondolatait. Hallottam a többiek hitetlenséggel fűtött gondolatait, miszerint: “Ez nem lehet igaz! De még is ő az!” – és meg ehhez hasonló kérdések tódultak a fejemben, a többiektől. Amikor egy ismerős illatot éreztem meg a levegőben. Amely során először lehunytam a szemem, majd amikor kinyitottam, újra lecsuktam. 

Nem lehet ő! – hitegettem magamat, de amikor újra kinyitottam a szemeimet, az ő arcán és gyönyörű karamella szemeiben, ugyan azt a döbbenetet láttam, mint amilyent ő láthatott rajtunk...

(Bella)

Mielőtt felocsúdtam volna az elém terülő látványtól, hirtelen egy szalma szőke hajzuhatagot, és egy szoros ölelést éreztem meg magam körül. 

- Édes istenem Bella! – suttogta Rose, hitetlenséggel a hangjában. 

Visszaöleltem, és hosszú perceknek tűnő rövid idő után, amikor elengedett, először Alice – ölelt magához, majd őt követte a többiek ölelése. Kivéve, Lily és... és Edward. Akinek fél évnyi idő után, most először ejtettem ki a nevét, magamban. 

- Tudod, hatalmas bajban vagy amiért, elhagytál minket! – ölelt magához újra Rose, miközben a tekintetemet fogva tartotta, Edward aranybarna szemei. – De a lényeg, hogy jól vagy, és nem esett semmi bajod.

Miközben az ő és a többiek a rosszalló  dorgálásait hallgattam, próbáltam elfordítani a tekintetemet az Edwardéról, de hosszas küzdelem után, sikerrel jártam.

- Tudom. És ha tehetném, visszaforgatnám az időt. De nem tehetem. – feleltem, bocsánatkérően tekintve mindannyiukra.

Majd amikor a tekintetem Adam-re siklott, hatalmasra tágult szemekkel néztem, amint összekulcsolja az ujjait Lily-ével.

- Ti – ti... együtt vagytok? – kérdeztem, döbbenten még fel sem fogva a dolgokat amelyek körül vesznek –e pillanatban.

- Igen, együtt. Miután Te elmentél, rá pár napra Edward hazajött, és Lily-vel úgy döntöttek, hogy szakítanak. Majd rá pár hónapra, miután én és Lily egyre közelebb kerültünk egymáshoz, összejöttünk. – mosolygott rám, félénken Adam.

- Óh... – ennyit nyögtem ki csupán. 

Ezt követően beállt közénk, a hosszú kínos csönd. Próbáltam felfogni, hogy mindannyian itt vannak, és ő is. Ahogyan azt is, hogy Lily már nem Edward, hanem Adam párja. De, nehezen ment. Annyira ledöbbentett ez az egész, hogy egyetlen egy értelmes mondat sem jött ki a számon. Pedig tudtam, hogy valamit mondanom kéne, de képtelen voltam bármit is mondani, mind addig amíg Tanya meg nem szólalt mellőlem.

- Én azt hiszem, hogy Bella is szeretne valamit mondani arról, amit ezelőtt pár órája tudtunk meg. – mondta, mire mindenki érdeklő és kíváncsi tekintettel meredt rám.

- De... – kezdtem volna a tiltakozásba, ám barátnőm nem hagyta.

- Nincs de. Joguk van tudni. És miért ne most mondanád el? Ha? – kérdezett vissza. – Na rajta. – noszogatott.

Majd, egy mély levegőt véve belekezdtem, a mondomkám első felébe.

- Mint tudjátok, a vámpírrá válásom óta, min tudatlanul az igazi szülő anyám után kutattam. – néztem rájuk, mire mindannyian egy bólintással jutalmaztak. – Egészen a mai napig, egyetlenegyszer sem tudtam semmilyen formában a nyomára akadni. De, ma délelőtt, amikor Tanya-val a helyi könyvtárban voltunk, ráleltünk egy bizonyos 1922 –ei lapra. Volt benne két kép. Az egyiken Reneé Platt és Charlie Swan volt. Míg a másikon egy bizonyos Esme Anne Platt. 

Amint kiejtettem Esme nevét, mindenki egyszerre fordult először “anyám” felé, majd vissza felém. 

- Várjunk csak... azt akarod mondani, hogy Esme az igazi édesanyád? – kérdezett rá a biztosra Adam.

- Igen azt akarta mondani. – válaszolt helyettem Tanya. – Hát nem nagyszerű? Bella végre megtalálta az édesanyját, akit mindez idáig keresett. Esme pedig, vissza kapta a halottnak hitt lányát. – vázolta össze a lényeget két mondatba. – Na, miért nem ölelitek meg egymást? – lökött Esme felé.

- De hát, hogy? És... alig hiszem el. Hiszen, láttam és hallottam amint... amint az orvosok abba hagyták a... – nézett rám hitetlenül Esme, miközben a szavakat keresgélte. De, mielőtt abba hagyhatta volna az elkezdett mondatát, beléfolytottam a szót.

- Tudom, hogy mit érzel most. Hiszen én is így érzek. – tettem felé még egy lépést, mind addig amíg meg nem álltam előtte. – Tulajdonképpen az soha nem vetődött fel bennem, mi lesz akkor ha megtalállak. Nem hittem, hogy élni fogsz akkor amikor találkozom veled. Annyira vágytam arra, hogy megismerhesselek...  Megölelhetlek? – kérdeztem félve.

A válasz helyett, a karjaiba vont. És ha tudnánk sírni, akkor most biztosan mind a ketten, az örömtől sírnánk... 

Amikor elengedtük egymást, azt vettük észre, hogy kettesben maradtunk. 

 (Sia-Lullaby)

-          Találkoztam veled, és még sem tudtam,  hogy te vagy az, akit mindmáig kerestem. – szakítottam meg a csendet.

-          Amikor az orvosok közölték velem, hogy... hogy nem tudtak megmenteni, veled együtt haltam meg én is. Te voltál a legfontosabb dolog az életemben. És amikor elveszítettelek, nem voltam tovább képes élni. Elhagyva a kórházat, csak futottam megállás nélkül. Mind addig amíg egy sziklás peremhez nem értem. Nem gondolkodtam, hanem cselekedtem. És levetettem magamat a szikláról. De, mielőtt meghalhattam volna, akkor talált rám Carlisle. Eleinte, nehezen tudtam elviselni, hogy nem hagyott meghalni. De, azután az évek elteltével Carlisle és Edward, majd a többiek új értelmet adtak az életemnek. És bár a te hiányodat senki sem tudta feledtetni velem, még is megpróbáltam élni a Carlisle adta új élettel. Soha nem felejtettelek el. Minden egyes nap gondoltam rád. A csoki barna szemeid, az aprócska ujjaid, lábaid még a mai napig is tisztán él bennem, ahogyan a kicsi ráncocska is a szád szegletében. És, most hogy itt vagy, és kiderült, hogy te élsz, hihetetlen boldogsággal önt el. Annyira szeretlek kicsim. – ölelt, újra magához.

-          Én is szeretlek anya! – viszonoztam a vallomását.

-          Igaz, nagyon örülök, hogy visszakaptalak. És annyi kérdésem lenne hozzád, de mivel  itt van az előttünk álló öröklét, így erre bőven lesz időnk. De, most menj és beszélj Edward-dal. – simogatta meg az arcomat.

-          Honnan...

-          Mindig is tudtam, hogy mit éreztek egymás iránt. És miután elolvastuk a leveledet, Edward bevallotta mindannyiunknak, hogy beléd szeretett, és hogy azt a két napot, amelyről említést is tettél, veled töltötte el. Menj, és hozzátok helyre ami menthető. Hidd el, minden rendben lesz. – mondta, kedvesen.

-          Köszönöm! – nyomtam egy puszit az arcára.

Majd, Edward keresésére siettem.

Akire azon szikla szirten leltem, amelyen a minap meredtem a gondolataimba. Érkezésemre, felém kapta a fejét.

-          Szia! – köszöntem először.

-          Szia. – köszönt vissza.

Mielőtt minden kertelés nélkül, belevághattam volna a személyes iránta és vele érzett érzelmeimmel kapcsolatosan, egy újabb mély levegőt vettem – még akkor is, hogyha éppenséggel nincs is szükségem rá -.

-          Arra kérlek, hogy hallgass meg. – kértem, mire ő figyelmesen tekintett a szemeimbe. – Emberként, nem volt alkalmam szerelembe esni. Sőt mi több, egyetlen egy fiúm sem volt. És ez nem volt másként sem, vámpírlétem alatt sem. Nem tudtam milyen érzés a szerelem, hiszen ha soha sem éreztem úgy, akkor honnan tudhattam volna? Csak elképzelni tudtam. Amikor téged először megpillantottalak, a világ megszűnt körülöttem létezni. És ha ember lettem volna, biztosan összeestem volna, akár egy pillantásodtól is. Amikor engem és Rose-t elraboltak, azt kívántam bár még egyszer újra láthatnálak. Boldog voltam amikor a karjaidba vethettem magamat, ahogyan akkor azon éjszakán is. Amikor másnap elvittél a rétedre, valami varázsos érzés kerített hatalmába. Különösnek éreztem magamat, amiért egyedül engem vittél el oda. De, amikor a vallomásoddal szembesültem, akkor... akkor megijedtem. Váratlanul ért. Nem voltam felkészülve rá. Nem tudtam, ép ésszel gondolkozni. Ezért futottam el. Amikor megálltam, akkor alaposan le is korholtam magamat, amiért ott hagytalak. Mielőtt elfutottam volna, láttam a szemeidben a szomorúságot. Ami révén nagyon de nagyon haragudtam magamra. Nem akartam neked fájdalmat okozni, de még is megtettem. Annyira fájt, hogy megbántottalak. Amikor visszamentem, már nem találtalak ott, ahogyan otthon sem. És akkor döbbentem rá, hogy én is beléd szerettem. De már túl késő volt. Ezt tudva, és ennek okáért, hagytam magam mögött Forks-ot. Sajnálom, hogy ilyen későn ébredtem rá. És bármit megtennék, ha visszaforgathatnám az időt. – fejeztem be, szomorúan.

Majd elfordítva a fejemet Edwardról, a figyelmemet az égre emeltem.

-          Hogy aztán újra elmenekülhess előlem? – hallottam meg néhány perc elteltével a kérdését. 

-          Nem. – reagáltam gyorsan.

-          Akkor? – érkezett az újabb kérdés, most már mögülem.

-          Mert... mert, akkor elmondtam volna az érzéseimet.  – feleltem, mire megéreztem a körém fonódó karjait, amelyekkel közben maga felé fordított.

-          Nem kell ide a visszaforgatható idő.  Ha nem így cselekedtél volna, akkor az is lehet, hogy soha sem tudtuk volna meg, hogy ki is az igazi édesanyád. – fogta két keze közé az arcomat. – És, csak hogy tudd, soha sem késő.  – suttogta közelebb hajolva az ajkaimhoz, amelyeket pillanatokon belül az övéivel be is tapasztott.

Forróság járta át testemet, amint ajkait megéreztem az enyémeken.

-          Szeretlek Isabella Anne Swan. – suttogta egy újabb csók közben.

-          Én is szeretlek, Edward Anthony Masen Cullen. – viszonoztam vallomását, ahogyan a forró szerelmes csókját is.

Epilógus

Az évek bár elteltek a fejünk felett, még is ugyan az a fajta erős kapocs köt egymáshoz minket, mint amilyen a kezdetektől fogva. Soha nem fogom megbánni, hogy Forks-ra esett a választásom. Ahogyan azt sem, hogy akkor este nem számolva a következményekkel elrohantam hazúlról. Mert ha nem így tettem volna, akkor nem kaptam volna vissza az édesanyámat. Nem kaptam volna, igaz és hű barátokat, akikre a testvéreimként tekinthetek. És akkor, soha nem találkozhattam volna, vagyis soha nem ismerhettem volna meg álmaim és életem férfiát. Akibe mindutatlanul, a mai napig is menthetetlenül és visszavonhatatlanul szerelmes vagyok...

“Az igaz szeretnek, a boldogságnak, és az önzetlen bízalomnak megvannak a maga határai!”

The End

The boundaries of love - A szeretet határai

8. fejezet

(A réten)

(Edward)

   Bár meglehetne állítani az időt. Bár így maradhatnánk örökre.

   Egymás karjaiban.

   Érezve a másik jelenlétét. Érezve ujjaink játékát a másikon.

   Még soha eddigi életemben nem éltem át ilyen, élményi pillanatokat mint amilyent, a karjaim közt fekvő szépséges angyallal.

   Csodás érzés az ajkait az enyémeken érezni. Felemelő érzés az ajkaimmal és az ujjaimmal felfedezni teste minden egyes részét. Ahogyan gondolatban lejátszom az, ez előtt történtek pillanatait, érezem amint a vágyaim újra feltámadnak. De megpróbálom magamat visszafogni. Hiszen, csak nem támadhatom le őt újra.     Nem akarom, ezt a nyugodt, békés és leírhatatlan pillanatot elrontani.

   Azonban a gondolataim közé akaratlanul is beférkőzik az a kérdés, amelyre nem igazán akartam a választ hallani.

   Mi lesz ezután? Mi lesz velünk?

   Képes lennék elhagyni Lily-t érte? – A válaszom: Igen.

   Vajon, ha szakítanék Lily-vel, ő velem maradna?

   Erre a kérdésre csak is ő tudná megadni a választ.

   Bár tudnám, hogy mire gondol most. Vajon ő is azon morfondírozik, hogy mi lesz velünk ezután?

   Meg kellene kérdeznem őt, de egyszerűen nem megy. Félek, hogy esetleg azt mondaná, hogy ennyi volt. Azonban én nem érem be ennyivel. Képtelen vagyok távol tartani magamat tőle. Nem megy. Minden egyes percben, csak is mellette szeretnék lenni. Ölelni és csókolni őt, akkor és ott, amikor csak akarom.

-          Bár tudnám, hogy mire gondolsz most. – suttogom a füle tövébe, ahova egy apró csókot lehelek.

-          Ugyanezt mondhatnám én is. – tornázza föl magát, épp csak annyira, hogy a tekintetünk egybe olvadhasson.

   A kijelentésén muszáj vagyok elmosolyodni.

   Annyira csodálatos, gyönyörű ő. Neki sikerült mind azt elérni amit eddig soha senkinek. Neki sikerült megdobogtatnia rég, halott szívemet. Amely csak is miatta, érette dobog újra.

   Egy kusza tincs, amely érdekes módon vörös volt, az arcára tapad. Levéve az egyik kezemet a derekáról,  a fülé mögé simítom haját, miközben a gyönyörű karamella tekintete még mindig fogva tart.

   A fejemet feljebb emelem a párnáról, és amikor az ajkaink közel kerülnek egymáshoz, lassan összeillesztem őket.

   Először lágyan ízlelgetem ajkait, majd a nyelvemmel az övét felkeresve szenvedélyes táncba hívom. Érzem amint átveszi rajtam egyik lábát, mire a kezeimet a fenekére téve, csúsztatom őt fentebb, mind addig amíg újra el nem veszek benne.

   Mind a ketten egyszerre nyögünk bele a csókba... majd pár másodperc elteltével, Bella mozogni kezd.    Csókunkat megszakítva, mozog... vagyis inkább ringatózik  Amikor a kerekded mellei a mellkasomat súrolják  a torkomból morgás szerűség szakad fel, majd a fenekébe markolva kényszerítem őt a gyorsabb mozgásra.

   Lejjebb hajol, hogy ajkaink újra eggyé váljék.

   Gyengéden csókoljuk egymást, miközben ő továbbra is mozog. Beszívom elsőnek az alsó ajkát, majd a felsőt. A fogaim közé csippentve ajkait, óvatosan húzogatom, még több kéjes sóhajokat kiváltva angyalomból.

   Mindketten érezzük, hogy már nincs sok hátra így Bella még gyorsabban mozogni kezd, mind addig amíg el nem ér minket a csodálatos gyönyör. Hagyom, hogy szorosan belém kapaszkodjon, és miközben a csupasz hátát simogatom fel és le, egymás szaggatott lélegzetvételeit hallgatjuk.

   Bár erre a vámpír mivoltunknak köszönhetően, nem lenne szükségünk. Azért még is van, amit a testünk nem felejt el.

   Percek, avagy órák telnek el felettünk  amikor Bella kibújik a karjaim közül és maga köré tekerve a lepedőt, kimászik az ágyból.

   Felkönyökölve figyelem, amint a szoba egyik sarkában lévő, két ajtós szekrényhez lép, és tiszta ruhákat vesz ki. Kiakartam mászni, hogy aztán a karjaimba fogva őt, visszacipeljem az ágyba. De még sem tettem.    Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy egyenlőre most csak ennyit kaphattam belőle. Még akkor is, ha többet kaptam belőle az elmúlt pár óra alatt mint amiről még álmodozni sem mertem volna. Azonban belőle sosem lenne elég, ezt tudom és érzem is.

   Némán lép az egyik ajtóhoz, ami épp a fürdőszobába nyílik, és belép oda. Hallom amint a lepedő a csempére huppan. Hallom amint megnyitva a csapot, éppen a számára megfelelő vízhőmérsékletre állítja be a vizet.

   Pár másodperc töredékébe telik mire miután elképzeltem amint a víz cseppek érintik selymes – gyönyörűen kecses testét, azonnal kiugrom az ágyból. Hiper gyorsasággal mögötte termek, és az egyik tenyeremet a hasára csúsztatva húzom őt közelebb magamhoz, míg a másikkal a bal vállára simítom gesztenyebarna haját. Csak, hogy apró csókokat lehelhessek a nyakára és a fültövébe egyaránt.

-          Nincs még eleged belőlem? – kérdezi, mosolyogva.

-          Belőled sosem elég. – felelem, miközben a fogaimmal a fülcimpáját harapdálom.

A kijelentésem után, felém fordul. Karjait a nyakam köré fonva húz lejjebb, egészen közel az ajkaihoz.

-          Ennek örülök. – suttogja az ajkaimba, s most ő kezdeményezi a csókot.

   Amit rögvest viszonozok is.

   Megszakítva a csókunkat, megmosdassuk egymást, majd miután felöltözünk, és megbizonyosodunk arról, hogy a házban egyedül is csak mi ketten vagyunk, Bellát kézen fogom és a „rétem” felé vezetem őt...

   A zöld színben pompázó réthez érve, megállok, és elengedem Bella kezét. Csodálattal figyelem amint, elkerekedett szemmel tesz egy majd nem sokkal később még több lépést előre. Majd körbe – körbe fordulva, feltérképezi  eme gyönyörű és nyugodt hangulatú helyet.

-          Ez... gyönyörű. – suttogja, a rét közepén állva.

-          De te még gyönyörűbb vagy. – mondom, mire mosoly jelenik meg meggyvörös ajkain.

-          Ne mondj olyat, ami nem igaz.

-          Én csak is az igazat mondtam neked Bella. Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam. Kérlek, ez alól ne legyen semmi kétséged. – amint mögé termek az ujjaimmal végig simítok szépséges arcán.

-          Ez a kedvenc helyed? – kérdezi, lehunyt szemekkel.

-          Igen. – válaszolom, majd megfogva a kezét, húzom őt le magammal a fűbe. S miután kényelmesen elhelyezkedünk  elmesélem neki, hogy mikor is találtam rá a rétre. – Még akkoriban fedeztem fel amikor, Carlisle-lal, és Esme-vel először jöttünk Forksba. Amint először megpillantottam ezt a helyet, azon pillanatban beleszerettem. És onnantól kezdve, amikor egyedüllétre vágytam mindig ide jöttem ki.

-          Lily-t is elhoztad már ide? – teszi fel hirtelen a kérdést, ám a hangjában némi gúnyt vélek felfedezni.

-          Nem. Rajtad kívül senki mást nem hoztam ide. A családom tagjai nem is tudják, hogy hol van. Csak annyit tudnak, hogy van. – felelem.

-          És akkor engem, hogy – hogy elhoztál ide? – fordul meg, és kíváncsi tekintetét az enyémbe mélyeszti.

-          Őszintén? – kérdezem, mire egy bólintás a válasza. – Nem tudom. Hirtelen ötlet volt. Egyszerűen nem akartam elszakadni tőled. Azt akartam, hogy velem légy, egy olyan helyen ahol senki sem zavar minket. Ezért hoztalak el téged ide.

-          Köszönöm. – lehel egy apró csókot ajkaimra.

   Hosszú ideig ülünk még így összeölelkezve a rétemen, közben pedig élete azon részéről faggatom őt, amikor még ember volt.

Amikor Bella egyszer csak elhallgatott, és hosszú percekig meg sem szólal, aggódni kezdek .

-          Mi a baj? – kérdezem meg, kedvesen.

-          Mi lesz velünk? – teszi fel azt a kérdést, amelyre a minap már egyszer én is gondoltam.

-          Nem tudom... – mondom ki. - ... de azt igen is tudom, hogy én veled szeretnék lenni.

-          Ahogyan én is szeretnék veled lenni... de...

-          ...de?

-          De neked ott van Lily, aki szeret téged, és én...

-          Te?

-          Én nem szeretnénk kettőtök közé állni. – feleli, majd kiszakítva magát a karjaim közül ma már másodszorra, fel áll.

   Én is föl állok, majd a derekánál fogva  magam felé fordítom.

-          Nem vagyok Lily-be szerelmes. Soha nem is voltam az. Szép, okos és kedvelem őt. De csak ennyi. De, te más vagy. Te már az első pillanattól kezdve megbabonáztál. Amikor te és Rosalie eltűntetek, azt éreztem, hogy ha bármi bajod is esik, avagy ha nem látlak soha többé, akkor én abba belehalok. Amikor meglettetek és magamhoz ölelhettelek, a földkerekség legboldogabb vámpírjának éreztem magamat. Amiért nem esett semmi bajod, amiért a karjaimba tarthattalak. A nap minden percében csak is körülötted forogtak a gondolataim. Amikor veled vagyok, elhiszem hogy ennek az életnek is van értelme. Melletted vagyok csak igazán önmagam. Amikor tegnap megcsókoltalak, és te viszonoztad a csókom, akkor már biztosra tudtam, hogy képtelen lennék többé magamat távol tartanom tőled. Ezért is jelentem meg nálad az este. Nem akarok tőled távol lenni, ölelni és csókolni akarlak a nap minden egyes percében. Akkor és ott ahol azt szeretném. Téged akarlak, senki mást. Régi hallott szívem, érted dobbant meg újra. Szeretlek Bella.

   Vallok színt, a vele való érzelmeimről. Hagyom, hogy a szavaim teljesen eljussanak a tudatáig.

   Néhány perc elteltével, az ajkait szólásra nyitja.

-          Én...

to be continued...

The boundaries of love - A szeretet határai

7. fejezet

(Szenvedélyes pillanatok)

(Bella)

   Két hét telt el az óta az eset óta, hogy Rosalie-val visszatértünk. Mindannyian hálásan öleltek magukhoz, amiért nem engedtem, hogy Rose-nak bántódása legyen, és amiért visszahoztam őt, ahogyan azt ígértem is.

   Visszatérésünk napján, ahogyan Rose azt ki is jelentette, hogy ő nem hajlandó Lily-vel egy fedél alatt élni, felajánlottam neki és Emmettnek, hogy költözzenek hozzám. Így az óta a nap óta, velük együtt lakom abban a családi házban, amelyet az ideköltözésem napján vettem meg.

   Nagy sajnálatomra, Naty és Ray két nappal a visszatérésünk után, visszatértek a táborukba, hogy tovább állhassanak. De megígértettem velük, hogy a kapcsolatot mindenképpen tartani fogjuk.

   Lily-nek bár megbocsátottam, mégsem kerestük úgymond egymás társaságát. Ami az én részemről jól is volt, de hogy az övéről is –e? Azt nem tudom.

   Edwardot meg, ahogyan csak tudtam igyekeztem minél többször elkerülni. Hogy miért is?

   Magam sem tudom igazán. Egyrészről azért, mert ott van neki Lily. Akin azt vettem észre, hogy valóban szerelmes Edwardba. És hogy érte bármire képes lenne. Nekem pedig eszem ágában sincs őket választani.    Bár, fáj őket egymással látnom, és fáj tudat, hogy az övé Edward, még is meg kell próbálnom túllépni rajta.    És talán éppen erre a megfelelő személy Adam lehet.

   Aki sokat jelent nekem. Aki mellettem van. És aki szeret.

   És ha ahhoz az kell, hogy túllépjek Edwardon, akkor hajlandó vagyok adni egy esélyt kettőnknek.      Magamnak és Adam-nek egyaránt - döntöttem el magamban, miközben vártuk Alice-t és a többieket, hogy megérkezzenek, és elinduljunk arra a vásárlásra,  amelyre az első találkozásunk napján rávett Alice.

   Amikor megérkeztek én és Emmett, Rose piros BMW-be ülünk be. Majd követni kezdtük az előttünk lévő szürke Volvo-t, amelyben Edward, Esme, Lily, Alice, Jasper ült. Ugyan is Carlisle-nak be kellett menni-e dolgozni. Akihez Adam is csatlakozott. Kicsit sajnáltam, hogy ők mégsem jöttek velünk. De, a többieknek viszont nagyon is örültem.

   Lassan megérkeztünk Seattle egyik legnagyobb plázájához, amibe Alice és Rose mindnyájunkat berángatott. Amíg a két ruha mániás lány a hatalmas mennyiségű ruhák közé vetették magukat, addig a fiúk a játék automata részleget célozták meg.

-         Meglátszik, hogy még mindig gyerekek! – mondom nevetve az egyik oldalamon álló Esme-nek.

Aki velem együtt nevet, a fiúk viselkedésén. A másik oldalamon álló, Lily pedig csak mosolyog a kijelentésemen.

-         Egyébként mindig ilyenek? – kérdezem meg egy kicsivel később, amikor Emmett egy játék hinta lóra akart ráülni, míg mellette Jasper egy kis gyerek biciklire ül rá. Edward pedig Emmett háta mögé próbált felülni a lovon.

-         Emmett szinte mindig, Jasper és Edward pedig csak időnként. – felelti, Esme mosolyogva.

   Emmettről még el is tudom képzelni, hogy gyerekesen viselkedik. Na meg talán Jasperről is. De, hogy még Edward is? Ez hihetetlen. De, meg kell, hogy valljam olyan aranyosak így, hogy azon nyomban elő is kapom a telefonomat, amivel egy pár képet készítettem is róluk.

   Amikor Lily csatlakozott Alice-ékhez, mi Esme-vel ketten tovább nézelődtünk , közben fél szemünket azért a fiúkon hagytuk.

-         Kérdezhetek valamit? – szólal meg, Esme.

-         Persze. Csak nyugodtan. – néztek rá mosolyogva.

-         Amikor meséltél az életedről, említetted, hogy akikről azt hitted, az igazi szüleid, de mégsem voltak azok. És te pedig az óta is az igazi anyukádat keresed. Esetleg, ha nem veszed tolakodásnak, szívesen segítenék neked megkeresni őt. Beleegyezel? – ajánlja egy bátortalan mosoly kíséretében.

    Az arcára pillantva, mintha Renné-t látnám meg benne. A karamella hajszínük, és a szív alakú arcuk hasonlítanak egymáséra. De… ááá… bizonyára csak ezt beképzelem magamnak. Már még is, hogy lehetne ő az a nő? Az a nő aki Renné testvére volt egykor? Az a nő, aki az én igazi szülő anyám? Mivel ezt képtelenségnek láttam, így megrázom a fejemet. Majd hosszas vonatkozás után, szólásra nyitom a számat.

-         Igen, bele. – felelem. – És köszönöm. – ölelem meg, hálásan.

Az ölelése, kellemes megnyugvást és szeretet érzést nyújt.

-         Én köszönöm. – mosolyog vissza rám.

   Mielőtt tovább folytathatnánk a beszélgetést, megjelennek a lányok és egy gyönyörű szép koktél ruhát nyomnak a kezembe, miközben egyik távoli próbafülkébe tolnak

   A tekintettemmel végig pásztázom a tengerkék színű, pánt nélküli - térd fölöttiig érő koktél ruhát.       Amelynek az alja fodros, a mellrészénél strassz díszítésű gyöngyvonal húzódik. Levetve magamról a farmert és a pólót, bújok bele a ruhába. Azonban a ruha felvétele közben egy kis gondba keveredek, ugyanis a ruha hátul cipzáras volt.

   Kis résnyire elhúzom a fülke függönyét,  és amikor megpillantom Alice-t, azonnal megszólítom.

-         Alice, segítenél?

-         Egy pillanat. – int.

   Amikor meglátom, hogy közeledik a fülke felé, behúzódom és elengedem a függönyt. Hallom amint elhúzódik a függöny. Érzem amint a cipzár felfele húzódik. Ám a cipzárt felhúzó ujjak, lágyan végig simítanak a csupasz hátamon és vállamon egyaránt. Amelynek során hirtelen fordulok meg.  Azonban a hátam mögött, Alice helyett Edward áll. Akinek a vállamon végig simító keze a derekamra siklik le. Csak hogy még közelebb tudjon magához rántani. Érzem amint a gyönyörű aranybarna tekintetével amint végig fürkész, felperzseli testem minden egyes részét.

   Szabadulni akarok az igéző tekintetétől.

   Szabadulni akarok erős karjaiból.

   De nem tudok. Képtelen vagyok rá. A szabad tenyerével végig simít az arcomon, és egy kósza tincset is a fülem mögé tűr. Az érintése nyomán, kellemes bizsergés járja át testemet. Lehunyom szemeimet, és igyekszem visszafojtani a feltörni készülő sóhajaimat, amelyeket az érintései kezdenek el kiváltani belőlem.

   Miért csinálja ezt? – teszem fel magamnak ezt a kérdést, bár egy kósza értelmes választ nem tudok rá találni. Nem tudok ésszerűen gondolkozni sem a közelében.

   A szemeimet még mindig lehunyva tartom, amikor megérzem, hűs leheletét.

-         Nem… nem szabadna itt lenned. – suttogom résnyire nyíl ajkakkal, mire az övéit az enyémekre helyezi.

   A testem minden egyes porcikája lángokban hever. Tudom nem helyes, amit teszünk, de hát kit érdekel most ebben a pillanatban mások? Ahogyan mondják is, a tiltott gyümölcs a legédesebb. Azóta a naptól várok erre, amikor először találkozott a tekintetünk. Vágytam édes csókjaira. Vágytam forró és lágy érintéseire. Amelyeket most ebben a pillanatban meg is kapok.

   A karjaimat a nyaka köré fonva, viszonozom tüzes, de mégis lágy édes csókját. Percekig játszanak szenvedélyes táncot ajkaink, közben Edward egyik keze a derekamon pihen, míg a másikkal a combomon simít végig. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem halljuk Lily hangját.

-         Ed, merre vagy?

   Nem telik bele alig két – három másodpercbe, amikor hirtelen helyre kattan a fejemben valami. Bár kissé kótyagos és zavaros, még is volt annyi erőm, hogy eltoljam őt magamtól .

   Az arcára akarok pislantani, hogy lássam ő belőle milyen érzéseket keltett az a pár perc, amikor ajkaink összeértek. De, mégse teszem. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Szabadulni akartam a közeléből. Bár tudom, hogy ettől a pillanattól fogva nehezebb lesz, végig szemlélnem, a kapcsolatát Lily-vel.

   Kilépek hát a fülkéből, ügyelve arra, hogy Lily még véletlenül se lássa meg barátját.

-         Hű… nagyon jól áll neked ez a ruha. – mondja, amint megpillant.

-         Köszönöm. –próbálok egy mosolyfélét felvillantani, amely nem igazán sikerül.

-         Nem láttad Edet? – kérdezi, miközben a nyakát fel – felfele nyújtja, hátha meglássa őt valahol.

-         Nem. – válaszolom.

-         Oké. Kösz. – mondja, és már tovább is ment.

-         Bella…- lép ki Edward a fülkéből, de mielőtt folytathatná mondatát, megjelenik Rose.

-         Egyszerűen mese szépen áll rajtad ez a ruha. Úgyhogy ezt megvesszük. Menj és próbáld fel ezeket is. – ad egy halom ruha kupacot a kezembe, majd ahogyan nem rég Alice is tette, úgy ő is betol a fülkébe.

   Miközben teljesítem a kérését, próbálok nem az ez előtt pár perccel történtekre, sem pedig Edwardra gondolni. Azonban nem járok semmi sikerrel. Ugyanis még mindig érezem ajkai ízét az enyémeken, amelyek csupán a gondolattól, hogy alig pár perccel még az ő ajkai érintették, bizseregni kezdenek. Ahogyan a bőröm azon része is, amelyet ujjai érintettek.

   Amikor először kilépek a fülkéből, megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy Edwardot újra a fiúk társaságában látom, magam előtt pedig Rose-t.

   Miután mindegyik ruhát felpróbáltam, amelyet a lányok kiválasztottak nekem és saját maguknak is, ahogyan a többieknek is, fizetés után elhagyjuk a plázát. Vele együtt Seattle-t is.

   A házamhoz érve, amint Rose-zal és Emmel belépünk a házba, a cuccaimmal együtt a szobámba megye föl, ahol magamra zárom a szobát. De előtte még oda szólok Rose-éknak, hogy szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

   Tudtam, hogy nem értik mi történhetett. De, egyelőre jobb is, ha senki sem tud róla.

   Miért tette? Miért csókolt meg? És én miért csókoltam vissza?

   Pedig eldöntöttem, hogy igyekszem magamat túltenni rajta. Erre pedig hagyom, hogy megcsókoljon.    Akármennyire is vágyom rá, még sem tehetjük ezt.

   Amikor az ágyamhoz léptek, hirtelen ő jelenik meg a semmiből.

-         Hogy kerülsz ide? – kérdezem ijedten.

-         Az ablakon át. – mutat az ablakra.

   Majd tesz felém egy lépést, én pedig hátra felé.

-         Nem szabadna itt lenned. Menj el. – kérem, de ő mind addig közeledik felém amíg a falnak nem ütközöm teljesen, és a mellkasa az enyémnek nem ütközik.

-         Nem. Mert nem akarok. – feleli, végig simítva újra az arcomon.

-         Menj el, kérlek. – kérlelem suttogva.

   Az illata, és a közelsége megszédít. A lehelete elkábít, és bár próbálok a józan eszemre hallgatni, a szívemnek mégsem tudok megálljt parancsolni.

   Hagyom, hogy ajkaival közelebb kerüljön hozzám.

   Hagyom, hogy végig simítson ajkaival az enyémeken.

   És hagyom, hogy megcsókoljon.

   Ahogyan ott a fülkében, úgy most is lángokban hever testem ettől a csodás érzéstől. Csodálatos érzés érezni finom ajkait. Ujjai lágy érintéseit. Amelyek megszűnni képtelenek.

   Nem akarom feladni a küzdelmet a józan eszemmel, de már nem tudok harcolni a szívem ellen. A karjaimat újra a nyaka köré fonom, s miközben a hajába túrok, viszonozom csókját, és hagyom, hogy felemeljen, és óvatosan az ágyra fektessen, meg nem szüntetve ajkaink játékát.

   Csókunkat megszakítva, a nyakamat hinti be apró csókokkal, így kicsalva belőlem a sóhajokat. Amikor ujjai elérik a pólóm alját, felgyűri azt, mind addig, amíg ki nem bújtat belőle. Ajkai végig követik a melltartóm vonalát, és miközben kezeivel a hátam mögé nyúl, csak hogy kicsatolhassa azt, az én kezeim is elérik pólója alját. Amelyet ahogyan ő az enyémet, úgy én is az övét áthúzom a fején és ledobom az ágyam mellé.

   A felső testemet már nem takarja semmit sem, éppen ezért végigtud  pásztázni a tekintetével. Majd amikor a tekintete ez enyémbe fúródik, csupán csak két szót suttog:

-         Gyönyörű vagy.

   Ajkai újra az enyémhez ér, közben pedig egymást szabadítjuk meg a fölösleges ruhadaraboktól.

   Mielőtt bármit is tenne, a szemembe néz. Tudom, hogy miért teszi ezt. Az engedélyemet kéri, vagyis a válaszomat várja.

   A válasz helyett, feljebb tornászom magam, csak hogy ajkaink egy szintben lehessenek, és hogy megcsókolhassam őt. Ennél több neki sem kell, mert viszonozva a csókot, fölém helyezkedik, és lassan óvatos lassúsággal belém hatol. Az érzéstől, felnyögök. És bár ez nekem a legelső alkalom, még sem a fájdalom miatt nyögök fel ilyen hirtelen, hanem attól a gyönyörtől, amelyet jelen pillanatban érzek.    Leírhatatlan élmény ahogyan a testünk egy színvonalban, egy összhangban mozdul. Látom rajta, hogy ő is hasonlóan érez, mint ahogyan én, és ez többet jelent, minden szónál.

   Nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz később, hogy mit hoz majd a holnap. Csak is azzal, hogy most itt ebben a pillanatban ő velem van
.

   Amikor az utolsó lökésnél mind kettőnket eléri a mindent elsöprő gyönyör, a kiáltásainkat, morgásainkat egy lágy, ám de mégis érzéki csókban forrasszuk össze.

   Kicsusszanva belőlem, a mellkasára húz.

   Egyikünk sem szól egyetlen egy szót sem, helyette élvezzük a másik ujjainak játékát, amelyet a bőrünkön érzünk…

to be continued...

The boundaries of love - A szeretet határai

6. fejezet

(A viszontlátás pillanata)

"Nem csak remélni, hinni  kell a jövőben: magban hó alatt."

(Bella)

   Az idő oly annyira elrepült a fejünk felett, hogy már egy újabb nap kezdte kezdetét. A hatalmas üveg ablakokon a nap fényei erősen törtek utat maguknak, így meg - megcsillogtatva a bőrünket.

   A torkomat egy újabb égető érzés fogja el, amelyet igyekeztem nem kimutatni.

   Minél előbb el kell mennem, vadászni. – gondolom magamban.

-         Ne haragudjatok, de azt szeretném megkérdezni, hogy mi lesz velünk? Itt kell maradnunk, vagy el mehetünk? – teszem föl az igen fontos kérdést, amelyre csak is pozitív választ vártunk, Rosalie-val együtt.

-         Természetesen elmehettek. S ha tudtam volna, hogy te vagy az. Akkor már rég elengedtünk volna. – feleli, őszinte mosollyal Ray. – És, ha nem gond hazakísérnénk titeket.

   Az ajánlatát halva, Rose felé fordítom a tekintetemet, amelyet ő állt is. Válaszul bólintva jelezi, hogy ő neki nem gond. Így nekem sem volt az.

-         Nem, természetesen nem gond. De, őt ne hozzátok magatokkal. Mert ha nem én, akkor Rose párja, avagy a családja fogja őt kinyírni. – válaszolom, miközben arra a féregre bökök, aki mindvégig fültanúja volt a beszélgetésünknek.

-         Rendben. – vágja rá azonnal, Naty egy széles mosollyal. – Akkor, mire várunk? Induljunk! – csapja össze a tenyerét, hiperaktívan.

   Ekkor, Rose halkan motyogott valamit. Amely valahogy így hallatszott:

-         Akár csak, Alice.

-         Hamarosan látni fogod őt, ahogyan a többi családtagodat is. – simítok végig a karján, biztatólak.

Mire ő, halványan elmosolyodik.

   Ahogyan Ray-ék ígérték, elengedtek minket, de ő és Naty csatlakoztak is hozzánk.
   Barátaim segítségével, sikerül visszajutnunk arra az útra, amely felől érkeztünk. Pontosabban a házamhoz vezető út felé tartottunk.

   Amikor eljutunk arra a tisztásra, ahol Rose-ra találtam rá, ahonnan „elraboltak” minket, egyszer csak ismerős illatokat fúj felénk a szél. Ami miatt mindannyian egyszerre kapjuk fel a fejünket, és őt hitetlen/döbbent szempárral találjuk magunkat szemben. A döbbenettől először Emmett ocsúdik föl. Arrébb lökve a mellette álló Jaspert, felénk kezd el rohanni, csak hogy szerelmét, minél hamarabb a karjaiba tarthassa.

   A szemem elé kerülő látvány, mosolyt csal az arcomra.

   Ahogyan Emmett hirtelen felkapja Rose-t a földről és a karjai közt tartja, körbe - körbe pörgeti párosukat.    Miközben megkönnyebbülten csókolják meg egymást.

-         Jól vagy? Bántottak? – rohamozza meg aggódóan, kérdéseivel Em, Rose-t. Aki, ha most tudna, megkönnyebbülten hullajtana könnyeket.

-         Igen, jól vagyok. Hála Bellának. – motyogja szerelme vállába a válaszokat Rose.

   Miközben Rose, és Emmett egymást ölelgetik addigra az én tekintetem összefonódik Edward arany barna szemeivel. Amelyekben a megkönnyebbülés, és a viszontlátás örömét vélem felfedezni a temérdek, számomra még ismeretlen érzések mellett.

   Nem tudom, hogy mi vezérelt a következő tettemre, de most ebben a pillanatban nem is érdekelt.

   Közelebb lépve hozzá, a karjaimmal átölelem őt. Érezem rajta a pillanatnyi döbbenetet, amely nem tart tovább négy vagy öt másodpercnél, mert a karjait körém fonva, húz még közelebb magához.

   Nem számított ebben a pillanatban, sem a tér, sem az idő.

   Nem számított, hogy őt várja a barátnője.

   Nem számított, hogy a barátaim, avagy a családja tagjai közül néhányan éppen mind, szemtanúi a mi ölelkezésünknek.

   Egyedül csak az számított jelenleg, hogy itt van. A karjaiban tart, és hogy engem ölel.

   Érezem napfény illatát, amely az orromba kúszik. Amelyet, boldogan szippantok be, és raktározok el mélyen magamban. Csak hogy az emlékeim részese lehessen.

   Az elmúlt két napban, akárhogyan próbáltam nem rá gondolni, mégis ő járt a fejemben. A gyönyörű aranybarna szemei, a féloldalas mosolya, a bársonyos hangja, és az illata.

   Arról ábrándoztam, hogy majd egyszer a karjaiba zár, féltőn és szerelmesen. Arról, hogy majd azt mondja nekem, hogy: Szeretlek.

 
   Mind ez csak egy ábránd. Amely közül, most egyedül is csak az ölelése teljesülhetett be. A többi pedig nem. Hiszen, ő mást szeret.

   Még ha esetleg nem is olyan szerelemmel, mint mondjuk Rose és Emmett szeretik egymást, mégsem lehetünk együtt…

(Edward)

   Hatalmas kő esik le az én, és a családom többi tagjainak szívéről, amikor nővéremék elő kerülnek.

   Megpillantva Bellát, földöntúli érzés járja át a testem minden egyes részét. Bár, a szemei sötétek voltak, mégis gyönyörű volt. Gyönyörnek látom őt. Mert az is. Még így, kissé koszosan és kócosan is.

   Amikor a karjaimba fonja magát, és a finom frézia illata az orromba kúszik, teljes lényemet boldogság járja át.

   Amióta ő és nővérem eltűntek, annyiszor képzeltem már el ezt a jelenetet. Csak éppen egy kis változatossággal, hogy majd én lépek közelebb hozzá, és a karjaimba zárom.

   Boldognak érezem magam, amiért itt van, amiért nincs semmi baja, amiért most az én ölelésemben van. A hátamra simuló tenyerei által, mintha a bőröm felforrósodna, az érintései nyomán.

   Amikor a meggyvörös ajkaira esik a pillantásom, hatalmas késztetést érezek arra, hogy megízlelhessem őket. Csókolni akarom őt. Érezni akarom teste közelségét, akár egy életén át is.

   A családom gondolatait hallva, ajkaimra mosoly kúszik.

-         Olyan tökéletes páros lennének. – Így, Alice.

-         Az érzéseik és a viselkedésük annyira nyilvánvalóak, hogy szinte lerí róluk. Nagyon is vonzódnak egymáshoz. – így Jasper.

-         Igazán összeillenének. – így Carlisle.

-         Na, öcskös, Bella igazán dögös csaj. Aki nem mellesleg sokkal jobban illene hozzád. – üzeni a  bátyám.

-         Akárki is legyen az a gyerek, aki éppen Bellst öleli, de ha akárcsak egyszer is megbántja, akkor annak nem lesz köszönete. – hallok meg egy eddig ismeretlen férfi gondolatát, aki Belláékkal érkezett.

-         Milyen aranyosak. – gondolja egy másik hang.

   Amely egy női hang volt. Aki, a férfi társa lehetett. A gondolataikban látom, hogy ők régebben Bella emberi barátai voltak.

-         Remélem, mind a kettőjük szeme felnyílik és küzdeni fognak majd azért, hogy együtt lehessenek. – s végül így Rose.

   Nővérem gondolata, nagyon is felkelti a figyelmemet. Miszerint, hogy reméli küzdeni fogunk majd azért, hogy mi együtt lehessünk.

   Vajon tényleg ennyire összeillenénk Bellával, ahogyan azt a többiek látják?

   Egyedül csak is azt tudom, hogy őt akarom. Szinte mágnesként vonz magához, pedig nem is ismerem.    Egyetlen egy mosolyával. Egyetlen egy pillantásával sikerült neki az elérni, amelyet eddig még soha senki sem tudott. Mégpedig azt, hogy a gondolataimban csak is ő járjon.

   Nem sokkal később, Bella kiszabadítja magát az ölelésemből, csakhogy köszönthesse a családom itt lévő tagjait is.

  A kezeim pedig akaratlanul is, lehullanak kecses derekáról, mert fegyelmeznem kellett magamat, hogy attól függetlenül… hogy én a rövid ismeretségünk alatt, sokkal több érzelmet táplálok iránta, mint amilyent Lily- iránt kéne. Az akkor sem bizonyítja azt, hogy ő is ugyanúgy érezne irántam, mint ahogyan én iránta.

   Az a gondolat, hogy esetleg ő nem viszonozza az érzéseimet, keserűsséggel önt el. Amely viszont igaz is lehet. Hiszen, amilyen közvetlen volt az öcsémmel, az azt tanúsítja, hogy többet érez ő iránta, mint amilyent esetleg irántam érezne. De, akkor mégis miért ölelt meg engem? Mondjuk Alice, Jasper avagy Carlisle helyett?

   Ezek szerint, ha nem érezne irántam valamit, akkor csak nem ölelt volna meg. És akkor nem is hagyta volna, hogy viszonozzam az ölelésemet, kicsit hosszabban.

   Ezekkel a gondolatokkal, tértem a családom tagjaival, Bellával és az ő barátaival vissza. Vissza Bella házába.

   És a tudat, hogy van remény:

   Remény, miszerint ő is úgy érez, mint ahogyan én.

   Remény, hogy egyszer együtt lehetünk… biztos löketett ad, a vágyaim beteljesüléséhez…

to be continued...

The boundaries of love - A szeretet határai

5. fejezet

( Régen látott barátok )

(Bella)

Két nappal később…

   Két napja már, hogy Rosalie-val ebben a sötét lyukban raboskodunk. Az óta a pillanat óta, amióta az a féreg bántani akarta „újdonsült barátnőmet”, nem jelentkezett nálunk. Ahogyan senki más sem.  Felrémlett bennem az a gondolat, hogy lehet elmentek és minket pedig csak úgy itt hagytak. De utána, egyből eszembe jutott a férfi nekem intézett mondata, miszerint az akkor neki kezdett „eszme” cserénket még folytatjuk…

   Ez alatt a két nap alatt, Rose-zal igazán összebarátkoztunk. Bár azt sajnáltam, hogy ilyen körülmények között.

   Éreztem, a torkomat kaparó fájdalmat. Amely a szomjúságot jelentette. Már két hete, hogy nem is vadásztam, s bizonyára a szemeim a borostyán színei helyett, mélyfeketében tündökölnek már.

-         Mikor vadásztál utoljára? – teszi fel a kérdést barátnőm, továbbra is fürkészve szemeimet.

-         Két hete. – suttogom erőtlenül, és fáradtan.

   Eddig még soha nem éreztem magamat ennyire gyengének és fáradtnak. Még akkor, sem amikor legutóbb majd két hétig nem vadásztam.

-         Az nem jó. – sziszegi a fogai között, amikor a nyikorgó vasajtó két nap után újra kinyitódik.

   A szemeimet lecsukva tartottam, csak hogy egy kis erőt tudjak venni magamhoz, ha ne tán megint az a féreg készülne valamire. Ám az ő kesernyés illata helyet, egy tulipán illatot érezek meg.

-         Álljatok fel! – utasít minket, a női hang.

   Amelyet szintén két nappal ezelőtt hallottunk.

   Ahogyan akkor is, most is ismerősként csengett. Azonban mindaddig nem tudtam hova tenni az ismerős hangot, amíg fel nem nyitottam a szemeimet.

   Amikor a tekintetünk találkozott, a régi emlékeim egyike tárul elém …

1936. szeptember 1.

   *Új tanév, új diákokkal és a régiekkel egyaránt kezdhetem a mai napot.

   Reggel, anya vitt suliba ugyanis apa már korábban elindult a munkahelyére. A suli parkolójában a barátaim, örömmel fogadják az érkezésemet. Szokásunkhoz érve, a bejárati ajtó melletti lévő padot foglaljuk el. Amíg a társaságunkból, néhányan a nyári élményeiket és időtöltéseiket mesélik el, addig én a szemeimmel csak is egy valamire, helyesbítek egy valakire emelem. Az iskola udvarán álló, hatalmas tölgyfa alatt ült, és ha jól látom egy könyvet olvasgat. Hosszú barna haja, hullámokban hever a vállán. Nem volt ismerős számomra. Ezek szerint, ő az egyik új diák a sulinkban. - jegyeztem meg gondolatban.

   Nem tudom mi vezérelt jelen pillanatban, de valamiért meg akartam ismerni őt. Tudtam, milyen újnak lenni egy olyan helyen ahol mindenki ismer mindenkit. Ahol mindenki bandákban tengődik.

-         Mindjárt jövök! – szólok a srácoknak, majd lekászálódva a padról és az ismeretlen idegen lány felé közeledem.

   Érkezésemre a lány, kicsit ijedten és egyben meglepetten néz föl a könyvéből rám. A szemei szintúgy, mint amilyen a haja gesztenyebarna volt. Letelepedve mellé, felé tartom az egyik kezemet, miközben bemutatkozom.

-         Szia, Isabella Swan. De, mindenki csak Bellának hív.

-         Helló. Natalie Clarkson. – köszön, kissé hezitálva vissza.

-         Ne haragudj, hogy így ismeretlenül idejöttem. Csak, mivel még nem láttalak soha sem itt, de még a városban sem. Így arra gondoltam, hogy bemutatkozok. – mosolygok rá, barátságosan.

-         Óh. Értem. Semmi baj. Nem haragszom. Egyébként pedig, igen. Körülbelül egy hete költöztünk ide. – válaszolja, bátortalanul.

   A könyve borítójára pillantva, a mosolyom még szélesebb lesz. Ugyanis épp az egyik kedvenc könyvemet olvassa.

-         Értelem és érzelem? Ez az egyik kedvencem. – felelem, amikor kérdőn nézi végig, amíg a borítóján lévő írást olvasom el. – Nagyon jó könyv.

-         Neked is a kedvenced? Mert, nekem is. Már vagy ötödszörre olvasom, de még most sem tudok betelni vele. – mondja, most már ő is megeresztve egy kisebb mosolyt.

   Amíg be nem csengettek, addig arról faggattam, hogy honnan jött. És, hogy miért költöztek ide.    Melyik a kedvenc tantárgya, miket szeret olvasni, és még egyéb dolgokról faggattam ki őt, ahogyan ő is engem.
    Amikor megszólal a csengő, a barátaimhoz szegeződünk, akiknek egyből be is mutatom őt.

-         Nekem a film is megvan. Ha gondolod, valamikor megnézhetnénk együtt. – utalok a kezében tartott könyvre, mielőtt elválnának útjaink a folyóson.

-         Komolyan? Az nagyon jó lenne. Még nem volt alkalmam megnézni. – feleli boldogan.

-         Akkor, majd a szünetben megdumáljuk, hogy mikor is nézzük meg. Oké? –kérdezem, mire beleegyezően bólint.

   Majd elköszönünk egymástól, a következő szünet erejéig…

   Soha nem bántam meg, hogy akkor azon a napon odamentem hozzá. Hiszen, ő lett az én másik felem. Mintha az ikertestvérem lett volna. Ő lett az egyik legeslegjobb barátnőm…*

Jelenben…

   Visszatérve a jelenbe, hitetlenül tekintek az alig egy méterrel álló lányra. Ő is ugyanúgy tett, ahogyan én. Azt hittem, hogy már soha sem fogom látni őt. Erre itt van most előttem. Teljes valójában. Annyi változatossággal, hogy gesztenyebarna haja most sötétvörösben pompázik, ahogyan a szemei is.

-         Bella? Bella Swan? – kérdezi, csilingelő hangján, amely a vámpírságnak köszönhetően még dallamosabban csendül fel.

-         Naty? – kérdezek vissza, miközben egy lépést teszek felé.

   Ő átszeli a köztünk lévő távolságot, és a nyakamba ugrik. Én is viszonozom ölelését. Ha tudtunk volna, rég sírásban törtünk volna ki mind a ketten.

   A kellemes meghitt pillanatunkat, egy mély köhintés zavarja meg. Akinek, számomra orrfacsaró illatot árasztott.

-         Még is mi a jó fészkes fene folyik itt? – harsan mély hangja a levegőben, mire Naty-val elengedjük egymást. – És mi ért ölelgeted te ezt a cafkát? – kérdezi egykori barátnőmet, idegesen.

-         Először is, ő nem cafka. És, ha még egyszer így hívod, esküszöm, hogy letépem a fejed. Másodszor pedig, ő régen a legeslegjobb barátnőm volt. – köpi a férfi arcába a szavakat, fenyegetően.

-         Na persze. Ha evvel a kis színjátékoddal, csupán megvédeni akarod, őket akkor el kell, hogy keserítselek, hogy nem vettem be a sztorit. – mondja, nevetve.

-         Még is mi folyik itt? – lép be egy kapucnit viselő alak, szintén ismerősen csengő hangot hallatva.

-         Ray? – kérdezem meg az illetőt, amikor hirtelen felismerem a hang tulajdonosát.

   Akit megszólítottam, a kérdésem hallatára lecsúsztatta a fejéről a kapucniját, majd felém fordul. Amikor a tekintetünk találkozik, csak úgy, mint Naty-nál egy újabb régi emlék jut az eszembe.

1938. február 14.

   *Valentin nap.

   A suliban mindenki csak is erről az eseményről beszél. A csajok azért, mert mindannyian abban reménykednek, hogy épp ezen a napon talál majd rájuk a nagy ő. Vagy éppen, azt latolgatják, hogy mit kapnak a párjaiktól. Ez alól, csak én és Naty voltunk kivétel.

   Mind a ketten a szinglisséget képviseltük.

   A tanórák végez tele után, éppen hazafele tartottam, amikor egy ismerős hangot hallok meg a hátam mögül, amely a nevemet kiálltja. Hátra fordulva, Ray alakját vélem felismerni, aki lihegve fékez le előttem. 

   Ray a suli leghelyesebb fiúja volt, akiért minden lány oda volt és van is. De, ő mégse foglalkozott egyik lánnyal sem úgy. Csak egyszerű barátként tekintett rájuk. Igaz, a fiú barátaink mindig avval cukkolták őt, hogy biztosan a saját neméhez vonzódik. De, ez nem volt igaz. De, ha még igaz is lenne, akkor sem tudtuk volna őt elítélni. Még akkor sem, ha akarnánk. Hiszen, ő egyhamar bárki szívébe be tudja lopni magát.

   Szőke haja csapzottan tapad a homlokára, míg égszín kék szemei az izgatottságtól izzanak.

-         Mi a baj? Esetleg történt valami? – kérdezem aggódva.

-         Nyugi, nincs semmi baj. Csak… csak valamit muszáj elmondanom neked. – nyögi ki kissé idegesen.

-         De, még is mit? Csak azt ne mond, hogy elköltöztök, mert akkor esküszöm, hogy magamhoz láncollak! – fenyítem meg játékosan. Mire, egy apró mosoly kúszik az arcára. – Na, mond.

-         Nem is tudom, hogy hol kezdjem. – vakarja meg a tarkóját, zavartan. – Az a helyzet, hogy… hogy nekem tetszik Naty. Elhívtam moziba, amire ő igent mondott. És, én… egyszerűen félek, hogy elszúróm. Te ismersz mindenki közül a legjobban, és éppen ezért hozzád fordultam valami tanács féléért. – fejezi be, egy kis meg könnyebbült sóhajjal egyetemben.

   Amint a mondandója végére ér, egy elképedt és egyben boldog mosoly kúszik az arcomra. A legeslegjobb barátnőmet randira hívta, a legeslegjobb barátom. Akit szinte a bátyámként szeretek.

-         Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. Ahogyan azt is, hogy hozzám fordultál. Örülök, hogy Naty az a lány, aki iránt érdeklődsz. És, hidd el, ha önmagadat adott, ahogyan eddig is. Akkor minden a legnagyobb rendben fog menni. – mosolygok rá bátorítóan, mire magához ölelve egy puszit nyom a homlokomra.

-         Köszönöm. Te vagy a világon a legeslegjobb barát, és egyben a legeslegjobb fogadott húg. – suttogja a fülembe, hálásan.

   A szavait hallva a szemeimbe könnyek szöknek, az örömtől.

  Hazaérve boldog mosollyal az ajkaimon, terülök el az ágyamon, és abban reménykedem, hogy Naty és Ray randija boldog véggel fog végződni, az este során.

   A bizakodásom, és a reményem nem volt, mint hiába. Ugyanis már másnap kéz a kézben jöttek az iskolába, ahol mindenki örömmel fogadta a kapcsolatukat. Még azok a lányok is, akik eddig abban reménykedtek, hogy majd Ray közölük választ valakit…*

Ismét a jelenben…

   Ő is ahogyan Naty is, először hitetlenkedve mered rám, majd közelebb lépett hozzám.

- Bells? Az én kicsi Bellsem? – kérdezett.

   Mire, elképedt mosollyal bólogatni kezdek. Az arcára boldog mosoly virul, majd hirtelen felkapva a talajról pörgetni kezd.

-         El sem hiszem, hogy újra látlak. Azt hittem, hogy már soha sem látlak, látunk többé. Amikor eltűntél, hetekig – hónapokig – évekig kerestünk téged. Mindenkinek fájt a hiányod. De, mégis mi lett veled? Hol voltál, és miként lettél vámpír. Mi történt veled, mit csináltál ennyi éven át? – ostromoz meg a kérdéseivel.

-         Ígérem, minden kérdésedre válaszolok. De előtte azt áruld el, hogy mégis miért tartotok itt minket fogva? Mit akartok velünk tenni?

   Bár, nagyon örülök annak, hogy a múltamból itt van most előttem az a két személy, akiket az igaz barátaimnak, sőt mi több testvéreimnek tudhattam. Akikről azt hittem, hogy már soha többé nem fogok látni.      De, mégis meg akartam tudni az itt létünk okát.

-         Veletek semmit sem fogunk tenni. Azt, hogy mégis miért vagytok, ti itt azt én sem tudom pontosan. Csak annyit tudok, hogy két vámpírral futottak össze az embereim, akik közül az egyiket meg is ölte valamelyikük. És mivel az egyik emberem meghalt, tudni akartam ki volt az a személy, aki megölte őt. Ezért vagytok itt. Ahogyan én is, hogy megismerhessem az a személyt. – válaszolja, higgadtan. Mire, az eddig némán hallgató féreg dühösen felhorkan.

-         Csak, ne hogy azt mond már te is, hogy ismered ezt a ribancot! - ripakodott rá dühösen Ray-re.

   A ribanc szónál, Ray vörös íriszei feketévé változtak, majd az előtte álló férfit a torkánál megragadva taszított fel a falra.

-         Még egyszer ne merj ilyen hangnemet megemelni velem, ahogyan Naty-val szemben sem. Másodszor pedig, ha még egyszer akár egy rossz szóval is illetni mered Bellát, meghalsz! Értve vagyok? – kérdezi sziszegve a fogai között, amire a férfi csak bólintani tudott.

-         Sajnálom. – fordul vissza felém.

-         Nincs semmi. – válaszolom. – Én voltam az a személy, aki megölte az egyik emberedet  Ahogyan majdnem őt is. – mutattok a torkát fogó alakra. – Amit meg is teszek, ha még egyszer akár csak egy újjal is hozzáér Rose-hoz. – biccentek a hátam mögött döbbent, és kérdőn tekintő szőkeségre.

-         Ígérem neked, nem fog az utadban állni senki sem, ha ez így lesz. – néz rám. – De, menjünk innen egy kényelmesebb és hangulatosabb helyre. Ahol nyugodtan elmesélhetünk egymásnak mindent. – mondja, és átfogja  Naty derekát, amit én mosolyogva figyelek.

   Az ajánlatára, beleegyezően bólintok. Majd karon ragadva a még mindig döbbent Rosalie-t, követem Ray-éket, fel egy beton csigalépcsőn egészen egy hatalmas faházig, amelynek az oldalai egy része hatalmas üvegablakokból áll. Amíg Naty Ray mellett foglal helyett, addig én Rosalie-val a velük szemben lévő kanapén.

   Majd ahogyan én is, ők is elmesélik a történetüket onnantól kezdve, amikor utoljára láttak engem…

to be continued...

Naty és Ray

The boundaries of love - A szeretet határai

4. fejezet

(Érzelmek, és Alice látomása)

(Edward)

   Egész eddigi életemben úgy éreztem magamat jól, hogy „szingliként” tengettem a napjaimat. De, mind ez megváltozott akkor, amikor betoppant a családunk életébe Lily. Bár, eleinte kicsit ódzkodtam tőle. Hiszen mégis a Volturi tagja volt. De amikor eldöntötte, hogy szeretne áttérni a mi életmódunkra, akkor úgy gondoltam megérdemel egy esélyt. Ahogyan mindenki más.

   Egészen a mai napig úgy is hittem, hogy jól döntöttem akkor, amikor adtam neki egy esélyt arra… hogy bebizonyítja ő más. Megkedveltem oly annyira, hogy adtam a kettőnk kapcsolatának is egy esélyt.

   Nem csak megkedveltem, de meg is szerettem az idő alatt amióta ő is a családunkhoz tartozik. De, az iránta érzet szeretetem nem tudott átalakulni szerelemmé. Bár, nem tudom milyen valójában szerelmesnek lenni. Csak a látszottakból tudom, megkövetkezi a szeretetet a szerelemtől. Mert amit én Lily iránt érzek, az nem szerelem.

   De, hogy akkor miért is vagyok vele? Magam sem tudom igazán. Talán csak abban reménykedtem, hogy egyszer viszonozni tudom majd az irántam érzet szerelmét? Vagy csak, egyszerűen azt akartam, hogy legyen mellettem egy olyas valaki, akit a páromnak tudhatok?

   Azonban amikor megpillantottam Bellát, a testemet valami földöntúli érzés járta át. A szépsége még nővéremet Rosalie-t is fölül múlja. Vörösesbarna hullámos haja finom eper illatot hagyott maga után, minden egyes megmozdulása után. Amely a frézia illatával keveredve, sikerült elbódítania a fejemet. Gyönyörű karamella szempárjai, rabul ejtették az enyémeket mind ahányszor a tekintetünk találkozott.

   Lehet, hogy hihetetlenül hangzik. Ahogyan még saját magamnak is. De, azt hiszem ilyen érzés lehet valakibe, első látásra beleszeretni…

   Gondolataimból, Bella nevetése térít vissza a jelenbe. Majd az események történése oly gyorsan kezdenek el pörögni, hogy arra eszmélek fel… hogy sem Rosalie, sem pedig Bella nem tartózkodik a házban.

   A házban maradandó családom gondolatai ezerrel üvöltenek a fejemben, ami csoda, hogy még nem csattant szét.

-         Mégis mire volt ez jó? – néz húgom, a szorosan belém karoló Lily-re idegesen.

-         Ha Rose bébimnek valami baja esik, azt egy életen át fogod bánni! – csattan fel Emmett is, nem sokkal később.

   Még soha eddigi ismeretségünk alatt, nem láttam bátyámat ilyennek. Mérgesnek, elkeseredettnek és még sorolhatnám, ha nem csaponganának a saját gondolataim is a fejemben.

   Lehet, hogy most éppen nekem kéne lenni annak a személynek aki Lily mellé áll, de képtelen vagyok rá.

   Magam sem értem, hogy miért. De félek, hogy soha többé nem fogom látni Bellát . Hogy nem lesz több időm arra, hogy jobban megismerhessem őt. Féltettem őt, ahogyan a nővéremet is.

   Eltolva magamtól Lily-t, felegyenesedem.

-         Én, nem akartam. Sajnálom, annyira sajnálom – kap utánam. – Edward, te ugye elhiszed nekem, hogy én nem ezt akartam?

   Lily arcára emelve a tekintetemet, a szemeiben a bűntudatot és a kétségbeesést vélem felismerni. De, ez mégsem volt elég. Nekem nem. Ahogyan a családtagjaimnak is, Esme-n és Carlisle-n kívül. Ők hittek neki.

   Ahogyan én is akartam, vagy nem is tudom, hogy akartam –e hinni neki.

-         Nem tudom. – suttogom válaszként, miközben kihúzom a kezemet az övéiből.

Majd az ajtó felé veszem az irányt.

-         Hová mész fiam? – hallom meg, apám hangját.

-         A nővéremék után. – felelem.

-         Ne! Bella ott van vele, aki tud magára vigyázni. Ahogyan Rose is. – állít meg az öcsém, Adam.

   Kinek a gondolatai Bella körül forognak. Láttom a gondolataiban, hogy mennyire fontos neki Bella.    Aggódott, és egyben féltette is őt, bár tudja, hogy képes meg védeni magát.

   Az öcsém szerelmes lett Bellába. Abba a nőbe, aki az első pillantásnál megbabonázott.

   Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy beleszeressek. Mert ő az a lány, aki boldoggá tette az öcsémet. És ahogyan elnéztem őket a mai napon, rá kellett, hogy döbbenjek, Bella is szereti Adamet.

   És, én nem állhatok kettejük közé. Le kell tennem arról, hogy én és Bella egyszer, egy párt fogunk alkotni, ahogyan azt a gondolataimban elképzeltem…

   Az órák csak telnek és telnek. Az órámra pillantva az idő, már hajnali hat órát mutat de, Rosalie-ék még sehol sincsenek. A családom tagjain végig nézve, rajtuk is az aggodalom, és a féltés jelei mutatkoznak.

-         Nem bírom tovább. Akármit is mondotok, vagy tesztek én utánuk megyek. – pattan fel Emmett a kanapéról, majd az ajtó felé veszi az irányt.

-         Mi is veled megyünk. – pattan fel pöttöm húgom is.

-         Rendben. De azt hiszem, hogy Lily maradjon itt. – szólal meg apám. – És valakinek vele kéne maradnia. –néz végig rajtunk.

   Azonban egyikünk sem ragaszkodik ahhoz, hogy maradjon. Ahogyan én sem.

-         Menjetek, majd én itt maradok vele. – mondja Esme. Aki időközben át ül Lily mellé, és végig simít a karján.

   Mi csak egyetértően bólintunk, majd szétválva a lányok keresésére indulunk…

   Már órák óta csak körözgetünk, de a lányoknak semmi nyoma sincs. Mindannyian idegesen állunk körbe, és azon morfondírozunk, hogy mi történhetett, amikor is Alice hirtelen az egyik percről a másikra megdermedve    üveges tekintettel mered előre. Tudtuk, hogy látomása van. Amit én is nyomon követtek.

   *Rosalie-t és Bellát látom  távol állva egymástól egy barlang szerűségnek nevezhető helyen. Egyszer csak egy vasajtó nyitódik ki, amelyen egy hosszú sötét hajú alak lép ki, akinek a szemei vérvörösek.

- Te szöszi velem jössz! – szólítja meg a nővéremet, akihez további gusztustalan pervez mondatokat intéz, miközben a karjánál fogva rángatja el az ajtóig.

   A nővérem arcán a félelem, a fájdalom és a gyötrődés érzelmeit vélem felfedezni. Azonban mielőtt a férfi magával vihetné Rose-t, Bella szólal meg.

- Ha megteszed, esküszöm, végzek veled! Még akkor is, ha az, az életünkbe fog kerülni. – intézi hozzá a szavait, mindeközben kitartóan néz a férfi szemébe. 

   Akinek a vigyora azon nyomban leolvad az arcáról. A férfi ugyanúgy állja Bella elszánt tekintetét, s miközben a gondolataiba merül az ajtóban egy fiatal lány bukkan fel, azzal az indokkal, hogy figyelmeztesse azt a mocskot. Aki a lány felbukkanása miatt idegesen hagyja el azt a helyet, ahol a nővéremet és Bellát tartják fogva. Az ajtó becsukódása után, Bella Rose mellett terem, akit a falhoz támogat, és újra néma csend telepszik kettejük közé…*

   Ebben a pillanatban a látomás itt véget is ér. Alice-szel egymásra pillantunk, és miközben én egyetértek a gondolataival, a többiek minket fürkésznek kíváncsi tekintettel.

-         Elmondanátok nekünk is, hogy mi volt abban a látomásban? – dörren ránk Emmett.

   *Elmondom én, oké?* - kérdezi tőlem húgom, amire én csak egy bólintással válaszolok.

   Majd Alice elkezdti elmesélni a többieknek is a látomását. Ami után Emmett és Adam egyaránt, dühbe gurul.

-         Ha az a mocsok, még egyszer hozzáér, én esküszöm, amint a kezeim közé kerül, letépem a fejét! – morogja Emmett az orra alatt, miközben azt fontolgatjuk, hogy hol lehetnek most a lányok, s hogy miként is tudnánk őket kiszabadítani…

to be continued...