Unexpected Love - Váratlan Szerelem

21. fejezet

( Edward szemszög )

Tanya és Patrick esküvője napján, habár tudtam hogy újra szemtől szemben fogok majd találkozni a családommal, mégis elmentem az esküvőre. Hiszen a szavamat adtam, hogy ott leszek, mint Patrick tanúja.  

Ahhoz, hogy csak a közeli ismerősök jelentek meg az esküvőn a lányok igazán kitettek magukért, akár a díszlet kapcsán, akár a ruhák kapcsán. Tanya igazán gyönyörűen festett a menyasszonyi ruhájában. Az esküvő előtt érkeztem meg a Denali házhoz, ahova a családom már egy hete megérkezett. 
Esme és Carlisle ugyanolyan meleg fogadtatásba részesítettek, mint lázadásom időszakában. A gondolatikban is csak azt olvashattam ki, hogy mennyire sajnálják azt ami velem történt, de bármi is történt ők, megértenek és ugyanúgy szeretnek mint azelőtt. 
Esme ölelése, mint régebben most is hatásos volt számomra. Alice mind mindig a nyakamba vetette magát, s a fülembe visítva örvendeztetett. Emmett és Jasper meg úgy köszöntöttek mintha mi se történt volna, -Üdv újra köztünk tesó! -Rosalie csak, motyogott egy sziát. S el is hagyta a társaságot, a menyasszonyért. A gondolataiból kivéve, még mindig nem bocsátott meg nekem. Amit meg is értek.

Mivel Esmék kíváncsiak voltak arra, hogy hol voltam az elmúlt időkben, így tartottam egy kis mese délutánt, a szertartás után. ...

Miután Tanya és Patrick elindultak a nászútjukra, mi fiúk segítettünk a ház körül mindent visszarakni a helyére. Majd úgy döntöttem, hogy ideje vadásznom menni, mert már lassan két hete hogy nem is vadásztam. Már épp indultam volna, amikor is Carmen mellém szegődött.

-Ha nem bánod én is veled tartanék. Gondolom vadászni indultál? -kérdezte.

-Nem bánom. -feleltem, majd egymás mellett indultunk vadászni a hegyekbe, ahol hegyi oroszlánokat is találni lehetett.

Vadászatunk után, visszatérve a házba, a többiek avval álltak elő, hogy ha törik ha szakad, de magukkal visznek haza, Forksba. Így mivel nem volt más választásom, velük mentem.  Egyetlen egy dolgot a haza felé vezető úton, készségesen bántam, még pedig azt, hogy Emmel egy autóban utaztam. Habár, tény hogy hiányoztak az értelmetlenebb értelmetlen viccei, amin a családdal már csak is azért nevettünk meg, mert értelmesebb viccet soha egyszer se tudott mondani. Em mondása erre :-Nektek nincs jó humor érzéketek. Már alig várom, hogy találkozhassak olyannal aki értékeli a vicceimet. -

S találkozott, egy személlyel, a világ legcsodálatosabb és a legelkápráztatóbb lénnyel aki értékelte is a vicceit, és még a humora is jó érzékekkel volt teli. S a mosolya, a piros rózsák az arcán, az igéző csoki szemei, a gyönyörű és kecses teste, a vörösesbarna hullámos haja, és a csilingelő hangja, volt számomra a minden. Láthatom -e még valaha? Gondol -e még rám? Vagy már rég túllépett rajtam? Ha az utóbbi meg is történt, s ha ő boldog akkor elfogadom, ha túl lépett rajtam. Számomra csak is az a fontos, hogy ő boldog legyen. Habár legbelül még mindig reménykedem abba, hogy még egyszer valaha láthatom, és a karjaimban tarthatom majd.... A gondolataimból, Alice berohanása a szobába zavart ki.

-Edward, volt egy látomásom négy vámpírról és három gyerekről akik pillanatokon belül ideérnek. S csak annyit tudok, vagy is láttam hogy amikor ideérnek s elkezdik mesélni, hogy miért is kerestek fel bennünket te kiborulsz. De itt vége is lett a látomásomnak. Hogy miért fogsz kiborulni, azt nem tudom. -sorolta, megállás nélkül idegesen húgom.

-Jól van Alice, nyugodj meg. Majd kiderül. Gyere és menjünk le, ugyan is ha jól hallom már itt is vannak a vendégeink.

Épp hogy leértünk az ajtónkon már kopogtatás hallatszott  Esme már ment is ajtót nyitni, s beinvitálva a vendégeinket a nappaliba, ahova már a családom minden tagja jelen volt, elsőnek hagytuk hogy bemutatkozzanak, majd viszont mi is bemutatkoztunk.

-Először is a bocsánatkérésünkkel tartozunk nektek, amiért csak így váratlanul és ismeretlenül idejöttünk. De ha nem lenne igazán fontos, az ügy akkor nem zavarnánk. -kezdett bele, a vezetőjük Stefan.

-Ha ennyire fontos, akkor mért nem kezdesz bele? -kérdezte fölényesen Rosalie, aki a szemeivel és a gondoltaival a három igencsak tündéri kisgyerekre fókuszált.

-Rose! -szólt rá, megrovón Esme.

Próbáltam a gondolatikból kiolvasni, hogy mi is lehetne az a fontos ügy amiért, csak így megjelentek nálunk, de annyira zavarosak voltak hogy inkább, megvártam amíg elárulják itt létük okát.

De mielőtt belekezdett volna Stefan a magyarázkodásba, inkább előhúzott a kabátja belső zsebéből egy borítékot, amit felém tartott.

-Ez a levél, a tiéd Edward. Először kérlek olvasd el, s úgy megérted miért is vagyunk itt. Ugyan is nem könnyű mesélni róla jelenleg egyikünknek sem. Kérlek ne haragudjatok. -mondta, Stefan majd a feleségét, Elenát karolta át.

Egy részem, azt sugallta, hogy ne bontsam ki ezt a borítékot, amelyet a kezembe tartok, a másik részem pedig azt, hogy bontsam ki. Mivel a kíváncsiságom erősebb volt, így kibontottam a borítékot, majd a kezembe véve a benne lévő papírt -levelet- magamban olvasni, kezdtem.

      Edward

    Bizonyára, ha ezt a levelet olvasod, akkor mi már soha nem lássuk egymást viszont újra. Már számtalanszor, gondoltam át azt, hogy miként álljak neki eme levél megírásához.  

   Ha, felvettem volna a telefont, és ha nem menekültem volna tőled, akkor most nem kéne -e levélben, közölnöm veled, hogy a szívem alatt a szerelmünk gyümölcsét hordozom. Három hónappal azután tudtam, meg hogy egy kis magzat növekedik a hasamban, amikor is az egymást követő rosszullétek arra sarkaltak, hogy menjek el egy orvoshoz. Ahol megismerkedtem egy bájos anyukával és annak kislányával. Elenával és Izzyvel. 
Egy vacsora alkalmából, amit Elenáék töltöttem, meg ismerkedtem El férjével Stefannal, az ikertestvérével Kathrinnel, és férje bátyjával Damonnal. Ismételten egy újabb rosszullét követően, tudomást szereztem arról, hogy a gyerekünk félig vámpír és félig ember. Ahogyan a kis Izzy is. Mint mostanra tudod, hogy ők vámpírok.  Damon és Stefan a bátyáim. 
De erről majd ők mesélnek neked, ha te úgy akarod. Sokszor elmerengtem azon, hogy miért is nem mondtad el az igazat magadról, de később rájöttem, hogy azért nem osztottad meg velem eme titkodat -mi szerint vámpír vagy -, mert tartottál attól, hogy netán gyűlölni, félni vagy undorodni fogok tőled. De erről szó sincs. Ugyan is engem nem érdekelt volna, az hogy mi vagy. Mert akármi is légy nekem nem számít. Mert ha akarnálak se tudnálak, elfelejteni. Mert örökké a szívembe loptad magad. S onnan, senki és semmi más nem tudd ki űzni téged. Mert szeretlek. Szerettelek, és szeretni is foglak. 
És ha, te is viszont szeretsz, vagy szerettél valaha is. Vagy ha nem is szerettél, de valamit még is éreztél irántam, kérlek, könyörögve kérlek vigyázz a kisbabánkra. Szeresd, vigyázz rá, és óvd. Mert te vagy az apja. Kérlek, ne hibáztasd magad, azért ami velem történt mert nem te vagy a hibás. Ahogyan senki más se. Ha meghalok, annak úgy van rendjén. S egy napon, amikor a gyerekünk annyi idős lesz, hogy megért dolgokat, történéseket, mondd neki hogy ezalatt a hónapok alatt, amíg a szívem alatt hordoztam szerettem, és szeretni is fogom. És hogy ne hibáztassa magát, amiért nem lehetek vele, amint fel nő. 

  Köszönöm azokat a boldog perceket, órákat, napokat amit veled tölthettem el, és hogy megismerhettem Rose-t, és Em-et. Mond, nekik hogy soha nem felejtettem el őket, és a szívemben az ők emlékeit is megőriztem. S ha nyílik arra esély, hogy újra boldog légy egy másik nő oldalán, akkor ne halaszd el a lehetőséget. Mert, én szívből kívánom hogy boldog légy. S legyetek....

Szeretlek

 Bella

Mikor a levél végéhez értem,  a -düh, csalódás, szomorúság és a fájdalom- teljes erővel csapott le rám. 

-Miért? Miért nem mentettétek meg? Miért hagytátok meghalni? -kérdeztem, dühösen Stefanék felé fordulva.

-Én ..megpróbáltam...

-Cöhh... még hogy megpróbáltad. Nem úgy tűnik. -nevettem fel keserűen. -Még, hogy megpróbáltad.

-Hé, Öcsi! A testvérem megtett mindent amit tellett tőle. De csodákra ő se volt képes. Miután világra hozta az ikreket, Stefan meg harapta őt, ahogyan annak idején Elenát is, különben meghalt volt. De miután letelt a három nap, s vártuk hogy felébredjen. Nem ébredt fel. Már nem tudtok őt megmenteni. -ragadta meg Damon a nyakamat, s szorított a falhoz. -S akár hiszed, akár nem fontos volt a számunkra ő. Mert a húgunk volt.

Majd, elengedve a nyakamat, visszalépet oda ahol az imént állt, én pedig lecsúszva a falmentén, temettem a az arcom a tenyerembe, s néma zokogásba törtem ki. -Miért? Istenem mond miért? Miért kellett őt elvenned tőlem? Mit ártott ő neked, hogy meg kellett halnia? 

Rosalie felkapva a földre leesett levelet, ő is elolvasta szerelmem búcsú levelét. Miután elolvasta a levelet, zokogó tekintetével mellém ült s az ölelésembe bújta magát.

-Óh...Edward. Annyira sajnálom. -suttogta.

A többiek gondolatát meghallva, miután ők is elolvasták a levelet, mind velem együtt éreztek. Közelebb nem jöttek hozzám, inkább hagyták hogy Rosalie-val, együtt vigasztalódjunk. /*-Miért, kellett egy ilyen kedves és különleges lányt, mint Bellát elvesztenünk. Ő volt az egyetlen barátnőm. Akit soha nem fogok elfelejteni. Óh, Bella.. miért, miért hagytál itt bennünket?! -*/ Ehhez, hasonló gondolatok zajlottak le Rose fejében.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy itt ülünk egymást ölelve, és az emlékeinkbe merülve amiben Bellával eltöltött napokat idéztük fel, amikor is egy számomra még ismeretlen -de mégis különleges -gondolatot halottam meg- /*-Bár tudnám valahogy megosztani apával, hogy szeressük őt és a mamit is..*/ 
Mivel, a többiek gondolata egyik se hasonlított ahhoz a különleges, és gyönyörű gondolathoz amit az imént hallottam, a szemeimmel az Elena és Kathrine kezében lévő két csöppségre esett. Rose-t, és magamat felállítva a földről, léptem a gyerekhez. 
Akik amint észrevették hogy valaki közeledik feléjük a fejüket abba az irányba fordították amerről én mentem feléjük. /*-Apa!-*/ Halottam, meg ismét a szépséges hangot. Amint a szemeim találkoztak, a gondolatot üzenő kislánnyal teljesen, elvarázsolt. Mint ahogyan, annak idején a mamájuk.

-Ő csak egy gyereket említett a levélben. -mondtam, Elenára nézve.

-Azért, mert nem tudtuk hogy ikreket vár. Csak annyit, hogy terhes és a magzat félvér. Csak a szülésnél derült ki, hogy ikreitek lettek. Ő itt Anthony,-mutatott a testvére kezében lévő kisfiúra -ő pedig itt Lilyen. -nézett le a kezében lévő kislányra.

-Anthony és Lilyen Swan Cullen. -szólalt meg Kathrine is.

-Szabad? -kérdeztem meg mindkettőjüktől egyaránt, a picikre nézve.

-Természetesen. -felelték.

Majd, a kezembe adták a gyerekeimet. Leülve velük a kanapéra, ezer és ezer gondolat futott át az agyamon.

Van egy lányom, és egy fiam. Ami olyan hihetetlennek tűnik, de mégis igaz. Hiszen itt tartom őket a karjaimban. -Ígérem, neked szerelmem, hogy vigyázni és óvni fogom őket. 

Jobban szemügyre véve az ikreket, észrevettem hogy mennyire is hasonlítanak az anyukájukra és rám. A kis Anthony-nak gesztenye barna haja, akár Bellának, szemei meg zöldek mint, amilyenek nekem voltak még amikor ember voltam. A kis Lilyen-nek pedig a haja, ugyan olyan mint az enyém, és a szemei pedig mint Bellának, csoki barnák. Az arca szív alakú, akár szerelmemé, a fiamnak pedig mint az enyém. 
Egyszerűen hihetetlen, hogy ők az enyémek és a Belláé. Rosalie, gondolatban megkérdezte, hogy ő is megfoghatja -e az egyik kis csöppséget, ránéztem is bólintva jelezve neki, hogy igen is megfoghatja Lilyt közelebb ült hozzám, s a karjába adva lányomat, mosolyogva hallgattam amint a gondolataiban ő is a hasonlóságokat figyelte meg először, és hogy mennyire is elragadó tünemények az ikrek. 
Ahogyan, Rose Esme is gondolatban megkérdezte, hogy megfoghatja -e Anthonyt. Felállva ülőhelyzetemből, anyámhoz sétáltam, akinek átnyújtva a fiamat, kilépve a házból, úgy döntöttem hogy kiszellőztetem a fejemet. Mielőtt el indulhattam volna, Stefan és Elena kislánya eredt utánam.

-Te vagy az  aki, az Antonyi és Lily apukája? Ugye? -kérdezte, fel pillantva rám.

-Igen, én vagyok az.-feleltem. rá mosolyogva.

-És ugye szereted őket?

-Igen, szeretem őket. -mondtam neki az igazat.

-Akkor jó. Mert én is szeretem őket. Ők az én kistestvérkéim. Felveszej az öjedbe? -kérte hatalmasat ásítva.

Felkapva az ölembe, mosolyogva vettem észre, amint a fejét a vállamra hajtva, lassan elszenderedik...