Unexpected Love - Váratlan Szerelem

23. fejezet

( Edward szemszög )

...visszatérve a gyerekeimhez, s végig nézve rajtuk, hogy milyen békések, s hiába félig vámpírok attól, függetlenül olyan törékenyek, és sebezhetőek.
Hiába, ott van Aro ígérete, attól függetlenül még is aggódom, a gyerekek és a családom többi tagja életéért. Egyben azért biztos vagyok, hogy akár az életem árán is de megfogom védeni a családomat. Nem hagyom, hogy bárki is bántja őket. Főleg meg a gyermekeimet. Egy rész azért mert életem, egyetlen szerelme kérte tőlem, hogy védelmezzem őket, másrészt meg ők az életeim. Ha ők nem lennének, nem is tudom mi lenne velem. Ismét nézve az álmaikat, most egy más fajta, és egyben új álmot láttam tőlük.

Ami, később teljes valósággá vált...

Amikor elérkezett, a Szent Marcus napja, csomagjainkat bepakolva a kocsijainkba, indultunk Voltterrába  ahol az események épp úgy történtek, ahogyan az ikrek három nappal ezelőtti álmát láttam végig...

Volterrába érve, Gianna a Volturi uralkodóinak a titkárnője, aki ugyebár ember –de mégis szeretne vámpír lenni – bevezetett bennünket a nagy terembe, ahol minden vendégen ugyanúgy báli és estélyi ruha ékeskedett mint rajtunk. 
Aro, megpillantva a családunkat, átvágva magát a tömegen boldog mosollyal örvendeztette a család minden egyes tagját. Ami a legfurcsább volt az egészben, hogy Aro szeme már csak halványan vöröslött  ugyan is amint a gondoltaiban is olvasni véltem, a Volturi tagjai áttérni látszódtak az állatvérre, a fogadott lánya kedvére téve, azaz hálálkodása révén. Amiért megmentette az életüket, a lány fogadott testvéreivel. Próbáltam a gondoltaiból kivenni hogy ki lehetett az a lány, aki ilyen meglepő hatással volt a vámpírok vezéreire, de csak egy fekete foltot láttam.

–Carlisle, kedves barátom. Örülök, hogy elfogadtátok a meghívásunkat. S amint tudomást szereztem a családod kibővülésére, gratulálok. És külön neked Edward. Amiért ilyen két gyermeket fogantat-tál meg. Sajnálom, hogy az anyjuk nem élhette meg ezt a gyönyörű kort, időt amit a gyerekeitek átéltek eddig. –köszöntötte először, Carlise-t, majd engem.  Na, ez még furább, hogy minden szavát, amit nekünk intézet ténylegesen halál komolyan gondolta. –A gyermekeimet hamarosan meg ismerhetitek, addig is foglaljatok helyet, és érezzétek magatokat otthon. Remélem,még a későbbiekben hamarosan folytathatjuk eme csodás beszélgetést. Óh, és majd elfelejtettem Gianna, kedvesem –fordult titkárnőjéhez –Ha a barátaink valamelyik tagja magányra vágyna, kísérd őket a szobájukba. – Majd, itt hagyva bennünket visszatért a testvérei mellé.  

Mikor családom minden egyes tagjának a tekintete rám esett, hogy mi tudtam ki olvasni Aro gondolataiból, szólásra nyitottam a számat. 

–Minden egyes kimondott szava előttetek igaz volt. Semmilyen hátsó szándék nem volt a gondoltaiban. Teljesen megváltozott az ő, és az egész Volterrai vámpíroknak az élete, természete Aro három fogadott gyermeke által. Hogy kik ők, azt nem tudom. Ugyan is csak fekete foltokat láttam Aro gondoltaiban. 

Mikor mindenki a gondolataiba révedt, Tony és Lily valamiért nagyon is izgatottak lettek, az ölünkben.

-Tony, Lily elmondanátok hogy miért vagytok ennyire izgatottak? –húzta fel a szemöldökét kíváncsian Jasper.

-Majd mindjárt ti is megtudjátok. –mutattak arra fele amerre Aro társalgott három fekete köpenyes személlyel.

Akiknek a gondolatát nem hallottam. De ez hogy lehet? Hiszen, eddig csak szerelmem gondolatai voltak számomra rejtély, és olykor-olykor az ikreké, ha nem akarták hogy tudjam mit ötlöttek ki abban az aranyos kis buksijukban. Kik lehetnek ezek a titokzatos idegenek? Egyet, észrevettem hogy a három köpenyesek közül ketten nem vámpírok, hanem emberek. De akkor hogy lehetséges, az hogy nem hallom a gondolataikat?

De mielőtt tovább folytathattam volna magamban az eszmecseréket, Lily és Tony, lekérezkedett az öleinkből, s átveregetve magukat a három titokzatos idegenhez szaladtak. Utánuk sietve, ép szólni akartam nekik –hogy ne. Amikor is az előttük álló egyik köpenyes személynek a köpenyét kezdték ráncigálni, hogy figyeljen már rájuk. Amint az idegen feléjük fordította fejét, s lányom egyetlen kimondott szavára a fejéről lecsúsztatta a köpenyét.

-Anya!

Amint megláttam a köpeny alatt lévő személyt, azt hittem csak képzelődök, s rosszul látok. Nem lehet ő. Hiszen ő meghalt. Ez valami tévedés, vagy valami átverés. De mégis ő áll itt előttem, teljes valójában. A hosszú vöröses barna hajával, ami loknikban hullottak a vállára, a levendula illatával, a kecsesen gyönyörű kék selyem ruhába bújtatott alkatával, és az aranybarna szemeivel.

-Bella? –szólaltam meg.

-Elnézést de mi ismerjük egymást?-kérdezte, rám pillantva.

-Anya...hisz ő az apa. –szólalt meg fiam is.

-Én, nem. Sajnálom, de bizonyára összekevernek valakivel. –mondta, majd ott hagyva engem és a gyerekeket elrohant.

Már épp utána akartam rohanni, amikor is a másik két idegen lecsúsztatva a fejükről a köpenyt, állták el az utamat.

-Nem, tudom hogy ki vagy. És hogy honnan ismered Bellát. De ő nem az aki régen volt. Sajnos nem emlékszik a régi életére.

-De én ezt nem értem. Hogy-hogy nem emlékszik a régi életére? Mi történt vele? –kérdeztem egy kicsit feldúlva.

-Mikor először találkoztunk vele, vagy is ki ástuk a földből, ahova eltemették, és mielőtt elmesélhette volna a történetét megtámadtak minket, a démonok és Bellát pedig leütötték. Amitől pár órányira eszméletlen lett, majd mikor magához tért semmire sem emlékezett. S azóta csak annyit sikerült megtudnia hogy-hogy hívják, és hogy volt egy gyermeke akit a szíve alatt hordott.

-Itt meg mi történik? –jött oda hozzánk Aro.

-Úgy látszik, hogy még is vannak egy páran itt akik ismerik a húgunkat Bellát. –szólalt meg a másik idegen srác.

-Ez igaz Edward? Ismered a lányomat? De még is honnan? –tette fel a kérdéseit Aro.

-Ez hosszú történet. De most meg kell keresnem Bellát. Még egyszer nem, hagyhatom hogy elmenjen. –jelentettem ki, majd a gyerekeim után rohantam, akik az anyjukat követték.

Ki érve, a folyósora, és egy lépcsőhöz érve megpillantottam az egymást ölelő, és síró gyermekeimet.

Hozzájuk érve, leguggoltam hozzájuk, majd az ölelésembe zártam őket.

-Nem tudtuk útól érni őt apa. Kérlek ne haragudj ránk. –nézett rám síros szemeivel Lily.

-Nem haragszom rátok. Hogyan is tudnék rátok haragudni. Nem a ti hibátok. Menjünk vissza a többiekhez, s én meg majd megkeresem anyát. Rendben? –kérdeztem, mire beleegyezően bólintottak.

Az ölembe kapva a gyerekeket, már épp visszafelé indultam volna, amikor egy ismerős, gyönyörűen csilingelő hang megállított.

-Ne menjetek még el! –kérlelt minket.

Meg fordulva a tekintetem találkozott az ő tekintetével. A szemeiben ismételten elvesztettem, mint anno amikor először találkozott a tekintetünk. A szemeiben, észrevettem a fel ismerés csillogását, az örömöt, a szerelmet, a szeretetet, és némi bizonytalanságot. Amit jelenleg még nem tudtam hova tenni.

-Edward, Anthony, Lilyen. Istenem. Sajnálom, az imént történteket. Nem ismertelek fel benneteket. De amikor, elrohantam az emlékeim elemi erővel törtek elő bennem. S mikor visszatértek az emlékeim azonnal visszafelé kezdtem rohanni, azaz hozzátok. Hogy a bocsánatot kérjek mind a hármótoktól  Én...-még folytatta volna, ha a gyerekeim, azaz a gyerekeink a szavába nem vágtak volna egyszerre.

-Anya! Befejeznéd végre a magyarázkodást? –kérdezték meg.

-Mi? De én...-ismét a szavába vágtak.

-Úgy látszik, hogy nem.  Nincs miért bocsánatot kérj tőlünk. A bátyád...öm nem tudom, hogy hívják. Szóval ő nagyjából elmondta hogy mi történt veled, mármint azt a résztét amikor elvesztetted az emlékezetedet. Én nem haragszom. –feleltem, miközben közelebb léptem Bellához.

-És mi sem haragszunk anya. Csak... csak..

-Csak nagyon hiányoztál nekünk. Mindig erről a napra vártuk, hogy újra találkozhassunk veled. Megölelhetünk téged anya? –fejezte be fiam a húga mondatát, majd feltette azt a kérdést, amire mind a hárman választ akartunk kapni.

Szerelmem, hevesen bólogatva jött még közelebb hozzánk, s a kezeit kitárva várta, hogy a gyerek az ölébe lehessenek. Amint a gyerekek Bella ölelésében lehettek végre, boldogan simultak bele az anyjuk ölelésébe.

-Apa te meg mit állsz ott, mint egy szobor? Nem láttad amint anya, bólogatva egyezett bele abba, hogy megölelhessük? Ez rád is vonatkozott. Na, gyere már ide! –utasított lányom.

Akinek a kérésére téve, mindannyiukat a karjaimba zártam....